Zemplén, 1909. január-június (39. évfolyam, 1-52. szám)

1909-04-10 / 29. szám

Április 10. ZEMPLÉN 11. oldal. Feltámadás. Irta: Főnyi Ilonka. I. >BVA°-rí'Hát megint elmegy Ödön? Elmegyek. Dolgom van. Fel akarok menni a klubba, aztán sétálok egyet; maga nem jön tudom, hideg van, sikos az út, egyszóval itthon ma­rad. Én pedig elmegyek, mert el kell mennem. Eh! De hát csak nem fog kérdőre vonni; miért és hová megyek ? Idegesen dobta félre a nyakkendő­jét — nem ezt akarta felvenni. Az asz- szony újból megszólalt: — Mikor jön haza? — Lehet, hogy vacsorára, de nem, ne várjon; most jut az eszembe, hogy ma Dezsőéknél vacsorázom, megígértem neki. — Gyakran vacsorázik Dezsőéknél. — Szemrehányás akar ez lenni? — Nem, csak úgy véletlenül meg­jegyeztem. — Ne jegyezzen meg semmit édes, maga sokkal kedvesebb, bájosabb, ami­kor .. . — Amikor hallgatok — szólt közbe az asszony keserűen — csókra nyújtom a homlokom s mosolyogva mondom : a viszontlátásra édes Ödön 1 Elhiszem, hogy igy jobban tetszik, de én már meguntam, mindennek van határa s az én türelmem fogyatékán van — ezzel hirtelen zokogni kezdett. A férfi gúnyosan nevetett. — Na lássa, mit ér a nagy erély ? ez lett a vége, sir a baba — s azzal a karjaiba vonta a siró asszonykát, na mosolyogjon hát, ne sírjon, nem áll az jól magának; ejnye, ejnye, hát még mindig pityereg? . . . A nagy, erős férfi karjában olyan volt az a csöpp kis asszony, mint egy francia baba. Szőke göndör fürtjei el­takarták az arcát, csak a szemei lát­szotok, azok a csodálkozó, nagy kék babaszemek, amelyek a könytől még nedvesek voltak, de azért már moso­lyogtak boldogan, szerelmesen. Nagy baja volt szegénykének : sze­relmes volt az urába s ezt lépten-nyo mon elárulta. Azok a huncut férfiak pedig olyan gonoszak, hogy mindig az az asszony tetszik nekik a Iegkevésbbé, akiről tudják, hogy szerelmes beléjök, ha az véletlenül mindjárta feleségük is. Küzdeni, nehezen jutni egy röpke csók­hoz is ; ez kell nekik. A szerelmes asz- szony unalmas, annak a csókja fanyar, megszokott az ölelése: megunott, sok- sokszor teher is. Fodor Ödön legalább is ezt gon­dolta, amig a felesége átkarolta — s jobban szeretett volna a búcsuzáson már tullenni s a szép Tárczy Dezsőné- vel a kis szalonban szemben ülni. — Na most már jó lesz a baba? nem fog sírni ? na ugye édes, hogy nem ? aztán lefekszik majd szépen, és nem vár rám, lehet, hogy későn jövök haza. Az utolsó szavakat már az ajtóból mondta. Így is elkésett emiatt a sze­szélyes kis asszony miatt. Milyen külö- lönös is egy idő óta! Ma meg pláne, egészen erélyes volt, de nem ijedt ám meg tőle; s a vége sirás lett — bohó kis teremtés — elringatta, becézte mint egy gyermeket s mindjárt szent lett a béke. Milyen más az a másik asszony! a büszke, okos Tárczyné; csupa szel­lem s ahogy gondolatban összehason­lította az ő naiv kis asszonyával, a mérleg bizony a Tárczyné előnyére dőlt. Elvezet a társaságában lenni, de igyek­szik is mentői többet élvezni. S még gyorsabb léptekkel sietett a Tárczyék háza felé. * A fehérruhás asszonyka aznap nem vacsoráit. Nagyon el lehetett kese­redve, mert még a cukerliről is elfelejt­kezett; ami pedig előtte az élet egyik legfontosabb tényezője volt. Az ura csókja nem tudta megvigasztalni. Egész este sirt. Még az ágyban is azt mon­dogatta : vége, mindennek vége, nem szereti többé az ura . . . Nap-nap mellett nem tölti az es­téit otthon, mindig van dolga s a leg­gyakrabban Tárczyéknál. Hát olyan na­gyon szereti Tárczy Dezsőt? ... Jó barátja az igaz, de ő meg a felesége. S a Dezső kedvéért egészen elhanya­golja őt; egyedül hagyja ezeken az unalmas, hosszú téli estéken. Hát min­dez a Dezső kedvéért ? hátha ? . . . Megszólalt a zöldszemü szörny, az meg olyan veszedelmes rém, hogy ha hallgatunk reá, egészen a hatalmába kerít s nem tudunk szabadulni tőle. Szegény kicsi asszony összerázkódott attól amit hallott; a szörny meg to­vább folytatta: — Úgy, úgy te hiszékeny asszony! bizony az asszony kedvéért . . . hát nem vetted észre, hogy el-el nézte soká a te szép, erős uradat ha együtt volta­tok egy társaságban — hogy hasonlí­totta össze ilyenkor az ő betegesen vézna kis arcával — hogy foglalta le teljesen magának, szóhoz sem engedett mást jutni és hogy beszéltek azok ket­ten együtt! gyönyörűség volt hallgatni. Veled sohasem beszélt igy, egészen máskép; úgy, mint egy nyűgös kis ba­bához szoktak: becégetve, kedveskedve, de nem igy ... De te igy nem is tudsz beszélni, te gyerek vagy, az a másik pedig . . . — Nem, nem igaz 1 az én szép, jó uram csak engem szeret. — Bohó asszony 1 szerelmes vagy, vak vagy, nem látsz, nem hallasz sem­mit .. . — Nem is akarok! és nem is hi­szek semmit, az én édes uram nem csalhat meg engem, nem lehet álnok, tolvaj, — nem, nem, — ő csak engem szeret. II. Fodor Ödön pedig már nem is szólt a feleségének, úgy ment el hazul­ról most már minden este. Alig volt otthon. Csak a mig ebédelt, és a reg­gelinél. De akkor is alig szólt a fele­ségéhez. Ideges, rosszkedvű volt. A sze­gény kis asszony már nem is vár. Las- sankint meg is szokta; aztán meg valamire várt, valami csodára, ami visz- szahozza neki az ura szerelmét, bol­dogságát. Mert azt nem akarta hinni, hogy örökre elveszett. Az lehetetlen, az a gondolat maga a halál lenne. Lassankint eljött a tavasz is. Szép, meleg, napfényes napok jöttek s ő órák- hosszat ült az ablaka mellett. Kérte az újjászületést, a feltámadást. A fakadó rügy, zöldelő fü, nyíló rózsabimbó re­ményeket hozott a leikébe. Régi édes álmok jöttek elé ... a menyasszony­koráról, aztán az első napok mint asz- szony ... az ura nagy szerelme, öle­lése, csókja, nem 1 ezt nem engedheti, ezt vissza kell szereznie. És vissza is szerzi, csak várnia kell. És várt. És eljött aztán az idő. Este még együtt vacsoráltak s nem­sokára hogy az ura elment, hirtelen rosszul lett. Orvos kettő is jött, de az urát nem találták sehol. A szegény hal­vány arcú asszonyka eszméletlenül fe­küdt a csipkés, puha ágyon; az orvo­sok pedig csak egymásra néztek, de mindketten egyet gondoltak: súlyos, nagy baj, nem lehet tudni . . . Már hajnalodott, amikor Fodor Ödön hazakerült. Mámoros volt kissé a pezs­gőtől ; ma a szokottnál többet ivott, de hát ki tudna a szép Tárczyné kínálá­sának ellentállni ? Csodálkozva nézett széjjel a háló­szobában. Idegen emberek lábujjhegyen járnak — mi történik itt ? mit akarnak ezek ? De attól aztán amit hallott, egy­szerre kijózanodott. Súlyos természetű baj, komplikációk, ez csengett a fülébe folyton. Nem tudott ott maradni. A leg­utolsó szobába ment, de oda is egyre hallotta az asszonyka kínos jajgatását. És az erős, bátor, nagy ember egy­szerre félénk, gyönge lett. Reszketett. A hideg lelte, szinte a foga vacogott bele. így még nem érezte magát soha. Víziói támadtak; hallucinált — kopor­sóban látta a feleségét, hidegen, moz­dulatlanul. Csak a szemei beszéltek, azok a csodálkozó, nagy, kék baba­szemek vádolták kegyetlen vádakkal és az mind a szivén találta . . . — Álnok, hazug ember! hitszegő, csalfa! más asszony ölelésére vágytál, másnak a csókjára, nem kellett az enyém, egyedül hagytál, elhanyagoltál; hát jó, most már én hagylak el: elmegyek örökre, nem látsz soha többé. — Ne, ne beszélj igy édes, szeret­lek ! egyedül csak téged, senkit, senkit mást — nem kell az a másik, sohasem is kellett. Eltántorodtam ; megbabonázott a szelleme, rabul ejtett a hódolata, mert meghódolt nekem és én is csak férfi vagyok, hiú, önző férfi; hizelgett nekem, de én csak téged szeretlek és nem gon­dolok többé arra a másikra soha, — nem, nem, csak te kellesz nekem, csak téged akarlak, csak maradj itt nekem, te fehérlelkii, szerelmes édes asszony­kám . . . * Fodor Ödön a kezében tartotta a csipkéktől s szalagoktól alig látszó kis babát; s úgy kérdezte boldog gyönyö­rűséggel : — Hát csakugyan fiú ? Az asszonyka alig hallható, gyönge hangon mondta: — Örül neki Ödön? Az erős, nagy ember nem tudott szólani, a torkát fojtogatta a sirás, úgy térdelt le az asszonyka elé s szótaian nagy fogadást tett neki ... az a hal- ványarcu, gyönge kis asszony megér­tette, megfogta a kezét s úgy suttogta neki: hiszem, tudom, édes, édes uram... Kívülről harangszó hallatszott be. Vidám örömet hirdető hang: feltámadott az Üdvözítő! Alleluja! . . . SPLEEN. Szerencsémet nem tékozoltam, A balsikernek rabja voltam. Vetéseim megért kalászát Én gondoztam, mások kaszálták. Kertemben nem nyílott virág se Alig hogy hajtott: fagy msgeste, S most, hogy útamra hullna rózsa, Jön a halál, hogy elrabolja. 05SA BÉLA. Hogy halt meg az öreg Lacour. Az öreg Lacour hetven éves. — Couvteilleben született, egy istenháta mögötti kis faluban, ahol vagy száz­ötvenen laknak. Életében csak egyszer mozdult ki innen, amikor Angersben volt, vagy tizenöt mértföldnyi távolra; de ekkor még annyira gyermek volt, hogy erre alig emlékszik. Három gyer­meke van; két fia: Antal és József és egy leánya : Katalin. Ez férjhez is ment; de mikor a férje meghalt, visszaköltö­zött atyjához tizenkét éves fiacskájával, a kis Pistával. A család öt-hat holdnyi földjéből él; ez éppen elegendő arra, hogy kenyerök és testi ruhájuk legyen. Keservesen kell megfáradniok, ha oly­kor egy-egy pohár bor kerül az aszta­lukra. Couvteille egy völgy ölén fekszik; magas, szálas fák fogják körül minden oldalról s rejtik el árnyukba. Templom nincs benne; szegény a község. A cor- miersi pap jár át hozzájuk misét mon­dani ; s mivel ez két jó mértföldnyi útba kerül, a pap csak két hetenként jön. Házai, — vagy húsz düledező falu jószág, — a nagy út mentén vannak elszórva. Tyúkok kapargálnak az ajtók előtt. Ha idegen megy át a falun, az asszonyok kíváncsian fordítják utána fejüket, a gyermekek, ahogy a napon sütkéreznek, felrettennek az ijedt, gá- gogó libák közül. Lacour apó sose volt beteg. Mint egy koronás tölgy, olyan nagy és izmos­bütykös. Nap lesütötte, megszáritotta és borostássá munkálta a bőrét. A fák fakó kérge, érdes aczéla és nagy csön­dessége átnőtt rá. Megöregedvén, nem él szóval. Már nem beszél. Hiábavaló­ságnak tartja azt. Ha jár, döngő, nagy lépteit az ökrök békés erejével teszi meg. A múlt évben még erőteljesebb volt fiainál és a legnehezebb munkát hall­gatva magának tartotta fönn a mezőn. A föld ismerte őt és félt tőle. De egy­szerre, — két hónapja van, — meg­roppantak az öreg csontjai és haránt- bukva egy barázdán, két órán át, mint egy kidöntött fa, úgy feküdt. Majd újra munkához akart fogni, de hiába mo­zogtak a karjai, a föld már nem enge­delmeskedett neki. Fiai csóválták a fe­jüket; leánya otthon akarja tartani, de az öreg megmakacsolja magát s igy a kis Pistával kisértetik el, hogy szóljon a gyerek, ha felbukik az öreg. — Mit csinálsz itt, kis léhütő, — kérdezi Lacour János Lajos a gyereket, aki vele maradt. Ilyen koromban én már megkerestem a kenyeremet. — Magára vigyázok nagyapám, — feleli a gyermek. Ez a szó a szivébe nyilallik az aggastyánnak. Egy hangot se szól. Estve lefekszik és nem kel fel többet. Másnap, mikor fiai és leánya a mezőre mennek, benéznek apjukhoz. Semmi mozgást nem hallanak. Ott találják az öreget, amint ágyán végig nyújtózva fekszik, szemei nyitva vannak, tekinte­tével messze mereng. Arca kemény, cseres festékén nem tud áttörni a be­tegség sápadt halványsága. — Nos, apó, hát nem jól van? Az öreg valamit mormog; a fejé­vel nemet mond. — Akkor nem tart velünk? Mi megyünk maga nélkül is. A fekvő ember jelt ad, hogy men­jenek nélküle. Elkezdődik az aratás, szükség van minden munkás kézre, egy napot sem szabad veszíteniük. Á kis Pista is követi anyját és nagybáty- jait. Lacour apó egyedül marad. Mikor gyermekei hazatérnek, őt ugyanabban a helyzetben találják. A hátán fekszik, szemei nyitva vannak, tekintetével mesz- sze mereng. — Hát, apó, nincs jobban ? Nincs, nincs jobban. Valamit mor­mog és mozdul egyet. Vájjon mivel segíthetnének rajta ? Katalin arra gon­dol, hogy bort forral neki valami gyógy- füvel; de ez erős lesz, még megölheti az öreget. József azt mondja: várjuk meg a holnapot. És az egész ház nyu­godni tér. Másnap, mielőtt aratni mennének, fiai és leánya, egy percre megállnak az ágy előtt. Az öreg nyilván nagyon be­teg. Soha sem feküdt igy a hátán, mint most. Talán orvost kellene hívni ? Csak az a baj, hogy Rougemontba kellene menni; az pedig hat mérföld oda, hat mérföld vissza ... ez tizenkét mértföld. Egy napot megemészt. Az öreg, aki hallgatja gyermekeit, izegni kezd és úgy látszik, haragszik. Nincs szükség or­vosra ; nem ér az semmit és pénzbe kerül. — Nem akarja az orvost ? — kér­dezi Antal. Akkor mi megyünk folytatni a munkát. Es el is mennek a mezőre. Nagy igaz, nem könnyithetnek az apjukon, ha otthon maradnának is. A föld több gondozást kíván, mint az öreg. Elmúlik három nap, a gyermekek minden reg­gel mennek a mezőre, Lacour nem is mozdul, egyedül marad. Iszik egy kor­sóból, ha megszomjazik. Olyan, mint a megvénhedt ló; lerogyik egy szögletben s kimúl. Dolgozott hatvan évig; ideje hogy elköltözzék. Már nem jó semmire, csak a helyet fogja és terhére van a világnak. A gyermekei nem éreznek fájdal­mat. A föld hozzászoktatta őket az ilyen dolgokhoz; közel állanak az anyaföld­höz, szívesen átengedik neki az öreget. Egy pillantást vetettek rá reggel, egy pillantást vetnek rá estve, többet nem tehetnek. Ha apó még ezt is kiheverné, azt mutatná, hogy csudamód megter­mett. Ha meghal, akkor már testébe fészkelte a halál s ki ne tudná, hogy halál ellen nincs orvosság. Attól nem ment meg se pap, se doktor. János-Lajos estve egy tekintettel az aratás felől kérdezi gyermekeit. Mi­kor meghallja a keresztek számát s látja, hogy örülnek a munkára kedvező szép időnek, az ő szemében is kigyul az öröm. Még egyszer beszélnek arról,

Next

/
Thumbnails
Contents