Zemplén, 1905. január-június (35. évfolyam, 1-69. szám)
1905-04-22 / 45. szám
FELTÁMADÁS. A hosszú, dermesztő hideggel tomboló tél után, megjött valahára a várva várt tavasz. Langyos szellője, illatos lehellete balzsamként hat az érző keblekre s a boldogság derűjével öleli körül a szörnyű telet átélt emberiséget. Mintha valami nagy messzeségről — talán egészen a mesebeli Óperencziás tengeren túlról — jött volna haza — hosszú távoliét után a jó, édes anya, — ki puha, selyem kezeivel lágyan simogatja le gyermekei arczárói az átszenvedett élet nyomait — a szemekből kisírt könnyeket, melyek a hosszú anyátlanságban arczaikra száradtak : — úgy van az emberiség a hosszú, rideg tél után az uj tavasz illatos verőfényével, balzsamos fuvallatával is. Mily kedvesen bólintgat felénk az illatos virággal megrakott kökény bokor, — mily nyájasan simul hozzánk a meleg, lenge szellő s mily édes élvezetet nyújt nekünk a tavasz első virága: a szerény ibolya bűvös illata. A megfagyott világból édenkert, paradicsom lett, — az uj tavasz életet öntött a növényvilágba s még a legparányibb fűszál is ékes öltözetben — mint mennyasszony — tűnik szemünkbe mindenfelől, — mit az ember lábaival tapos . . . Az erdők fái idyllikus, gyönyörű köntösbe öltözve — mintha beszélnék egymásnak — a dermesztő téli álom után, uj életre ébredve — boldogságukat s fakadó rügyeik kellemes, éltető levegőt lehelnek ki magukból. A kies völgyek lágy ölén a fülemile csattogtatja bűvös énekét, — min a hallgató elmerengve bámulja a csodás természetet s gyönyörködik a természet ékes, csodás feltámadásában. A bűvös tavasz a csonttá fagyott rögből termékenyítő erővel megáldott puha, porhanyó földet varázsolt, hogy a belé vetett magot uj életre keltse és virágoztassa. Nem csoda-é, hogy a növényvilág élete a porszemben ,van elrejtve? A liget, a mező, az erdő, a hegy, a völgy, a berek is tiszta, ünnepi íuházatban, a gyönyörtől dagadt kebellel, édes mosolylyal köszönti az embert mindenfelől, — s köszöntésük oly édes, mint a szűz csevegése, ki myrtus koszorúval megkoszorúzva arája karján a boldogságról beszél . . . Az azúr égboltról a mindent éltető nap korongja löveli szét teremtő sugarait földünkre, melynek áldó fényét csak az Úr halála napja: a nagypéntek tette homályossá egy pillanatra a hitteljes keresztény érzéke előtt. Az uj tavasz feltámadásával ma van az Úr feltámadásának dicső napja is. A Golgotha is más színben van ma, mint nagypénteken volt. A föld porába hullott vérfoltok illatos liliomokká váltak ma. A gyalázat czégére, a kínzó keresztfa a Megdicsőült ártatlan vérétől tündöklik a két lator bitófája között, — s a Bárány megölésénél volt óriási zsivaj és istenkáromlás helyett ma ünnepi csend honol a Golgothán, melyet csak a szent asszonynak mély áhítata zavar meg. A csókkal eladott és megfeszített istenember feltámadt mély sírjából, a mint mondotta . . . A kereszten átdöfött és kiszenvedett „Ecce Homo“-nak a sír életet adott, s az élet dicső és örök . . . Győzött a halálölő, az életadó, ki a sírban levőket élettel ajándékozza meg . . . Betelt Dávid királynak éneke, mely szerint „Uralkodók Isten a fán“ . . . Az uj tavasz mennyörömében fürdik ma az egész világ, — s az Úr feltámadásának dicsősége szétáradt az egész világon, mint égből jövő illat. Légy üdvözölve szép Husvét! Megváltásunknak magasztos emléknapja, virágfakasztó, dicső nap ! Téged köszönt ma a virág illata, a madár dala s az ember szíve. Az ifjú s a szenvedő kebel egy összhangban Alleluját zeng ma neked Krisztus, — Te csoda Hős, ki megmutattad dicső feltámadásoddal a világ népének, hogy a halálban életet nyer az ember. . . Sursum corda! népek, nemzetek! Dicsdalra nyíljon ajkatok, mert győzött az Úr, az isteni Bárány, a világ megváltója! Megnyílt az ég gyöngykapuja, — fölkelt Krisztus, Alleluja! Rad, 1905. évi április hó 21. Kovách Andor.
