Zemplén, 1928. július-december (59. évfolyam, 49-92. szám)
1928-10-14 / 73. szám
Ötvenkilencedlk évfolyam. 73 szám. Sátoraljaújhely, 1928. október 14. Megjelenik hetenként kétezer «serdán és szombaton Szerkesztőség és kiadóhivatal: Sátoraljaújhely (Vármegyeház II. ndv) I I I Előfizetési ár: ' ______________ r I Negyedévre. . 2 pengő # F M ÜT ÜTVTI urjiy íJr ivH/i\ POLITIKAI HÍRLAP ■ Telefon : M. T. I. Kirendeltség és szerkesztőség, kiadóhivatal 109. szám. FÓSZERKESZTÓ: Báró MAILLOT NÁNDOR FELELŐS SZERKE8ZTŐ Dr. MIZSÁK JÓZSEF Telefon : M. T. I. Kirendeltség és szerkesztőség, kiadóhivatal 109. szám. Dókus Gyula 1849-1928. Sátoraljaújhely, 1928. okt. 12. A református templom tornyából bús harangszó árad szét a szitáló őszi esőbe . . . meghalt Dókus Gyula, suttogják egymásnak bánatos arcú, szomorú szemű emberek. Meghalt Nagyzemplén vármegye utolsó alispánja, jegyzi fel a kró- nika-iró és nagy, vaskos könyvekből évszámokat irogat ki, eseményeket szedeget rovásra, hogy összegyűjtse az adatokat Dókus Gyula életének történetéhez. Mert az olyan életnek történetét, mint a Dókus Gyuláé volt, meg kell örökíteni az utókor számára, át kell adni az utánunk jövő nemzedékeknek, akiknek maholnap fogalmuk sem lesz arról, hogy mi is volt a régi vármegye és mi mindent művelhetett az, aki a vármegyének szentelte életét. Ezek az igénytelen sorok természetesen nem ölelhetik fel Dókus Gyula életének egész történetét és nem állíthatják klasszikusan az olvasó elé az ő egyéniségét. A fájdalom első rohamában, mely az ő elvesztése felett szorítja szivünket, csak jaj-szavunkat tudjuk hallatni, a kimerítő alaposság és a művészi gond nem tud még úrrá lenni a toll felett! Azután meg: amilyen szépséges, olyan bőséges is az anyag, amelyet feldolgozásra a Dókus Gyula élete kínál. Ennek az életnek minden mozzanata évtizedek hosszúságán át annyira egybe volt forrva Zemplénvármegye társadalmi, kulturális, gazdasági, általában minden vonatkozású életével, hogy nem volna túlzás, ha azt az időszakot, amelyet a vármegye szolgálatában töltött, egy későbbi történetiró, a Dókus Gyula korának nevezné el. Attól a naptól kezdve, mikor a délceg huszárhadnagy 1870 julius 26-án Zemplénvármegye törvényszékének joggyakornoka lesz, egészen nyugalomba vonulásáig, neve ott szerepel a vármegye annale- seinek ugyszólván minden egyes lapján. Kezdeményezője és éltető lelke mindazoknak a társadalmi mozgalmaknak, melyek a hatvanhetes kiegyezést követőleg Zemplénvár- megyében megindultak. Az ő fel fogása, finom, művészi ízlése dominálja, irányítja a jó társaság ízlését és felfogását. Mindenki által elismert „magister eleganti arum“, akinek behódol és akit utánoz a 70-es és 80-as évek fiatalsága. Ha árvízveszély fenyeget, Dókus Gyula az első legény a gáton. Ha megmozdulnak az agrárszocialisták és a Bodrogközön a földosztás gondolatától forrnak a lelkek, Dókus Gyula megy a megtévedt tömeg közzé és lecsillapítja a háborgó lelkeket. Mint törhetetlen hive a Deák Ferenc nevéhez fűzött kiegyezésnek, kiváló gonddal és lelkesedéssel szervezi meg a milleniumi hódoló felvonulást. Ki ne ismerné azt a szép képet, mely a vármegyeháza nagytermének falán ezt a felvonulást örökíti meg és melyik magyar ifjú szive nem dobbanna meg a zempléni daliák élén lovagló Dókus Gyula táncoló paripájának láttára ? Az uralkodóhoz való hűsége és következetesen vallott politikai meggyőződése, melynek sarkköve a 67-ki kiegyezés volt, nem gátolta meg azonban abban, hogy mikor ennek a kiegyezésnek a fundamentumát felülről kezdték bontogatni és a nemzeti ellenállást Kristóffy a szocialisták mozgósításával próbálta letörni, sziv- vel-lélekkel odaálljon az ellenzék táborába. Az a márványtábla, mely Zemplénvármegye tisztikarának az alkotmányhoz való hűségét hirdeti, sohasem került volna a vármegyeház falára, ha nem Dókus Gyula ad példát alantasainak a törvénytiszteletben és az alkotmányhoz való hűségben. Hatása a tisztikarra szinte példátlan volt: mindenki a Dókus Gyula fejével akart gondolkozni, az ő stílusában adni kifejezést gondolatainak, szóval és írásban. És ez a gondolkozási és megnyilatkozási mód úri és előkelő volt. Állandóan alkotni vágyott és alkotott is Nincs a vármegyében olyan közintézmény, amelynek létrehozásában vagy továbbfejlesztésében oroszlánrésze ne lett volna. Ami pedig Sátoraljaújhelyben üdvös dolog van és a haladásnak, fejlődésnek jele, azt mind ő kezdeményezte, ő sürgette, ő támogatta. Dókus Gyula nélkül talán még ma sem volna itt sem vízvezeték, sem villanyvilágítás. Mikor 1906-b azalkotmányos kormányzás újból helyreállott, Dókus Gyula a viszontagságos 1905. év emlékére egy uj vármegyeházat akart építtetni. A törvényhatóság készséggel tette magáévá a tervet, a belügyminiszter is hozzájárult és nem Dókus Gyulán múlott, hogy ebből a szép gondolatból, amely Ujhely fejlődésének is hatalmas lendületet adott volna, semmi sem lett. A háború kitörése már előrehaladott korában érte, de azért senki sem volt a vármegye területén, aki a polgári igazgatásra hárult feladatok teljesítésében nagyobb buzgalommal vette volna ki részét. — Csodálni való az az energia, amellyel akkor teljesítette kötelességét. Ez a megfeszitett buzgalom és a háborút követő események azonban megtörték életerejét és hosszú kinos szenvedés után ma hajnalban nemes lelkét visszaadta alkotójának. Halálának hire mélységes fájdalmat fog kiváltani innen és túl a trianoni határon. A régi, nagy Zemplénvármegye népe jól tudja még, hogy ki volt Dókus Gyula s ha megtudja, hogy immár átköltözött az örökkévalóság birodalmába, csak úgy meg fogják gyászolni a Labore völgyében, a Vi- horlát alatt, mint lent a Hernád vize mentén és a Sajó torkolatánál. Dr. Szirmay István. A Mindenható előtt térden állva könyörög immár Nagyzemplén utolsó alispánja Dühíts Gyula búcsúja vármegyéjétől Mély megindultsággal közöljük az alábbi sorokat, amelyekben Nagyzemplén utolsó alispánja mond búcsút hűséggel halálig szeretett vármegyéjének. Búcsúját azon a napon mondotta tollba, melyen nagyértékü múzeumát, életének legnagyobb büszkeségét, Zemplénvármegyének ajándékozta: „Utoljára szólok ma hozzád, én kedves Zemplénmegyém, de hangomat csak akkor fogod már hallani, mikor az örökkévalóság kapuja bezáródott mögöttem. Mégegyszer és utoljára akarom neked megmondani, én kedves Zemplénmegyém, hogy mennyire szeretlek és szerettelek mindég. Szerettem édes assszut-termő hegyeidet, hol sok boldog szüreti örömben volt részem, szerettem sik rónaságaidat, hol férfilelket gyönyörködtető sebes vágtatással agarásztunk jó Valdmeister lovamon. Szerettem szüleim ősi hajlékát, hol történelmi nagy idők alkonyán szült drága jó anyám. Talán azért is szerettelek oly nagyon, mert első földi táplálékom nem anyatej volt, hanem a te emlődből fakadt, én édes Zemplén megyém, a te napsütötte hegyeden termett asszubor volt, mit először az életben érintett gyermeki ajkam. Szerettem az ódon megyeházat, hol ifjú, férfi s aggkorom legtöbb idejét töltöttem szorgalmas, komoly munkában. És szerettelek nem i utolsó helyen Téged, egész Zemplén megye nagyközönségei Ezt tettel is bebizonyítandó, a mai napon neked adom azt, mi múlandó földi javaim közt nekem a legkedvesebb, miben életem legtöbb örömét s legteljesebb kielégülését találtam. Bizonyítom Neked azt, hogy kezemet mindég szivemen, de soha zsebemen nem tartottam. Sok, dicső nagy időt, hazánk ezredéves fennállásának ünnepét, a nemzeti ellentállást, Rákóczi hamvainak hazahozatalát együtt éltük át. Sok szomorú, nehéz, vérfelleges, néha sötét rettegéssel teljes nap vonult el bánatosan lehajtott főink fölött. De akár öröm- ünnep, akár gyász és iszony napja virradt ránk, én veled mindég egy voltam gondolatban, érzésben, kötelességem rendíthetetlen teljesítésében. És mégis megtörtént, hogy egyszer igen mély, fájó sebet vágtál lelkemenll ...... Mikor egyik lapod vezető helyén felszólítottál, hogy: „Vágjam fejembe kalapomat és sétáljak ki a megyei hajdúk tisz telgő sorai közt a megyeháza kapuján, átengedvén a fiatalabbaknak, hivatottabbaknak a helyet!“. ... Egeres szá.m ara lO fillér
