Zemplén, 1926. július-december (57. évfolyam, 48-99. szám)

1926-09-29 / 74. szám

Ctvenhetedik évfolyam. 74. SKám. Sátoraljaújhely, 1926. szeptember 29. Megjelenik hetenként kétezer «■érdén óe szombaton Szerkesztőség és kiadóhivatal : Sátoraljaújhely (Vármegyeház udvar) | I Zemplén Előfizetési ár: m I Negyedévre 20000 K. POLITIKAI HÍRLAP Hirdetések: g négyzetcentiméterenként. Nyilttór soronként 2000 K. Telefon : M. T. 1. Kirendeltség és szerkesztőség, kiadóhivatal 109. seam. FŐSZERKESZTŐ: FELELŐS SZERKESZTŐ: Báró MAILLOT NÁNDOR Dr. MIZSÁK JÓZSEF Telefon : M. T. I. Kirendeltség és szerkesztőség, kiadóhivatal 109. Bzáin. Az abauji A testvér vármegye minden rokonérzésével köszöntjük a szomszédos Abauj-Torna vár­megye közönségét abból a nevezetes alkalomból, hogy a mai napon székébe iktatta a vármegyénk főispáni székét is betöltő Széli József főis­pánt. Nagyon sok okunk van arra, hogy a testvér várme­gye jelentőségteljes ünnepe alkalmából kifejezést adjunk annak az őszintén mély és bensőséges érzéseknek, me­lyek a két vármegye közön­ségét összefűzik s a amelyek gyökere a messze történelmi múltba nyúlik vissza. Abauj és Zemplén várme­gye történelme nagyon sok rokonszállal fűződik össze. A két szomszédos vármegyét a magyar történet letűnt, ziva­taros századaiban egyaránt a vezérvármegyék közé soroz­ták s mindkét vármegye úgy kiterjedésénél, kiváltságos föld­rajzi helyzeténél, mint törté­nelmi teljesítményeinél fogva méltó volt erre a névre. Vezérek, királyok, szabad sághősök, tudósok, irók föld­je Abauj és Zemplén s min­denkor a hajthatatlan magyar gondolkodás iskolája volt a két vármegye, melyek egyi­két sem tudta megtörni soha sem az erőszak, sem a csel­vetés, sem a mézes madzag. A magyar történelem minden korszakában erős bástyafokok voltak a nemzet várfalán, me­lyeknek letördelhették ugyan egyes darabjait, de ugyanany- nyiszor gránitra talált mind­két várfalon a csákány, ha sarkaiból akarta kiforgatni al­kotmányunk legősibb pillé reit. A hazaszeretet, a nemzet és alkotmányvédelem terén, mindig közös utakon járt a két vármegye és közössé vált a sorsuk a legnagyobb ma­gyar megpróbáltatásban is, abban a rettenetes amputácio- ban, amit a két vármegye testén végzett Trianon. Ma minden megmaradt vár­megye, de különösen az olya­nok, melyeknek részei idegen installáció járom alá kerültek, egy-egy kis ország, melyek önmaguk­ban táplálják saját népeik lel­kében a feltámadás hitét s amelyekre épen megcsonkí­tott nyomorúságuknál fogva kétszeres szeretettel és ragasz­kodással néz föl nemcsak az ősi tűzhelynél megmaradt la­kosságuk, hanem az egész ország népe, mert a megszál­lás alatt élő magyar testvé­reink megtartásának nélkülöz­hetetlen biztosítékai. Az ilyen megnyomorított, a határok közelségét érző csonka vármegyék lelke sok­kal átfogóbb, a szivük érzőbb, az elszántságuk komolyabb, a megmaradt röghöz való ra­gaszkodásuk állandóbb s a megnyilatkozásuk messzebb elhallattszó, mint az életfelté­teleikben inkább meghagyott vármegyéknek. Ezért nyer országos jelen­tőséget csonka Abauj mai fő- ispáni installációja, melyet re­ánk — zempléniekre, a kö­zös sorsban élőkre — az ér­zések közösségén kívül, az tesz különösen is jelentőssé, hogy a két vármegye kor­mányzata — mától — Széli József főispán személyében — egy főben összpontosul. Csaknem másfél éve an­nak, hogy Abauj ma installált főispánja Zemplén vármegye főispáni székében ül. Ha a legnehezebb időkben, az or­szágnak a Felvidékhez hason­latosan exponált területén — Erdélyben — a világháború alatt kifejtett, fényes tehet­séget, rengeteg munkabírást, és szervezői képességet bebi­zonyított működés után is ke­rült Zemplén főispáni székébe, mégis idegen volt e várme­gyében, aki iránt nehezebben melegedhettek föl az érzések. De ma, nem egészen más­fél év után, főispánunk álta­lános szeretettől, tisztelettől és megbecsüléstől övezetien végzi nehéz tisztét vármegyénk kormányzatának élén és sze­rencsésnek vallja magát vár­megyénk közönsége, hogy súlyos helyzetében, megol­dásra váró nehéz problémái közepette, olyan férfiút vall­hat magáénak főispáni széké­ben, aki erős akarattal, féltő gonddal és megingathatatlan eltökéléssel munkál várme­gyénk jobb sorsán. És ^emplén vármegye kö­zönségének saját tapasztalatai nyomán minden oka megvan arra, hogy szerencsésnek tartsa Abaujt is abból az alkalom bői, hogy az eddig csak ma­gunkénak vallott főispánunkat iktathatja ma főispáni szé­kébe. Szeretnénk, ha ez a kap­csolat, mely a közös főispán személyével fűzi össze a két vármegyét, nem adna okot semmiféle mellékgondolatra s egyik részről sem támaszta­nának ehez a jövőt illető olyan kombinációkat, mely alkalmas lenne a féltékenység felkeltésére s amely útjában állhatna annak a közös mun­kának, amely minden magyar vármegyének egyformán kö­telessége : az alkotó munká­nak, a magyar jövő kiépíté­sének. Úgy kell lenni, hogy ez a kapcsolat csak nemes vetél­kedésre, az ország éjdekében kifejtett vállvetett munkás­ságra serkentse a két várme­gyét, hogy mindegyik a ma­ga csonka határai közölt fejtse ki a haza üdvére szolgáló energiáit s ezen közös törek­vése mellett egy legyen ab­ban is, hogy egyforma meg­értéssel és odaadással támo­Egeres szám dara, ÍOOO A proletárdiktatúra Zemplén vármegyében Irta: Dr. Kossuth János (193) VI. Befejezés — visszapillantás. Dongót szorongatott helyzetéből a levéltárban való nagy jártassága szabadította ki. Elővette az Oláh János-féle zendülésre vonatkozó aktacsomót s abból rögtönzött némi felolvasást, Csuta kapacitálva volt megint. Látta, hogy proletár ügy­ről van az iratokban szó (aféle parasztlázongást tárgyaztak ugyan­is az előrántott iratok.) Csuta mindezek után továbbra is meghagyta a főlevéltárnokot hivatalában, kimondva természe­tesen, hogy a levéltár a tanács- köztársaságé, hogy azonnal készít­sen leltárt s viselje gondját a proli archívumnak, amelynek sorsa felől majd azután gondolkozni fog a direktórium. így maradt meg aztán a levéltár, amelyet — már akiknek tudásuk és érzékük van hozzá — képesek megbecsülni. Lelki éberség és bátor kötelesség­tudás nélkül oda volt minden. Vajha a lelki éberség s a bátor helytállás ne lett volna fehér holló ! Evésközben jőve meg az étvágy, az újhelyi proletár kormány a „proletár kultúra fejlesztése érde­kében“ szükségesnek tartotta ol­vasmányokkal látni el az elvtár­sakat „véget vetendő“ a „kizsák- mányolón“ abbeli törekvésének, amellyel — egyebek között — a | művelődés jótéteményéből a pro­letárokat ki akarta rekeszteni. Nem érte be azzal, hogy rogyásig töm­te a proletár csőcseléket a lelki veszettség förtelmeivel, megfeled­kezve arról, hogy a burzsuj ol­vasmányok veszélyeztetik a faj­tisztán kiterjesztett „világmegváltó“ tanokat s a jóformán máról-hol­napra elővarázsolt uj szellemei megrcnthatják a burzsuj könyv gyűjtemények után áhítoztak. A sort hogy hogy nem a Dókus Gyula alispán több száz kötetes könyvtárának „socializilása1' nyi­totta volna meg egyben az érté­kes okiratgyüjteménnyel s kiegé­szítve természetesen a 80—90-es években a Szomotor tájékán vég­zett ásatások alkalmából napfényre került bevándorlás korabeli régi­ségekkel. Az utóbbiakat — amint annak idején hallottuk — a pro­letár gyermekek játékszereiül szánták. Dongó Géza főlevéltárnok ren­deletet vett Csuiától: „hogy három napon belől“ leltározza a gyűjte­ményeket s vegye át a proletár állam vagyonába Szabót István, aki már a gonosz emlékű Károlyi kormány idejében mutogatta a foga fehérjét, mohó érdeklődést mutatott a „szocializálás“ iránt, hangoztatva, hogy mekkora tu­dásszomj gyötri a prolikat, amit legott kielégítendő, a leltározás előtt is bocsájtassanak könyvek az „elvtársak“ rendelkezésére. Dongónak itt is kemény dió jutott ki. Ha siet, vagy pláne ha elsieti a dolgot, kétségtelen, hogy ebek harmincadjára kerül mindent

Next

/
Thumbnails
Contents