Zemplén, 1923. október-december (54. évfolyam, 79-102. szám)
1923-11-03 / 87. szám
Ötvenaegyedik évfolyam. 87. szám Sátoraljaújhely, 1923. november 3 Megjelenik hetenként kétszer szerdán és szombaton Szerkesztőség és kiadóhivatal: Sátoraljaújhely Széohenyl-tér 9. az. Zemplén POLITIKAI HÍRLAP Előfizetési ár: Negyedévre . . 3000 K. Egy évre . . 12000 K. Hirdetések: négyzetcentiméterenként. Nyllttér soronként 500 K. Telefon: FŐSZERKESZTŐ: FELELŐS SZERKESZTŐ: Telefon: (szerkesztőség) 42. szá.m. Báró MAILLOT NÁNDOR Dr. MIZSÁK JÓZSEF (kiadóhivatal) 42. szám. fiz úgynevezett emigráció dolga ma nemcsak Bethlen gróf miniszterelnöknek Benes cseh külügyminiszter beszédére adott válasza folytán lett aktuális s nemcsak az emigráció fejének Londonban, kó- tyagos szociológusának pedig Amerikában az Apponyi küldetését keresztező defétista ok- vetetlenkedései miatt, hanem aktuális inkább ama hihetetlen és vakmerő „ünnepi vacsora“ miatt, melyet a csatorna-forradalom kitörésének évfordulóján rendeztek az emigrációnak itthon rekedt demagógjai. Ámultán kérdezzük, hogy vájjon mi is adhatott bátorságot ennek a sirásó társaságnak ahoz, hogy ilyen szemérmetlenül hallassák újra a szavukat, hirdessék és dicsőítsék a maguk külön forradalmának vívmányait s lelkes éljenzéssel emlegessék az országrontó Károlyi Mihály nevét. Hát azt hiszik, hogy már elfeledte a magyar közvélemény az öt év előtti eseményeket, azt az októbervégi éjjelt, amikor a katoiftszökevények, munkakerülők és börtönök söpredéke hirdette ki magát a népfelség képviselőjének s lázadást kezdtek az állam, az oltár s a polgári rend törvényei ellen. Azt hiszik, hogy elfeledtük már, hogy mit raboltak el tőlünk a gonosztettek megindítói, a bűn héroszai, elfeledtük, hogy nemrégiben még a székely bérceknél volt kelet, Pozsonynál nyugat, a Kárpátoknál észak $ az Adriánál dél, hogy nemrégiben nagyok vollunk es boldogok, hogy az október politikai desperadói hoztak el ránk minden szenvedést és nyomort, amilyenek egy országra csak reászakadhatnak. S most, amikor talán legjobban érezzük minden átkos következményét a forradalmak vívmányainak, összeül ez a levitézlett politikai társaság s újra élesztgeti annak a boszorkánykonyha üstjének a tüzét, amelyben egy ezeréves nemzet életerejét elsorvasztó mérges anyagokat kotyvasztottak: lelki mételyt, nemzeti tanácsot, köztársaságot, vörös lobogót, pacifizmust és defétista őrületet. És hozzá éppen azon a I napon, melyen az Astoria kapujából kilopózkodott az a bérgyilkos had, amelyik hitvány fegyverének tüzét abba a szívbe lobbantotta bele, amelynek élete megválthatná a mai magyar életnek minden szenvedését, porba sujtottsá- gát. Hisszük, mert hinnünk kell az október tanulságából, hogy ennek a vakmerő provokációnak nyomán reázudul az országpusztulás részeseire a nemzeti közvélemény elsöprő vihara s visszaüzi őket abba az odúba, ahonnan öt évvel ezelőtt a minden fegyelem, tekintély és törvény köteléke alul szabaduló elemeket, a lázadás fúriáit szabadon engedték. Nem hihetjük, hogy cinikus vakmerőségük büntetlen maradjon s meg ne tanulják, hogy Magyarországon csak öt évvel ezelőtt lehetett büntetlenül dicsőíteni a gaztettet, a lázadást s azokat az embereket, akik Magyarország romlásának végzetét, a trianoni sorsot tudatosan fölidézték s három millió testvérünket az ezeréves határok között rabmagyarrá tették. A I u ti | • • r t I hosok sírjánál Sárgult avar zörög a lábunk alatt s a legszebb novemberi napsütés verőfénye ragyogón ömlik szét az ezerhatszáz katonasir glé- dáján, ahogyan járjuk a véres esztendők bodros őszirózsa díszbe öltöztetett sirkertjét. Sírok sorakoznak, temetővé nőttek s most virágot várnak a hősök, akik a Volhin pocsolyában, Doberdó szikláin, a lengyel erdőkben vagy az oláh ugarban egy szívvel lélekkel mentek tüzbe- vizbe, hogy itt találkozzanak össze az újhelyi temető avarba hanyatlott hideg földjében. Virágot várnak apától, fiútól, szomorú hitvestől ... ha idetalálnak. S hiábavaló, néma várakozásukat megérezte most egy város szive s ezrek és ezrek zarándokoltak ki a temető csöndes népe közé felgyújtani az emlékezés mécsesét s elhinteni a sírokon az elmúlás szomorú virágát. * Ezrek és ezrek keresfék föl Mindenszentek napján a köztemetőt. A Kazinczy utcán már kora délután hosszú sorokban kígyózott a tömeg a temető felé s délután három órára kivonult | az egész tisztikar s a hadilétszámú Kölcsey ferettc emlékezete. A Himnusz százéves évfordulójára rendezett ünnepségre irta és felolvasta: Majtényi Géza főgimn. tanár. II. Nincs Kölcseynek egy sora, nines egyetlen gondolata, érzelme, nincs egyetlen cselekedete, amely evvel a négy szóval ne lett volna a legnemesebb összhangban. Nemzetének sorsa aggódással tölti el lelkét, a múlt dicsősége éleszti, mert a jelen a pusztulás képét mutatja mindenfelé erkölcsben, nemzeti érzésben, nemzeti nyelvben. Veszítsen el az ember mindent, van még lelkének hová lennie, de ha hazáját, ősi nyelvét veszti el, végső pusztulásba dől. Ily hangulatban irja „Rákos Nym- phájához“ cimü rhapszodiájábn: „De néked élni kell, ó hon, S örökre, mint tavasz virulni“ s forró szerelemmel csüng hazáján. De nem is veszhet el hazája oly nemzetnek, amelyből ő származott. „Fejedelmünk haj, vezérünk haj!“ kezdetű költeményében a múltból vesz bizonyságot. Képzelete végigszáguld Várna s Mohács vérrel áztatott téréin, búsongó lelke fölkeresi a Bosporusban kesergő nagy Rákóczit s a hon, amely ily nagy viharok után is fennáll, nem veszhet el, igy nyugtatja meg tépelődő lelkét. E közben uj kor virrad hazánkra, amely nem akar folyton a múlt dicsőségén keseregni, nem nyugszik bele a haza pusztuló jelenébe, egy jobb jövő reménye lesz az ír a jelen sajgó sebére. Az 1823. év sugallja neki a nemzet imáját: a Hymnust. E költemény híven visszatükrözi a kor hangulatát. A magyarnak csak Istenben lehet bizalma, a dicsőséges múlt nem biztató, hanem vigaszt adó volt csupán, a múlt szenvedéseit bünhődésnek kellett tekinteni. „A hazafias és vallásos hangnak ez a megnyugvást kereső egyesülése a magyar nép zivataros századaira éppen úgy illett, mint a költő korára. A múltnak feltépett sebei fájtak akkor is, valamint fájni fognak minden időben.“ Csak azért válhatott nemzeti imává, mert milliók szive együtt dolgozott a költő szivével: „Szánd meg Isten, a magyart, Kit vészek hányának, Nyújts feléje védő kart Tengerén kínjának. Balsors, akit régen tép, Hozz rá víg esztendőt: Megbünhődte már e nép A múltat s jövendőt.“ Aki nemzete nevében igy tudott imádkozni, annak lelke mégis elborul és „Zrínyi dalában“ vádolja a magyart: „Vándor állj meg! korcs volt anyja vére .. . Névben él csak, többé nincs jelen,“ amikor a közélet elfajulását szemléli. Esdekelve könyörög a sorshoz Zrínyi II. énekében, de az hidegen, vádlólag felel: „Hazád őr- csiliagzatja szülötti bűnein leszáll.“ Kinzó kétség mardosta szivét, nem látott semmi vigasztalót s a jövőben nem hitt. De nemcsak mint költői érzelem nyer kifejezést Kölcseynél a hazafias borongás. Aggódó lelke s rajongása a hazáért megcsendül szónoki müveiben is. Ősei emléke az, ami őt eszményi anyánkhoz, édes hazánkhoz elvezeti, amelynek fogalmát igy határozza meg : „Mi a haza, mint legszentebb kapcsokkal egybefoglalt emberek társasága?“ Majd az öccse fiának irt „Parainesis“-ben igy folytatja: „E szóban, haza, foglaltatik az emberi szeretet és óhajtás összessége. Oltár atyáid által Istennek építve; ház, hol az élet első örömeit izleléd ; föld, melynek gyümölcse feltáplált.“ Óv a világpolgárság ferde gondolatától, „mert — úgymond — az emberi tehetség parányi lámpa, mely egyszerre keskeny kört tölthet meg fényével és minden, ami szerfölött sok részre osztatik, önkicsinységében enyészik el. Leonidás csak egy Spártáért, Regulus csak egy Rómáért, Zrínyi csak egy Magyar- országért halhatott meg.“ A szónoki erőnek csaknem példátlan hevével beszél a hazáról; ki kell éreznünk minden sorából szere- tetének csodás melegét, tisztaságát, szentségét. „Belevésődik minden szava szivünkbe; üde, tiszta forrása az ő érzelme, merítenünk ebből szivbeli nagy gyönyörűség.“ Elmélkedését igy fejezi be: „Kinek szivében a haza nem él, az számüzöMnek tekintheti magát mindenhol s lelkében üresség van, mit semmi tárgy, semmi érzet be nem tölt.“ Ezért ragaszkodik minden ember hazájához, legyen az rónaföld, vagy bérces hegyvidék, mert sohasem törölhető ki az ember szivéből az az érzelem, amely őt Eg'yes szám ára 200 20
