Zemplén, 1910. július-december (41. évfolyam, 53-102. szám)

1910-11-09 / 89. szám

Sátoraljaujhely, 19Í0. November 9. 89. (5000 ) Negyvenegyedik évfolyam. Megjelen hetenkint kétszer szerdán és szombaton este. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Sátoraljaújhely, Főtér 9 szám. Telefon: 42. szám. Kéziratokat nem adunk vissza. Njilttórben minden garmond sor 40 fill. Zemplén POLITIKAI HÍRLAP. Előfizetési ára: Egész évre 10 korona, félévre 5 kői negyedévre 2.50 korona. — Egyes szám ára 10 fillér. Hirdetési dij: Hivatalos hirdetéseknél minden szó után 2 fill. Petit betűknél nagyobb, avagy diszbetükkel, vagy kerettel ellátott hir­detések térmérték szerint egy négyszög centim, után 8 üli. — Állandó hirdeté­seknél árkedvezmény. KWmyészbM nemzeti hivatása. Irta: Molnár Viktor, m. klr. vallás- és közoktatásügyi államtitkár. — nov. 9. A tanügyi politika kultúránk főlényét mindezideig nem bírta megalapítani a nemzetiségek kö­zött. Ezek visszavonultak a ma­guk iskoláiba és ott más tartalmú kultúrát tenyésztenek, mely a mienktől idegen, vele nem ritkán ellentétes irányú. Féltékenyen őrködnek a maguk külön szel­lemi világának elzárkózottságára; tudományos haladásunk előtt sze­met hunynak, történelmünket el­ferdítik, irodalmunktól elfordul­nak, szóval a látszatát is kerülik a velünk való szellemi közösség­nek. S mert mindezideig nem találtuk meg a módját, hogy akár hatalmi eszközökkel, akár magával kultúránk erejével az ő külön társadalmuk kialakulására befolyást gyakoroljunk, évtizedek óta összetett kezekkel kell tűr­nünk egy olyan fejlődést, mely idővel az államegységet is vitássá teheti. A nemzetiségi társadalom min­den téren felvette velünk a ver­senyt és bárha az alkotásban sikerekre nem hivatkozhatik is, a rombolásban tagadhatatlanul eredményeket ért el. Csak egy téren nem birt ve­lünk : képzőművészetünk előtt feltétlenül meghátrálni volt kény­telen s itt gáncsot nem vethetett fejlődésünknek. Ebben mi veze­tünk és fölényünk oly túlszár­nyaló, hogy soha kétségessé nem válhat. * Magyarország egész területén csak egy képzőművészet van és csak egy fog virágzani beláthatatlan időkig — a mienk. Csak az a kérdés, hogy ha ez igy van, fel tudjuk-e használni szellemi túlsúlyúnk e bizonyítékát, a nemzeti géniusz e hatalmas erejét nagy nemzeti céljaink elérésére ? Fog- juk-e hasznát venni annak a fölény­nek, amit képzőművészetünk fejlett­segében binmk? Reméljük, hogy igen. Ez minden­esetre attól függ, vájjon a nagy ma­gyar intelligencia, helyesebben; a magyar intelligencia összessége tuda­tára ébred-e annak, hogy művésze­tünkben, annak minden kultúrái tar­talmától el is tekintve, nemzeti éle­tünk egyik hatalmas egységesítő esz­közét bírjuk és vájjon művészetünk a maga föltétien, még pedig az érzel­mekre, a lélekre föltétlenül ható ere­jével bir-e hódítani nemzetiségeink között ? Reggeli Ez utóbbi kérdést, annak előse­gítése minden kétségen kivül az ál­lami feladatok sorába tartozván, ez­úttal nem tárgyalom, csupán annak megjegyzésére szoritkozhatom, hogy a kormányzat eme törekvése eredmé­nyes csak úgy lehet, ha művésze­tünk a szárnyalás teljes magasságába jutván el, hóditó erejével ellenállha­tatlanul fogja a híveket gyűjteni, úgy a magyarság, mint nemzetiségi pol­gártársaink sorából. De annál inkább szívesen és készséggel mutatok arra, hogy a magyar müveit közönségnek képzőművészetünk mellett való pár­toló állásfoglalása úgy önmaga, mint a nemzet iránt kötelessége. Nem lehet többé vita tárgya, hogy művészetünkben, annak mindössze félszázadnyi múltja után, tüneményes fejlődést mutatunk. A mérleg ugyanis nemcsak akkor billen a mi javunkra nagyon kedvezően, ha az összehason­lítás terén csupán nemzetiségeinket vesszük sorra, mert hisz ezeknek mű­vészeti elmaradottságához szó alig fér, hanem ekkor is, ha Európa nagy mű­vészeti múltú nemzeteivel állítjuk szembe a magunk ifjú művészetét. Minden igaz magyar ember lelkét jo­gosan töltheti ei büszkeséggel és örömmel a tudat, hogy nemzeti mű­vészetünk immár számottevő tényezője az egész müveit világ művészetének, sikerei úgyszólván napról-napra foko­zódnak, sőt ami talán a legbeesesebb, szinte egy csapásra terelik felénk az európai közfigyelmet. * Ezek való és megdönthetet­len tények, melyeknek bizonysá­gait egyrészt a tengeren innen és túl rendezett nemzetközi és világkiállításokról hazahozott ba­bérok s másrészt azok a meg­hívások szolgáltatják, melyekben művészetünk a külföldről már esztendők óta évről-évre részesül. Nem szabad tehát kételkedni többé művészetünk jövőjében s a magyar közélet terén talán ép­pen művészetünk az, melynek, mint sajátunknak, lebecsülése tel­jesen jogosulatlan. — Csak arra gondoljunk, hogy egy félszázadnyi becsületes munka és törekvés után ismét kezünkben van Bo- tond bárdja, melylyel ezúttal a nyugat kapuit döngetjük. Meg fognak-e nyílni ezek a kapuk, hogy azok előtt egész Európa hódolatát fogadhassuk ? Ez a magyar közönségen függ. Abban a percben, amint ez a közönség megérti, hogy a művé­szet nem a fényüzési hajlamok kielégítésére szánt eszköz, hanem ellenkezőleg, mint a kultúra zo­mánca, lelki szükséglet, színek­ben és vonalakban megnyilatkozó költészet, örök harmóniáknak és örök igazságoknak kifejezője, lelket és szivet gyönyörködtető és nemesitő ajándéka a Gondvi­selésnek és abban a pillanatban, midőn ez a magyar közönség megérti azt is, hogy mindezek fölött nekünk, magyaroknak a művészet nemzeti életünk teljes­ségére való törekvéseinkben is hatalmas segítségünk, ismétlem, abban a percben művészetünk útja a legmagasabb fejlődöttség, a legmagasabb szárnyalás felé fog vezetni. Mindezekért én szivem mélyé­ből köszöntőm azt a nagyszabású vállalkozást, mely hét magyar város müveit közönségét akarja a művészet megértéséhez, meg- szeretéséhez és támogatásához közelebb hozni. Hiszen ez a vál­lalkozás, mint kimutattam, rend­kívülien fontos kultúrái és nem­zeti érdekeinket nagyon közelről érinti. De köszöntőm elsősorban a hét város közönségét, mely másodízben látja vendégéül mű­vészetünket, példát adván ezzel összes városainknak arra, hogy honfiúi kötelességeinket akkor és akként teljesítjük legodaadóbban, ha a nemzet kultúrái törekvéseit szolgáljuk kitartóan, meg nem szűnő lelkesedéssel és áldozat­készen. Tanácskozik a vármegye. Rendkívüli közgyűlés, — A megye rész­véte. — A kolera ellen. — Uj választások. — nov. 9. Zemplénvármegye törvényható- ságz tegnap, kedden délelőtt rendkí­vüli közgyűlésre ült össze. A megye­bizottsági tagok feltűnően csekély számmal jöttek fel a vármegye nagy­termébe, a tárgysor mindössze három pontból állt s már eleve kizárt min­den olyan közigazgatási érdekességet, amiknek varázsa tud egyedül csak zsúfolásig megtelt közgyűlési termet s ragyogó, elegáns karzati közönséget felmutatni. S az egyébként szürke, egy-két negyedórára szabott tanács­kozást egy fájdalmas akkord vezette be. Meczner Gyula főispán kegyele- tes, illetődött szavakkal parentálta el az oly korán elhunyt gróf Andrássy Károlyt és a színvonalas s erejében megindító beszéd a törvényhatóság osztatlan együttérzésével találkozott. Majd áttért a törvényhatóság a napi­rend letárgyalására és egyhangúlag, minden hozzászólás nélkül intézte el az elébe került ügyeket. Részletes tudósításunkat a kö­vetkezőkben adjuk: (A vármegye részvéte,) Meczner Gyula főispán 10 óra­kor megnyitva a gyűlést, szives sza­vakkal üdvözli a megjelenteket. Majd gróf Andrássy Károly haláláról em­lékezik meg és a beszéd a maga ele­ven erejű s nemes illetődöttséggel elmondott szövegében a következő: Szomorú kötelességet kell most teljesítenem a gróf Andrássy csalá­dot ért lesújtó gyász bejelentésével. Gróf Andrássy Géza és felesége Őnagy méltóságáé első szülött fiukat, Károly grófot temették el november hó 2-án s az ősi Krasznahorka várá­nak néma lakói ismét egy drága halottal szaporodtak. A daliás leventének a ragyogó ifjúi élet bimbójában, 22 éves korá­ban, a honvédelmi legszebb köte­lesség lerovása közben hullott ki kezéből a kard, aludt ki életének fáklyája. Az önfeláldozó szülők leggondosabb ápolása, a tudomány minden erőfeszítése sikertelen volt az oly nagyreményű ifjú élet meg­tartására. A szülők legszebb re­ménye, az egész úri család s min­deneknek becézett kedvence ifjú­sága bimbójában elhervadt, véghet- len űrt, tengernyi fájdalmat hagyva maga után. A fájdalom kínzó érzése nyilait át vármegyénkén is a szomorú hir vételével. A fájdalmat csak az igaz részvét múlta felül, mely részvét a Labore forrásától a Bodrog, Tisza, Hernád, s Sajó völgyeinek bércein és rónáin minden kebelt elfogott. Az Andrássy család hazafisága, hírneve, érdeme össze van forrva Zemplénvármegyénk történetével. — Egy szívnek egybefolyó dobbanása. A család tagjainak közéleti jelen­tősége, érdemesültsége mindig büsz­kesége volt és marad vármegyénk­nek. Nem is lehet hát másképen, minthogy szivünkből, lelkűnkből osztozzunk a család örömében és bánatában. E szomorú gyászeset alkalmá­ból is a fájdalmas s igaz részvét mély érzésével tekintünk a megtört szü­lők, Őnmgáók felé. Hiszen a nemes gróf nemcsak egyik legelső birto­kosa és nagyura vármegyénknek, de a vármegye közéletében, a köz­ügy szolgálatában is egyik legelső zászlóvivő. Mint bizottsági tag ve­zet a hazafiságban, a hazafias ál­dozatkészségben. — Közművelődési egyesületünk nagyérdemű elnöke s legelső áldozatkész munkása. Min­den szépnek, jónak és nemesnek, egyháznak, iskoláknak támogatója. Hogy ne fájna hát nekünk is az ő és úri családjának mérhetlen vesztesége, hogy ne osztoznánk mi is igaz részvéttel az ő és családja mélységes gyászában és bánatában ? Azt hiszem osztatlan helyeslés­sel találkozom, midőn arra kérem önöket, hogy fejezzük ki Andrássy Géza gróf s felesége, Kaunitz Eleo­nóra grófnő Onmga s az egész grófi család előtt a megrendítő gyászeset felett érzett igaz részvétünket azon kijelentésünk kapcsán, hogy az ő gyászuk a vármegye gyásza is s azon óhajunk kifejezésével, hogy az isteni Gondviselés adjon a szü­lőknek erőt a mélységes gyász vi­seléséhez és vigasztalódást többi gyermekeikben. Kérem egyszersmind öDöket, mél- tóztassanak hozzájárulni, hogy ezen részvétünk kifejezéséről a gróf és grófnő Onmgáék jelenlegi tartózko­dási helyükön még ezen gyűlésünk és uzsonna kávéra árat m,llett----------FREUNDLICH DEZSŐ cukrászdájában. -■ JLapuuk mai száma 4 oldal.

Next

/
Thumbnails
Contents