Zemplén, 1910. július-december (41. évfolyam, 53-102. szám)
1910-12-24 / 102. szám
December 24. ZEMPLÉN. 5. oldal. szűk látkör, értelemhiány, tudatlanság és rosszakarat állja útját minden üdvös, minden okos kezdeményezésnek, amitől a főfizikus egészségesebb viszonyok kialakulását remélné. És mindezt napról-napra látni, hallani, tapasztalni kell annak az embernek, aki maga az élő lelkiismeret és azonfelül egy tökéletes modern tudós, európai látókörrel; aki saját tapasztalatából tudja, hogy a nagy, nyugateurópai nemzetek mennyire felettünk állanak az emberiségnek abban a harcában is, melyet a mindenféle kórral, nyavalyával, betegséggel szemben vívnak és melyet a tudás, önzetlenség és áldozatkészség eszközeivel diadalmasan küzdenek meg, mig mink századok óta úgyszólván egy helyben vesztegelünk és mintegy gyűjtő medencéjévé nőttük ki magunkat az ázsiai epidémiáknak. Sokszor rosz- szul is esik, mikor kicsinylőleg szól Magyarországról és a nyugati előhaladást magasztalva, szinte sértő lenézéssel tagiálja a magyar hátramaradottságot. Mert elkeseredésében néha ugyancsak kirohan szegény Magyarország ellen s látva, hogy tehetetlenségre van kárhoztatva, úgy tesz, mint a Petőfi juhászlegénye: nagyot üt botjával a szamár fejére. Ilyenkor túloz és nincs igaza például abban sem, hogy a magyar már természeténél fogva korlátolt, önző és lusta. De sokban igaza van és bármennyire ágaskodik is bennem a sértett nemzeti hiúság, ha a Kazinczy utcán végig megyek és muszáj zsebkendővel bedugni az orromat, mindig ő jut eszembe: „Lenci neked igazad van.“ (A külömbség ott lesz, hogy hála Istennek: Ujhely még nem az egész Magyarország és másutt nem várnak addig a csatornázással, mig — Székely Elek lesz majd polgár- mester.) De térjünk vissza oda, hogy mit csinál dr. Löcherer azokkal a bizonyos kellemetlen aktákkal s szomorú jelentésekkel, a melyeket most is, mint képünk mutatja, odaadó szorgalommal böngész. Hát ő bizony először is azt teszi, hogy az aktát nem nézi aktának. Ha annak nézné, úgy tenne, mint mi többiek a vármegyénél. Akta ? Hát legyen akta. Aludjunk rá egyet. Azt tartja a jó, régi magyar közmondás: úgy halad a vármegye, ha marad. És van is ebben néminemű igazsága. A ma élő magyar, — ha egyebet nem is — de azt igen jól megtanulta, hogy a papiros türelmes. Lehet arra bármilyen bolond dolgot Írni, törje rajta fejét, akit azért fizetnek. Ezért azután nincs is hiányosság a mindenféle hitvány irka-firkában, amit az alispán iktató hivatala belajstromoz és amit igy vagy úgy, de mégis el kell intézni. Jó az ilyesmire aludni egyet. Ám a Löcherer doktor aktái nem ilyenek. Amit azokra Írnak, az mind komoly dolog. Emberekről, meg arról van szó azokban, hogy itt vagy ott az emberek egészségét, életét veszedelem fenyegeti. No ’iszen, éppen ilyen akta való a főorvos ur kezébe. Bezzeg, van ilyenkor riadalom a vármegye házán. „Hol az alispán“ ? — Itt van. — „Intézkedj kérlek távirati utón. Rendelj azonnal helyettes orvost Varannóra, az ottani maga is beteg és a járásban dühöng a járvány.“ De hát ki fogja fizetni azt a helyettest? — „Az nem kérdés, valakinek muszáj, utóvégre is kultur állam volnánk, vagy mi“ ? Ilyen kemény diók kerülnek a Löcherer keze alá, de ez a kéz nem ösmer feltörhetetlen diókat és mentői több az akadály, ami az ő feladatának útjába áll, annál erősebb és annál többször megismételt rohammal törekszik azt elhárítani. És nem nyugszik, amig el nem hárítja. Ha mégis azt írtam tehát, hogy mint vármegyei főfizikus nem tud szemmel látható sikereket felmutatni, az nem az ő hibája, nem az ő hivatottságának, vagy energiájának a fogyatékosságára vezetendő vissza. Ez speciálisan magyar, vagy mondjuk igazságosabban, speciálisan zempléni baj. Nagy ez a vármegye, túlságosan nagy arra, hogy általánosított viszonyokra meghozott szabályok szerint lehetne közegészségügyi követelményeit kielégíteni. Azután meg szóról-szóra igaz, amit annyiszor hallottam tőle, hogy a magyarban bizony még mindig nincs kifejlődve az a kulturális érzék, amely, — hogy jogászi nyelven beszéljek, — a jó családapa gondosságával ápolja azokat a kötelességeket, melyekkel ellehetne hárítani a család egésszé- gét kívülről fenyegető veszélyt és meglehetne gátolni, hogy a családban dúló ragályos baj másokra is átszármazzék. Szóval: indolen- sek vagyunk a nyavalyákkal szemben és tökéletlen a mi egész egészségügyi berendezkedésünk. De hát hagyjunk ennek békét, hiszen egy karcolat, mely csak egy vármegyei főorvos jellemzésére akar adatokat összehozni, úgy sem fog ezen változtatni semmit. Löcherer Lőrinctől azonban ezzel a melankolikus lemondással elbúcsúzni még nem lehet. Nem, mert semmi sem áll élesebb ellentétben az ő egyéniségével, mint a lemondás. Lám, hiába állotta útját paragrafus, költségvetés, pénzhiány, ő nem nyugodott és ha nem lehetett a vármegye egészségi viszonyain intézményekkel segíteni, hát segíteni akart és segített is rajta másképpén. Emberekkel. Minden orvosi hivatalos állasra kikereste és kierőszakolta — sokszor száz protekcióval szemben — a legarravalóbb embereket. Hogy egyebet ne mondjunk, ő szerezte meg nekünk dr. Chudovszky Móricot. És milyen körülmények között ? Chudovszky, aki hallgathatott volna annyi más fényes ajánlatra, a Löcherer unszolására elfogadta a nagymihályi kórház igazgatói állását és ott kezdte meg, ebben a szerény vidéki körben azt az áldásos működését, melyről a nagymihályi és újhelyi kórház évkönyvei most már kötetekben beszélnek. Ez a dolog más oldalról is élesen bevilágít a Löcherer jellemébe. Nem csak a doktorokról, mindenféle foglalkozást űző emberekről el lehet mondani, hogy a tekintélyek nem örömest látnak a maguk közvetlen közelében más tekintélyeket is. Tisza Kálmán — igaz, nem egyéni hiúságból, politikai rezonból — eleinte a legszürkébb alakokkal vette körül magát. A tudósok irigykedve látják a szakbeli tudós sikereit; a népszerűség verőfényéhez szokott szónoknak dobhártyája fog megfájdulni, ha egy uj szónoknak tapsol a tömeg. Löcherernek vitán felül álló tekintélye volt (és van ma is) a zempléni orvosok között. Primus iuter pares. És Löcherer még sem féltékenykedett, nem nyugtalanították Chudovszkynak már akkor is elösmert tekintélye, kivívott sikerei, sőt éppen azért ment utána, kapacitálta egy még csak nem is másodrendű vidéki kórház igazgatásának elvállalására, (persze „cum jure successions“, mert az „Erzsébet“ közkórház alapköve már akkor le volt téve) hogy az ő kiváló képességeit biztosíthassa Zemplén vármegyének. Talán éppen ez az önzetlen gondolkozás szerezte meg neki azt a páratlan népszerűséget is, mely- lyel őt, mint elnökét, a Zemplén- vármegyei Orvos- és Gyógyszerész Egyesület körül veszi. Érdekesek és tanulságosak ennek az egyesületnek vándorgyűlései és a gyűléseket követni szokott lakomák. Sok okos dolog kerül ott napirendre — már tudniillik a gyűléseken — és sok jó enni és innivaló a fehér asztalra a gyűlés után. De a mi jó doktoraink és patikusaink úgyszólván sem nem esznek, sem nem isznak, hanem csak — beszélnek. Beszélnek, egyre arról beszélnek, milyen meleg, igaz szeretet honol az ő szivükben az ő elnökük iránt és milyen lankadatlan buzgalommal dolgozik az ő elnökük minden téren, ahol a kartársi jogos érdekről van szó. És ennek a beszédnek hitelt kell adni, nem csak azért, mert tények igazolják, hanem azért is mert az orvosi gyűlések szónokainak fantáziáját — nem hevíti a bor. Csudálatos józan banketteket ülnek a mi doktoraink a Löcherer Lőrinc elnöklete alatt. Nem fogy ott a bor (csak Chudovszky mer meginni egy-egy kis üveg asszut, de neki szabad, mert ő az antialkoholisták látható feje) és a levegő még is meleg, a hangulat emelkedett, mert azzá teszi a kölcsönös ragaszkodás és szeretet. Sok szép, nemes vonást tudnék még papírra vetni Löcherer doktorról, hisz’ úgyszólván ő is csak suhanc legény volt, mikor legelőször láttam és amióta folyton figyelem. Mert érdemes a megfigyelésre. Nem mindennapi, nem közönséges ember. Nem is tud beleilleszkedni az átlagos emberek gondolkozásába, felfogásába, konvencionális érzésébe. Ezért aztán a doktorain, gyógyszerészein és egy pár igaz barátján kívül nagyobb számú barátjai nincsenek is. A zöm inkább tiszteli, mint ragaszkodik hozzá. De be kell fejeznem karcolatomat, mert több vonásra immár nincs is hely. Hogy mikor született, nem árulom el, nem mintha a hiúságát sérteném vele, de azért, mert az életkora is érdekes probléma. Az ősz haj, bajusz és ehhez a test ruganyossága, az arc üdesége legalább is alkalmasak arra, hogy tévedésbe ejtsék az embert. Találgassák tehát, akik nem tudják, hogy mikor született. Némi tájékozásul megírom azonban, hogy mikor a 70-es évek elején az Északkeleti vasutat építették, már orvosnövendék volt és egy húsvéti vakációját sokáig emlékemben tartottam, sőt jól emlékszem rá ma is. Már akkor nagy passziója volt a lovakban. De akkor lovagolni szeretett. Mintha most is látnám, mikor Panna nevű lován beállított géresi udvarunkba — az én szüleim is, az övé is Nagygéresben laktak akkor — és rávett, hogy én is nyergeltessem fel a magam Szikráját. Kimentünk hát lovagolni a határba és lovaink ugyancsak sárosak lettek. Begázoltunk azért egy kubik gödörbe — azon a tájon, ahol később a vasúti megállóhely volt — hogy leáztassuk lovaink lábáról a sarat. Az én lovamnak azonban nem tetszett a mulatság, levágta magát és persze engem is a vizbe. Lenci se volt rest, le a lórul és mint egy ázott ürgét, kihúzott a vízből. Szóval: megmentette az életemet, (és azóta hány emberét), mint az alispán a nyáron egy tátrai vendégkisasszonynak. De még sem úgy, mert én az önkéntelen fürdés után beteg is lettem, ő azonban kigyógyitott. Szóval én már akkor rászavaztam volna, hogy az emberszeretet és jótékonyság szolgálatában kifejtett működéséért kitüntetésben részesüljön. De hát ki tehet róla, hogy Ő Felségének nem jutott tudomására a mi esetünk. Az azonban igen derék dolog, hogy 27 évi fáradhatatlan tevékenységére mégis felhívta valaki a Felség figyelmét és ez év augusztus havában megkapta a Ferencz József-rendet. Akárki tette, becsületes munkát teljesített. Adja Isten, hogy ezen jól kiérdemelt kitüntető keresztet az emberiség és a társadalom javára még igen sokáig viselhesse. Dr. Szír may látván.
