Zemplén, 1904. július-december (34. évfolyam, 70-142. szám)
1904-09-17 / 101. szám
Satoralja-Üjhcly, 1904. szeptember 11. 101. (4323.1 Harminckettedik évfolyam. Megjelen minden második napon kedd, csütörtök és szombat tste. Szerkesztőség és kiadóhivatal: őá.toralja-'üjnely, főtér 9. szám. Kéziratokat nem adunk vissza. Apró hirdetéseknél minden garmond sző 4 üli., vastagabb betűkkel 8 fill. Njllttérben minden garmond sor 30 fill. íjj, POLITIKAI HÍRLAP. iíj. Meczner Gyula dr. Molnár János dr. Petényi József főszerkesztő. felelős szerkesztő. főmunkatárs. Előfizetési ára: Egész évre 12 korona, fé'évre 6 kor negyedévre 3 fcjr. — Egyes szám ára 8 fillér. —Hirdetést dij: Hivatalos hirdetéseknél minden szó után 2 fill. Petit betűnél nagyobb, avagy disz- betükkel, vagy kerettel ellátott hirdetések térmérték szerint egy négyszög centim, után 6 fill. — Állandó hirdetéseknél ár kedvezmény. Manapság ellenben már bűnös indolencia és hazafiatlanság a külföldi ipar támogatása a szükségleti cikkek igen jelentékeny részénél. De a hatvan év előtti eredménytelenségnek más, mélyebben rejlő okai is voltak. Az a nagy eszmékkel vajúdó kor kevésbbé volt alkalmas az e fajta, szürke vá- lalkozásokra. A kor viharos tevékenységét a nemzeti ujjáteremtés nagy munkája foglalkoztatta, amelynek keretében kicsinynek tűnt föl a védegylet programmja. A köz- gazdasági ösmeretekben való hát- ramaradottságunk is akadályozta az aktiv sikerét. Ma azonban egészen más világot élünk már. Tudatára jutottunk annak, hogy ha a világ- versenyben gazdasági fejlődésünk lépést nem tarthat a kor követelményeivel, feltétlenül elpusztulunk. Igazán itt az idő, most vagy soha. Ha azonban igazi eredményt akarunk elérni a honi ipar támogatásával, akkor — minden ember legyen ember és magyar. — Vérünkbe kell oltani az alkut nem tűrő következetességet. Egy ösmert regényhős példájára hivatkozunk, aki évek hosszú során átvájta börtöne falát, amig a szabadságát kierőszakolhatta. A mi gazdasági rabságunkból való szabadulás is évek céltudatos tevékenységét kívánja meg. De jusson eszünkbe a hollandi követ ama sokat jelentő megjegyzése is, amelyet Bercsényi Miklós egy kérkedő mondására tett, hogy Hollandia ólomgombos ruhában vivta ki a szabadságát. Nem kell hát finyáskodni, ha egy kicsinyt durvább posztó fedi is testünket addig, amig a honi ipar felvirágoztatása nagy munkájában, lényegében pedig gazdasági függőségünk szégyenletes rabságának megtörésében fáradozunk. Amivel ez a generátió tartozik a nemzet jövőjének: kötelessége megtenni. Apáink súlyosabb harcokat állottak, mégis megtették. Ha a nemzet a megfelelő honi áruk fogyasztásával támogatja a magyar kézmű és gyári ipart, óriási lendületet adhat azoknak. Csak ne legyünk közönyösek. Ne képzeljük, hogy a legcsekélyebb fogyasztás is, melynél a külföldinek adunk előnyt a mienk fölött, lényegtelen dolog. Az önfegyelmezés nehéz, és sok türelmet kivánó munka, csak ott sikerül, ahol nincs tétovázás. Hosszú, terhes utat kell hátrahagynunk, induljunk hát néki azonnal. Hatóságok, intézetek, papok, tanitók, kezdeményező, ok tató, buzdító példát adjanak. A vezetésre, az irányításra hivatott egyének ne röstelljék jó példával járni elől. Soha áldásosabb tevékenységet nem kezdeményeztek. Nem szabad azonban elfelednünk, hogy a külföldi iparterméj/I jVlagyar védő €gycsület. Irta: Dr. Kossuth János. Sátoraljaújhely, 1904. szept. 17. I. Derék vállalkozás volna, ha sikerülne. És miért ne sikerülne? Kitől függ a siker? Mitőlünk. Hogy is szól a gróf Somsich Tivadar felhívása: „Honfitársak! Tartsa mindenki kötelességének, hogy szükségleteit, melyeket a hazai gyáripar és mesterségek termékeiből fedezni lehet, csak ezekből vásárolja.“ Ez az egyszerű felhívás többet érne száz programmbeszédnél — ha nem beszélnénk róla, de követnők. Csakhogy a mi temperamentumunk nem tűri a csendes tevékenységet. Nálunk első dolog az ankett. Azután jön a bankett. Azután pedig nem jön semmi, a katzenjammeren kivül. Kezdjük a gyufán. Senki nevegyen Jöngköpinsten ticksfabrik- szos gyújtót, se olyant, amelyiknek a dobozán idegen felírás van. Az a pár fillér, amit a honiért adunk egy csöpp verítéket szárit föl, talán könyet is. Azután ha cipőt, kalapot, nyakkendőt akarunk venni: nézzük meg: kaphatunk-e honit és azt vegyük meg, ha talán egyszerűbb is, mint a külföldi. Ha beérjük ma az egyszerűbbel: pár év múlva képes leszen a hazai ipar éppen olyant termelni, mint a A ZEMPLÉN^ TÁRCÁJA. Vallomás. Mikor elhangzott esküvésem, Előttem álltái hangtalán És a te néma zokogásod Elfojtá reszkető szavam, Láttam, szived, e gyönge hajtás Á könnyű széltől mint remeg, Hogy szerettem vén odalopni Helyébe az én szivemet. És szólni forró szerelemről És letörölni könyedet . . . Oh mindezt hogyha nem is tettem, Meg kellett néked sejtened. Vidor Marci. Népdal epidémia. A Zemplén számára irta: Dr. Perényi József. Valahányszor a napilapok irodalmi és művészeti rovatát olvasgatom, mindig találok hangzatos cimű, népdal szerzeményekről szóló ismertetést. Ezek az ismertetések, helyesebben szólva ajánló sorok, mindenkor ugyanazokkal az ismert közhelyekkel tarkítva jelennek meg. Csak ritkán tapasztaltam, hogy valamelyik szerző művét a dicsérő jelzőkön kivül, tárgyilagosan bírálták volna. Hát ez nagy baj. Legtöbbször nyomdrága külföldi gyártmány. Ruha kelmét is honit kérjünk. Ha talán durvább is egy kicsit, mint az idegen, ne szégyeljünk durvába járni. A mienk az. És ha támogatjuk azt az ipart, amelyik ma a fojtogató verseny miatt talán képtelen a finomabb szükséglet ellátására, ha megizmositjuk rövid idő alatt felveheti a versenyt a külföldivel. Úgyis hibánk a cifrálkodás, amiről jó volna leszokni. Fogadjuk meg, hogy csak a mienk kell. De se ne dicsekedjünk vele, se ne szónokoljunk róla. Minden korona, amelylyel iparunkat támogatjuk közelebb visz bennünket gazdasági önnállóságunkhoz s ha kitartunk: tiz esztendő alatt elérjük. Tettel mutassuk meg magyarságunkat, ne fecsegéssel. Gondoljuk meg, hogy a legsúlyosabb jármok egyikét — a gazdagsági rabság jármát — kell összetörnünk s hogy biztosan célt fogunk érni, csak akarjunk, de az akarat tett legyen. Ne csüggesszen el bennünket az, hogy a „Magyar védő Egylet“ egyizben már eredmény nélkül próbálkozott nemes feladatával megküzdeni, más idők voltak azok s mások a mostaniak. Akkori iparunk össze sem hasonlítható a mostanival. Akkor igazán nagy lemondással járt volna a honival érni be, sőt egyes szükségleti tárgyaknál lehetetlenség lett volna. tatott ismertetést küld maga a kiadó, vagy a szerző — s ez még csúnyább — amit szó szerint közölni is szoktak. Máskor meg a pajtásság révén eresztenek meg néhány dicsőítő frázist. Ez határozottan veszedelmes. Azzal édes keveset törődik az ismertető, hogy az úgynevezett népdal epidémia veszedelmes bacillusait terjeszti. Pedig alig volt valaha nagyobb szükség e romboló elemek elpusztítására, mint ma napság. Ma boldog és boldogtalan egyaránt „zeneszerző.“ Édes Isteneml mely boldog hazában élünk 1 Á nemzeti muzsikának sehol annyi művelője nem akad, mint nálunk ! S van-e valaki, aki e tényt kétségbe merné vonni ? Átok reá, mert ellensége mindannak, ami magyar,, ami nemzeti! Édes magyarom, ábrándulj ki e téves felfogásból. Sehol a világon annyi ellensége — még pedig nyílt ellensége — nincs a nemzeti muzsikának, mint éppen nálunk. Azok a „jóa emberek, akik lépten nyomon új géniét födöznek föl, kik szótáruk minden díszítő és dicsérő jelzőjét rápazarolják egy újonnan felbukkant „eredeti“ tehetség „nemzeti múzsa ihlette“ munkájára: csak elvakitanak. Felvilágosítani nem tudnak, vagy nem akarnak. Ez nálunk még sok kellemetlenséggel jár. Hiszen tudni, még csak tudnának, de merni, vagy akarni, ez már sokkal fogósabb kérdés. Nem akarom hosszasabban szives olvasóim türelmét igénybe venni e kérdés feszegetésével; de egyet- raást elmondani kötelességemnek tartom. Előrebocsátom, hogy magyar zeneirodalmunk becsülésre méltó alakjairól egy szót sem ejtek, de rá akarok mutatni azokra a kontárokra, kik a „népdalszerző“ nevet bitorolva szabadon vétkeznek extra et intra muros. Tiz esztendeje kisérem figyelemmel az újabb népdalszerzeményeket s sajnálatos tapasztalatra jutottam. A magukat népdalszerzőknek nevezett dilettánsok egy része „naturalista“. E szót úgy értjük, hogy az illető nótaszerző istenadta tehetség. Nem tanult senkitől semmit. Dalol, mint a fülemile, vagy a pacsirta. Ilyen tiszteletreméltó egyéniség volt pl. Dankó Pista, ki lelkét öntötte a nótába. Szerzeményei nagyobbrészt meg is állják a helyüket. Ilyennek tartom Bánffy Gyurkát a geniális dillettánst. Huber Gyula, a Dunántúl kedvelt dalköltője méltán sorakozik melléjük. Kun László, Fráter Lóránt egy-egy népies jellegű szerzeményükkel szintén hozzájárultak népdal irodalmunk egészséges gyarapításához. De akad egy egész sereg, amelynek tagjai hitvány utánzásokon kivül egyebet nem tudnak előmutatni. Ismerek oly kedvelt népdalszerzőt, aki keserves kínok közt szüli magzatját. Hangszerét pecegtetve kótázza le, jól-rosszul nótáját s elbizakodottságában veri a mellét, hogy ime megszületett a Messiási Arról szó sem lehet, hogy harmonizálni is tudná imitált hangképleteit. Mert ezt tanulni kell, tanulni pedig keserves dolog s annál keservesebb, minél nehezebb. Pedig dehogy nehéz, csak egészséges érzék kell hozzá meg egy kis türelem, meg egy kis fül, no meg a nemzeti formák iránti érzék. Azt mondják, hogy Petőfi, Arany mindezt nem tanulta, azt mondom Dankó sem járt a zeneakadémiába — kár is lett volna — de velők született mindaz, ami őket nagygyá és erőssé tette. Ezt a mi dilettáns dalköltőinkről alig mondhatjuk el. Hiszen akkor nem szülnének szörnyeket! A mai nótaköltésnek egy ismert receptje a következő: végy elő egy ismert, régi népdalt. Kisérd figyelemmel a harmonizálását, irj e harmóniákhoz egy melódiát — s meg van az új nóta. Vagy: dúdolgass magadban addig, mig valami dallamra nem akadsz, ezt próbáld leírni s add oda egy zenész napszámosnak, az majd nyélbe üti. Avagy: írj egy jó szövegre összevissza kótát, fizess a kiadónak s ő — becsületes titoktartás mellett — megcsináltatja azt, amire nem is gondoltál. S igy tovább is folytathatnám a jó tanácsokat. Re- cipé van elég. Fölhasználója még több, Ha már most azt kérdezed nyá
