Zemplén, 1905. július-december (35. évfolyam, 70-145. szám)

1905-12-19 / 141. szám

2. oldal. ZÉMP.LÉN. December 19. nem pútolható veszteségeinek gyü­mölcse e küzdelmekben nyugat nyu­godalma. Fájó szívvel bár, de büsz­kén kiállhatjuk: szegény hazánk, szegény, Európa inartyrja egyedül te voltál. Bár fájdalmas, de vigasztaló e megemlékezés, hiszen saját fenmara- dásunkért is történt. De nyugat szi­véből kiveszett a hála 1 Most már nem fenmaradásunk, de nemzeti mivoltunk került a kockára. S hogy mennyi szenvedés, mennyi keserű fájdalom szállotta meg a nemzet szivét, midőn éreznie kellett, hogy hála fejében nyelve, nemzeti mivolta ellen irányul a fegyver csöve, minden igaz hazafi érzi, tudja s e szomorú valóra gon­dolva, fájdalomtól sajog a szive. Hisz képzelhető-e nagyobb fájdalom egy faji mivoltára büszke nemzetre annál, midőn mivoltából idegen kéz kivet- kőztetni óhajtja. Pedig megtörtént, hogy e vérrel szerzett magyar hazá­ban véres tőrrel törtek neki alkot­mányunknak s idegenné tették benne a magyar szót! De a magyarok Is­tene nem hagyta el nemzetét, elve­zette küzdelmében 1848-ig s bár utána sötét éj borult hazánkra, a felébredés hajnala ott pirkadt már a távolban s meghozta örömünket 1867. Önérzetes büszkeséggel tekint­hetünk e közelmúlt véres eseményeire mi zempléniek azon tudatban, hogy e nemzeti küzdelemben ott ragyogtak legjobbjaink, ott harcoltak gyerme­keink s hogy többet ne szóljak, egyik nagy emberünket csak a gondviselés mentette meg jövő nagy aikotásai számára. Hiszen ott látjuk nevét az 1851. évi szeptember 21-én in con­tumaciam halálra Ítéltek s in effigie felakasztottak között, megboldogult elnökünk édes apja, nagynevű gróf Andrássy Gyula önzetlen hazánk­fiának. , Megszűnt hát a kard víllogtatása, megszűnt már a puska ropogtatása, nagyjaink az acél pengéje helyett az ész fegyverét élezik s mindnyájukat egy eszme hevíti: az igazi nemzeti kultúra eszméje. Ez az eszme szó­lítja táborba mágnásainkat, ezért buz- zog nemeseink vére, ezért hozzák ál­dozatukat a kultúra szent oltára. De nem volna teljes célirányosságuk, ha eszmekörükből kifelejtenék azt a sok nyelvű népet, melynek bár nyelve idegen, de a szive magyar. Eszméjük tehát a „magyarosítás minden vona­lon“, óhajuk: hogy ne legyen fia e hazának, ne legyen kit sorsa e szép magyar földhöz köt s Istenének hálát még sem magyar nyelven zengene. Mozgalmat indítanak hát e fontos kulturális ügyben s társadalmilag iparkodnak az eszmét diadalra jut­tatni. Vármegyénk, a nemzeti kultú­rát önzetlenül szivén viselő e várme- megye is sietett e fontos nemzeti misszióját lelkes buzgósággal s ered­ményesen teljesíteni. Vezető elemei a 80-as évek elején sürgős szükségét érezték egy oly intézménynek, mely e soknyelvű népet nyelvben s érzés­ben egygyé, csak egygyé és pedig magyarrá tegye. E közszükséglet, de meg a nemzett kultúráért buzgó szi­vük bontatta ki velük ama lobogót, melynek szárnyai alá pillanatok múl­tán egy vármegye intelligenciája csat­lakozott. S már ekkor a kezdet kez­detén e lelkes honfiak élén ott látjuk elnökünket, amint szóval, tettel s példával vonz, buzdit, bölcsen irányit s varázserejével lehetővé teszi, hogy a „magyar nyelvet s népnevelést Zemplén vármegyében terjesztő egye­sület “ 1883-ban megalakulhatott s alapszabályai ez év október havában belügyminiszteri megerősítést nyer­hettek. Ezen siker csak fokozta munka kedvét. Nemzete kulturális előhala- dásának eszméje, fáradságot nem is­merő további lankadatlan munkálko­dásra szólította s tényleg lebilincselő nyájassága, páratlan jószívűsége, sza­vának varázsa ellenállhatatlanul ha­tottak mindazokra s visszavonhatat­lanul lebilincseltek mindenkit, kinek e nemzeti kultur-missziót teljesítő egyesület szükséges voltát hangoz­tatta. Csoda-e tehát ? ha zászlaja alatt látjuk ez eszme ügyében lankadatlan buzgósággal küzdeni vármegyénk leg­jobbjait ? Láng lelke, mély bölcsesége be­látta, hogy a kultúra mezején is esz­ményi eredményt csak anyagi sub­stratum révén remélhetni s hogy tet­tével példát varázsoljon, 2000 koro­nás alapítványt tett arra az oltárra, melynek homokszemeit követőinek hazafiságtól hevített légiója fillérei­vel hozta össze s mely fölébe nem­zeti érzésük véste bele a magyarosí­tás jelszavát. S példája nem maradt hatástalanul. Nyomon követte áldozat- készségét követőinek raja, élén gróf Andrássy Géza ur őexcellenciájával, kik mindnyájan áldozatkészségük ré­vén a csak az imént megszületett egyesület életét izmossá s erőssé va­rázsolni iparkodtak. Megboldogult nagy elnökünk bölcs éleslátása a dolog mélyébe pillantott bele. Szent meggyőződése volt, hogy eszméje csak olykép diadalmaskodik, népe kulturális előhaladása csak ak­kor lesz biztos, ha nemzete ifjú cse­metéire veti tekintetét, ezeket ápolja, ezeket gondozza, szivükbe cseppeg- teti a nemzeti érzés varázsát, ajkukra nyújtja a haza nyelvének édes mé­zét. S eme buzgóikodása szülte, hogy gróf Andrássy Gyuláné, gr. Andrássy Géza és neje Kaunitz Eleonóra, gróf Andrássy Irma, Molnár István s több bőkezű főur s Úrnő alapítványaiból már 1886. évben Tőketerebesen, Par- nón, Kelecsenyben s Nagyruszkán a sok tót nyelvű ártatlan már édes ha­zai nyelven cseveg, dalol s imádko­zik. Mily boldogító érzés, mily meg­nyugtató harmatesepp szállotta meg nagynevű elnökünk szivét, mikor fő­úri családja közepett a karácsonyi szent napra el-elátogatott a kisdedek e hajlékába s ajkaikon hallotta csen­geni nemzete szép nyelvét, mily gyak­ran édes köny lopódzott jóságos sze­mébe, mily jóleső örömmel hajolt e csemetékhez, mily édesdeden, mily gyöngédséggel simogatta orcájukat ama boldogító tudatban, hogy esz­méje diadalát e kicsinyekben látja, kik előtt szive s bőkezűsége főkép e napon tárva-nyitva volt. Boldogság­gal tekintett ilyenkor főúri asszonyá­ra, kedves jó gyermekeire, kik meg­feledkezve a magaslatról, melyre őket a Gondviselés emelte, leereszkedő nyájassággal osztogatták főúri áldo­zatkészség szülte „Kis Jézus“ aján­dékát s egy-egy meleg kendővel, ka­báttal takarták a kisdedek tagjait s egy-egy kedves ajándékkai örvendez­tették szivüket. Jó szivének öröme könyekben nyilvánult. Egyesületünk ténykedése tehát buzgó vezetése alatt biztos mederben haladt. Ámde célja az volt, hogy ez életrevaló kultur-intézmény idővel na­gyobb szabású eredményeket is ér­hessen el, miért is a megyei törvény- hatóság 1886. év szept. 14-én tartott gyűlésén lelkes szavával hathatósan támogatta a 100-as bizottság buzgó előadójának, Fejes Istvánnak indít­ványát, mely szavai folytán a jelen­levők egy szívvel s egy lélekkel sza­vazták meg az l°/0*os közművelődési pótadót, melynek célja egyesületünk a nemzeti kultúra előmozdításáét cél­zó feladatának megvalósítása. Főúri bőkezűségének csatornái továbbra is rejtettek áldozatot a kul­túra érdekében. Hiszen egyesületünk múltjában fényes betűkkel ragyog amaz áldozatkészsége, melynél fogva alig hogy 2000 koronás alapítványá­val emlékét megörökítette, újabb 2000 koronát áldozott, hogy kedves esz­méjének áldozhasson s a Gálszécsen tervbe vett óvodát életre keltse. Ő volt kultúránk ama lelkes bajnoka, aki 1887-ben indítványozta, hogy a magyar kultúra terjesztésére gyűjtés indittassék, amely gyűjtés várme­gyénk lelkes hölgyközönségének buz­góikodása folytán egyesületünket is­mertté, erőssé, népszerűvé s életké­pessé tette. De volnék-e képes lelkes tevé­kenysége folytán elért kulturális ered­ményeit mind elő számlálni, hiszen légió azoknak a száma. Fáradhatlan szive még a pihenés óráiban is szün­telen foglalkoztatta eszméjével s nyu­galmát is megrabolta lelkes tevékeny­sége. Nagy volt ő s emléke előtt csak porba hullva mondhatunk hálát buzgalmának. S ime a Gondviselés is akkor ragadta ki körünkből, midőn a nem­zeti érzés s nemzeti nyelv jogaiért vívott harcban legjobbjaink táborába állott s hideg téli időben, nem törődve ezer veszélylyel, harcba szállott a ter­mészet erejével, hogy a mi szivét be­töltötte, a nemzeti öntudat jogos föl­lendülésén egyéni súlyával hatható­san döntsön. De a gyilkos kór erőt vett gyenge tagjain s mint valódi nemzeti martyrt ágyba döntötte a be­tegség, hol nem talált gyógyirt, nem talált enyhülést, szenvedéseitől csak a halál váltotta meg. S mi megdöb­benve állottunk ravatalánál, tetemére tekintve szivünket a sajgó fájdalom marcangolta, sirattuk elvesztét, sirat­tuk halálát, mert éreztük, hogy ismét kidőlt nemzetünk egy oszlopa, kire pedig a hazának még nagy szüksége leendett. S most ott porlad nagynevű atyjá­nak oldalán, szelleme ott lebeg atyja szelleme fölött, ki a halottak csendes árnyában méltó társat lát fiában, ki •atyja nyomdokain járt, eszméiért küz­dött, áldozott s maga is áldozatul esett. Mi, kik benne egyesületünk te­vékeny elnökét vesztettük, kiknek te­hát fájdalmunk hatványozottabb, ösz- szejöttünk, hogy'áldásos emlékének hó­doljunk. Szivünket a fájdalom leple takarja, bánatos orcánkat könyeink árja áztatja korai elhunytán. Igen, elment ö körünkből, itt hagvta nem­zetét, hogy méltó helyét találja ott, hol nincs fájdalom, nincs szenvedés. Elment, de emléke él közöttünk, nagy szelleme geniusként lebeg fölöttünk, le-letekint itt hagyott híveire, kiktől eszméje diadalát reméli. Kövessük hát nyomdokát, fej­lesszük örökségét, hálánk méltó nagy nevéhez csak úgy lehet, ha áldozat- készségünket meg nem vonjuk egye­sületünk nemes céljaitól, mely célok­ért áldozatkész szive mindenkor he­vesen dobogott s mely célokat szavai s tettei buzdító példája folytán örök- ségkép reánk hagyta. Emlékének fen­sége előtt hódolva esküdjünk ismét zászlajára s fogadjuk meg, hogy nagy nevéhez méltó jelszavunk lesz zász­lajára irt jelszava: A magyar nem­zeti kultúra! Siketnémák oktatása. — Bemutatva Sátoraljaújhelyben a városháza tanács termében. — — dec. 16. Rendkívül érdekes és tanulságos előadás folyt le városunkban f. hó 17-én a városháza tanácstermében. Ungvárott 1903-ban süketnémák oktatására szolgáló intézet nyílt meg, melyet a társadalom jótékonyságá­nak s Ung és a szomszédos törvényha­tóságoknak hozzájárulásával az állam tart fen. Ez intézetnél jelenben, az I. és II. évi tanfolyamon 24 növen­dék nyer oktatást. Áz intézet foko­zatos fejlesztés alatt van s évről-évre megnyílik egy újabb tanfolyama, mig a siketnémák teljes kiképzésére megkivántató 8 évfolyam be nem lesz fejezve. Wentzel József a siketnéma in­tézet tudós igazgatója, 2 növendék­kel e hó 16 án városunkban, 17-én pedig Sárospatakon, az állami tanító­képző intézetben tartott előadást. — Meg is érkezett a kitűzött határ­időre, minthogy azonban a tanintéze­tek tantestületei 16 án nem vehettek volna részt e tanulságos előadáson, áttétetett annak megtartása dec. 17. d. e. 10 órára. D. e. 10 órakor megjelent Went­zel József intézeti igazgató, Schul- mann-Orbók Adolf tanár és két si­ketnéma kisleány, névszerint Takács Erzsi és Molnár Anna társaságában. Az előbbi leányka 12 éves, ungvári vasúti őr leánya, utóbbi 10 éves, atyja Molnár Pál mádi földmives. Ez bentlakó, Takács Erzsi bejáró növendéke az intézetnek. Takács Erzsi a II. Molnár Anna az I. évfo­lyam tanulója. Nagy közönség nem jelent ugyan meg, de akiket a dolog leginkább érdekel, azok mind ott voltak. Meg­jelent Beregszászy István kir. tanfel­ügyelői, és a hivatal teljes személyzete, a helybeli állami polgári és elemi, a róm. kath. és izr. iskolák tantestü­leteinek számos tagja, a főgimnázium igazgatója és többen a tanári karból. A tanférfiakon kívül több előkelő tisztviselő, úgyszintén a papi, ügy­védi és orvosi karból többen. Wentzel József igazgató d. e. 10 óra után kezdte meg — több mint félórára terjedt — előadását. Beszélt nagy általánoságban a siketnémákról, s kiképeztetésük módszeréről. El­mondta, hogy hazánkban 20.000-uól több Jjsiketnéma van, akik közül — sajnos — ma még alig 10—15°/0 ré­szesül kiképzésben. Alapos tudással, nagy szakértelemmel fejtegeti a si­ketnéma gyermek szellemi állapotát, közérzését, testi organizmusát. Rámu­tat arra, mily holt tőke a nemzet életében az oktatást nem nyert siket­némák ezrei, ellenben mily hasznos, mondhatni páratlanul kiváló ipari munkások válnak a kiképzést nyer­tekből. Magában Zemplén vármegyé­ben száznál több tanköteles korban levő siketnéma van, akik közül mindössze csak négy nyer kikép­zést! A tudós és rendkívül kellemes megjelenésű szakférfiúnak remek elő­adása valósággal elragadta a hallga­tóságot. A szeretetnek, a humanizmus­nak oly érzésével beszélt, hogy min­denkit meghódított. Kérte Zemplén vármegye közönségét a szerencsétlen siketnémák ügyének felkarolása- és támogatására. Mindnyájunk szivét megnyerte, örökre emlékezetünkbe véste nemes munkásságát e szavaival: „Mi, az ő tanáraik, mindenük va­gyunk e szegény gyermekeknek. Mi vagyunk nekik az apa, anya, az egész világ. Szeretetünket, önfeláldozásun­kat szeretettel, ragaszkodással, hálál­ják meg. Ha örvend az édes anya, midőn a szerető szive gyermekének ajkairól az első apa, mama, szót el­röppeni hallja: úgy, sőt talán jobban örvendünk mi, amidőn a legdrágább kincsektől, a hallás és beszélés ké­pességétől megfosztott szerencsétlen kis növendékeink néma ajkairól az első szótagot kicsalhattuk.“ Bizony valóban a szív mélyéig hatott a derék igazgató remek elő­adása. Az igazgató befejezve beszédét, felkérte S. Orbók Adolf tanártársát, mutatná be gyakorlatilag a két nö­vendék előmenetelét. Szívesen jegyezzük meg, hogy ez ifjú tanár is, mint igazgatója, igen kellemes megjelenésű, rokonszenves és a valódi emberszeretettől áthatott egyén. Szinte magasabb lényeknek lát­szanak ezek a fiatal férfiak, hiszen egyedül a lelkűk mélyéből fakadott végtelen szeretettel uralják a lezárt ajkakat, beszélőkké teszik a némákat, hallókká a süketeket. S. Orbók Adolf tanár érdekesen, minden oldalról megvilágítva a siket némák oktatásának módszerét, több kérdést intézett a két kis lánykához, kik a kérdésekre szótagolva, de szé­pen, érthetően, kellemes hangon fe- lelgettek. A lánykák külső megjele­nésükben is igen rokonszenvesek. Csinos arcuak, szépen vannak ru­házva, bár a legnagyobb egyszerűség­gel, de ízléses gonddal. Majd képet mutatót nekik a tanár, amelynek alakjairól a leánykák magyarázatokat adtak. Azután társas játékuk egy ne­mét mutatták be a „hol a garas“-t. Meghatóan szép jelenet volt, mikor előkelő, komoly férfiak állanak körbe a két kis lányka üköröttj gyemekek

Next

/
Thumbnails
Contents