Zemplén, 1908. január-június (38. évfolyam, 1-52. szám)

1908-04-25 / 34. szám

Sátor alj auj hely, 1908. Április 25. 34. (4739.) Harminchatodik évfolyam. Megjelen hetenkint kétszer szerdán és szombaton este. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Sátoraljaújhely, Főtér 9. szám. Telefon: 42. szám. Kéziratokat nem adunk vissza. Nyilttérben minden garmond sor 30 fill. Zemplén POLITIKAI HÍRLAP. ÉHLERT GYULA, MAJTÉNYI GÉZA, felelős szerkesztő, fömunkatárs. Előfizetési ára: Egész évre 10 korona, félévre 5 kor negyedévre 2.50 korona. Egyes szám ára 10 fillér. — Hirdetési dij : Hivatalos hirdetéseknél minden szó után 2 fill. Petit betűknél nagyobb, avagy diszbetiikkel, vagy kerettel ellátott hir­detések térmérték szerint egy négyszög centim, után 6 fill. — Állandó hirdeté­seknél árkedvezmény. Uj középületek városunkban. — ápr. 25. A gondolat szárnyain örömest csapong az ember a jövőbe. Szí­nes képeket alkot maga elé, re­mények megvalósultát, óhajok teljesedését látja. Hiszen a költő szerint is életünk utain csak két igaz jó barátunk s hü kísérőnk van: a remény és az emlékezet. Minthogy pedig a remény olyan fogalom, amely alatt a jövőbe­látás s a színes, szép képek alkotása is megvan engedve, száljunk el a remény segélyével a gondolat szárnyain 5 esztendő­vel előbbre az idők örökkévaló­ságában s tekintsünk szét a kép­zeletünkben már eleve megalko­tott látnivalók térségén. Hogy nagyzással vagy nagy- zolással ne legyünk vádolhatók, magunkra öltjük egy igazi zemp­léni embernek a képét. Egy alsóvidéki magyar fejével fogunk gondolkozni. A vármegye székhelye olyan tiszteletreméltó fogalom a köz- tudatban. Hát még ennek is a gócpontja : a vármegyeház ! Mi­csoda hatalmas alkotásnak kell annak lennie, ahol összefut a közigazgatás óriási gépezetének minden ága ; ahonnan származik negyedfélszázezer ember sorsá­nak intézése. Talán nem is emberi kéz alkotta, talán nem is olyan az Á ZEMPLÉN TÁRCÁJA. r Északon. (Dtinaplómból.) A »Zemplén« számára irta: Mok Ferencné. Hajónk a La Manche habjait szelte. Sürü köd ölelgette hajónkat s ott akart marasztani a csatornában. Kapitányunk azonban nem sokat tö- ködkisasszony marasztaló ölei­ével, hanem elszántan vitte va- ck.*...tuj vizgőzösét a biztos rév felé. A dohányzószoba kandallójában a villanylángok vígan nyaldosták az asbest-forgácsokat, kellemes meleget árasztva szét a sürü aranyozástól pompázó kis teremben. Egy halvány- sárga klubkarosszékben kellemes arcú, élénk szemű ur keresztberakott lábak­kal halk hangon társalgóit egy na­gyon kövér, nagyon simaarcu férfi­vel. A norvég miniszter volt, aki most jött haza Angliából. A kövér ur egy délamerikai bányatársulat su- perintendense volt. A terem egy másik szögletében pasziánszozott egy szépen fésült, fű­zött, festett, öltözött hölgy. Valószí­nűleg azzal a szerény kérdéssel for­dult madame Sorshoz, vájjon a jövő­esztendei fürdőutja a Riviérára szin­tén olyan csúfosan fog-e végződni mint ez idén? Tudniillik a múlt nyá­a vármegyeház mint más épület. És egyszer elszánja magát az a becsületes, igazi vérbeli magyar, vagy ideveti ügyes-bajos dolga azt a szintén hűséges, földünket szerető ruthént onnan a határszélről s bejövén a vár­megye székvárosába, mint ál­maik, képzeletük összesség pont­ját: keresik a vármegyeházat. A ruthén vagy tót, — kivált amelyik Amerikát megjárta már, — röhögve fumigálja az ősi vakondtúrást. Az alvidéki ma­gyarban már nagyobb respektusa él a központnak, mert az ő szemei nem láttak még felhőkarcoló 22 emeletes kalyibákat, melyek egy eldobott gyufától néhány perc alatt porrá lesznek, maguk alá temetve ezernyi embert, de ő mindeu középületet masszívnak, tömörnek, erősnek, tágasnak és ami fő: világosnak és csinosnak szeret látni. Nem is hagyja ma gát könnyedén az Ujhelybe rit­kábban bejáró alvidéki ember, megakar az nézni mindent, hogy milyen is az a hely, az az épü­let. ahonnan szerte ágazik a közigazgatás élete. Keresi a magyar ember az iktatót, mert valami beadványt is hozott. Megmutatja a kapus. (Mert vége a régi parádénak is már; nincs diszruhás, kivont kardos kapuőr. Az idegen ezelőtt erről ismerte föl a vármegyeházát.) Az iktatóba belépve .... Lát a fél egy sötét pincealaku féle helyiséget. Látja az ablakon át, ron az amerikai dollárkirálynők elő­ször nyeltek abból a keserű pilullák- ból, aminek „pénzzavar“ az előkelő és „üres zseb“ a vulgáris neve, mert cheque-jeikre sehol sem kaptak pénzt s kénytelenek voltak a saját „maid“ vagy „garcon“-juktól pénzt kérni köl­csön, hogy a hajó stewardjait, ápoló­nőit, zenészeit borravalóval elláthas­sák. A pasziánsz kártya hízelgő ked vében volt, semmi bus jóslattal nem zavarta a perfekt kinézésű hölgy ked­vét és étvágyát, mert az erősen pi­ros ajkak és az erősen aranyozott fogak harmónikus mosolyban piros- lottak, ragyogtak. A félig nyitott ajtónál kicsi grup csevegett. Egy vékony, kettős orrú ur különös torokhangon arról mesélt egy folyton pose-akat kereső poseni nőnek, hogy a Yellowstone parkot nem szabad nyáron felkeresni, hanem télen, mikor az ember nincs kitéve annak a veszedelemnek, hogy holmi lázbacillusok elrontsák turista kedvét. Merész állítással hangsúlyozta: „Svájc természetszépsége és a Yellowstone park csodái között épp oly kirívó az ellentét, mint egy erős, szép, pufók parasztleány és egy nagyvilági hölgy raffinált szépsége között.“ Égy fé­nyes arcú, nevetős szemű öreg ur erre a hasonlatra félhangosan meg­jegyezte : „Részemről jobb szeretem a pufók, egészséges parasztszépséget, mint az előkelő bájakat.“ hogy az emberek lába az utcán éppen egy irányban van az ő orrával. Az iktatóból elküldik a tiszti ügyészséghez. Ro'zoga desz­kafalakon támolyog, tapogat ke­resztül, mig egy olyan terem közepén találja a tiszti főügyészt, hogy ha magasabb és világosabb lenne az a terem, még a szép hat ökrét és négy lovát is bele­kötné talán. Az alispáni hivatalba is fel­néz az alvidék büszke fia, ha már idefáradt. A folyosóra elér, de tovább nem, mert a sötét zugból lócák, fahasábok és egyéb hasznos házi eszközök mosolyog­ván feléje, minthogy ilyeneket otthon is lát, ijedten menekül a nagy tanácsterembe. Ez be van ugyan zárva, mert boltozata ösz- sze repedezett s igy csak azok tartózkodnak benne akik már megírták a végrendeletüket, de egy jószivü hajdú megkönyörül az alvidéki atyafin s hogy láthassa a díszes nagytermet: feligazitja őt a karzatra. Padláslépcsőn, csi­korgó alkotmányon egy patkány­lyukhoz jut a vendég, aki kétrét, keszegoldalt fordulva begyömö­szöli eltörődött testét a karzatnak nevezett padlásra. Széttekint, de nem érkezik a terem képeit szemügyre venni, mert meglátja feje fölött az össze-vissza repe­dezett boltozatot s látomásának súlya alatt kétségbeesetten ugrik vissza a rozoga lépcsőn és me­nekül ki, az ősrégi székházból. Hogy milyen emlékekkel, azt majd Már nem tudom minő gondolat­társulás révén, de egyszerre édes ha­zámról esett a szó. Egy barna, vé­kony, szúrós szemű nő hozzám for­dult : „Ön is magyar, hallottam zon­gorázni. Csodálatos, hogy a magya­rok mind úgy művelik és szeretik a zenét. Egyszer egy hölgy gyei Nor­végiába utaztam, aki szintén a Kauká­zusból való volt. . Félbeszakítottam a földrajzi is­meretekben gazdag utitársat: — „Ké­rem madame, hazám, Magyarország nem fekszik a Kaukázusban, hanem a Kárpátok aljában. Tévedése külöm- ben reánk magyar nőkre igen hízelgő, mert Kaukázusban laknak a föld leg­szebb asszonyai a georgiai nők“. — Well — köhécselte most a barna hölgy — tehát a Kárpátok al­jában fekszik hazája. Mondja kérem — hiszen az ön állítása kompetens — igaz az, hogy a fürdőélet a Tát­rában nem nagyon biztos, mert a vadállatok úgy szaladgálnak a fürdő sétányain mint nálunk a . . . — Igen asszonyom! Épp úgy szaladgálnak a Tátra fürdőiben a vadállatok, mint a Broad-way, vagy a fifth avenu-en az európai műveltségű missek. Sőt, képzelje, még bölények is voltak Tátrafüred környékén . .. — That s impossible! — sóhaj­totta a hölgy. Hiszen akkor rettene­tes lehet önöknél egy fürdő saison 1 — Ellenkezőleg, a lehető leg­otthon fogja elmondani gyer­mekeinek. Ezt a képet vési be a mai vármegyeháza egy idegen, tehát integer szemlélő agyába. Hogy ki­nek áll érdekében ennek a torz­képnek fönhagyása: e kérdésre egyhangúlag azt feleli a vármegye közönsége, hogy de bizony senki­nek. Hiszen egy modern, a várme­gye méltóságához illő székház felépítését mi már elvben el is határoztuk, kivitelét sem tóltuk hosszú időre, mit ijesztgetnek tehát minket még folyvást e zor­don, omlófélben levő vakond­túrással ? Maga a dekórum, a törvényhatóság erkölcsi méltósága megkívánja, hogy Zemplén vár­megye közigazgatása palotában s nem bagolyfészekben székeljen. És most szálljunk mi modern emberek a képzelet szárnyain a jövőbe. Nézzünk szét Sátoralja­újhelyben 5 év után, úgy 1913 nyarán. Nem olyan messze vau; csepp az idők tengerében egy pár év csak, de szorgalmas és törekvő nemzedék sokat halad­hat pár év folyamán is. A mai omladozó, félig földbe sülyedt vármegyeház képére már csak úgy fogunk 1913 bau visz- szaemlékezni, ha mai fényképe birtokunkban lesz. Mert a jelzett időben mi már úgy képzeljük, hogy a főutca legszebb helyén, az uj, hatalmas aráuyu róm. kath. templom közelében, diszes park virágai s fü-szőnyegei közt áll e vármegye legnagyobb büszkesé­szebb 1 Próbálja elképzelni madame, hogy egy német herceg, aki magyar földesur, egy királyi hercegasszony vadászszenvedélye kielégítésére ezre­ket és ezreket dobott ki, hogy 2—3 bölényt, önnek édes honából, Ame­rikából importálhasson. Ilyen gaval­lér házigazdák, vadaskert tulajdono­sok teremnek a Tátrában. Ugyanakkor, mikor szegény, hír­hedt Magyarországom renoméjáért síkra tudtam volna szállni, egy fur­csa párbeszéd kötötte le figyelmemet. Németül folyt a konverzáció. Egy molett hölgy azt mondta: — Ma­gyarország sorsa percek kérdése. — Damokles kardja minden percben leeshet s akkor az a nyomorult, ki­csi, szegény nemzet úgy szétesik, mint az oldott kéve. Sarkon fordultam. — Asszonyom 1 Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy magyar vagyok 1 Á hölgy nevetett. — Fölösleges, hiszen én is ma­gyar vagyok. Budapesti. Tágranyilt szemekkel néztem rá. — Nem értem, miért kicsinyli hazánkat egy internacionális társaság előtt. Micsoda gondolat, köveket hor­dani ahhoz az átkos épülethez, amely­nek „rósz hir“ a neve. Nem eléggé mar minket a külföld ? Akad magyar nő, aki nem tudja szeretni ezt a sze­gény, szépséges édes hazánkat ? Asz­Lapnnk mai száma 8 oldal.

Next

/
Thumbnails
Contents