Zemplén, 1904. július-december (34. évfolyam, 70-142. szám)
1904-09-06 / 97. szám
Sáttóralja-Ujlwly, 1304. szeptember 6. 97. (4319.) Sarminckettedik évfolyam. Megjelen minden második napon kedd, csütörtök és szombat este. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Sátoralja-XTjnsly, főtér 9. szám. Kéziratokat nem adunk vissza. Apró hirdetéseknél minden parmoad sző 4 fill., vastagabb betűkkel 8 fill. Nyilttérben minden garmond sor 30 fill. POLITIKAI HÍRLAP. ifj. Meczner Gyula főszerkesztő. dr. Molnár János felelős szerkesztő. dr. Perényl József főmunkatárs. Előfizetési ára: Egész évre í2 korona, fé évre 6 kői negyedévre 3 k >r. ■— Egyes szám ára 8 fillér. — Hirdetési dij: Hivatalos hirdetéseknél minden szó után 2 fill. Petit betűnél nagyobb, avagy disz- betükkel, vagy kerettel ellátott hirdetések térmérték szerint egy négyszög centim, után 6 fill. — Állandó hirdetéseknél ár kedvezmény, II. Megint a Csalogány-utca. Sajnáljuk, hogy unalmasak vagyunk. Hanem jó magunkkal egyetemben sok szegény ember gázolja ám évek óta a sarat és küzkö- dik telenkint a legképtelenebb helyzetben gondolkozva azon, hogy mitől jó hát voltaképen városban lakni. És akármennyire megvagyunk arról győződve, hogy egyre megy akár panaszkodunk akár nem, már csak tanulság okáért is ide iktatunk egyet-mást azokból az épületes tapasztalatokból, amelyeket megtehetni bőséges alkalmunk volt. Köztudomásos dolog, hogy a városok világszerte akként terjednek, hogy a közvetlen közelben lévő puszta telkek építtetnek be. Amint a méhcsalád, ha erős és fejlődésre képes a már telehordott sejtekhez ujjakat épit amig csak helye van hozzá : azonképen a városi embernek is, — ha a város fejlődik — uj házsorokat kell a meglévőkhöz épiteni. Ám a méh okos állat lévén : az uj sejteket akként képezi ki a régiek mellé, hogy azok között a sürgés-forgás — az élet — akadályozva ne legyen. Nem úgy tesz azonban az ember. Annak szokása, hogy ahol nem látják, amikor fundamentumot rak le — hogy is Írjuk csak — ökkupál, be épit az utcába, mert hát azzal az ő telke — ha csak pár araszszal is — nagyobbodik. Ä ZEMPLÉN TÁRCÁJA. Bohém idyll Baldóczon. A »Zemplén« számára irta: Auiánó. Ide a táncterembe, a nagy bőgő mellé vonultam a szép baldóczi életképet megfigyelni. Itt zúg a zene a fülembe. Itt pezseg az élet e kis fürdőben vasárna- poukint. Itt kacagnak szép leányok heves ifjak szemébe. Itt táncolnak friss, üde menyecskék forró vérü urakkal s itt ül egymagában egy bánatos úri ember — a hírneves festő — kit már a saját élete sem érdekel. Nézi, nézi e pezsgő életet ő is. Á be-betóduló, táncoló közönséget. Ez élveket sóvárgó, vidám, örvendő, élet- energiától vibráló, pezsdülő, eleven tömeget s mosolyog, vidul, üdül, mialatt szeme, lelke el-elkalandozik elmúlt ifjúságán. Merengő tekintete el-elrévedezik a táncoló párokon, melyek rémrosszul, hegyes léptekkel, szegletes mozdulatokkal járják a divatját múlta táncokat. És milyen temperamentummal! Megirigyelnék nagyvárosi hölgyek, kiket untatna e szórakozás „kicsiben.“ Szemben magános, hosszuhaju, érdekes arcú, előkelő megjelenésű festőmmel állok én (magamat sem haEgyügyü kapzsiság, amelylyel az illető magát rövidíti meg, mert hiszen, ha az utcáját ellopja:: ő látja kárát. A keskenynyé válló sikátorban háza keveset fog érni s ha az átellenese is akként fog élelmeskedni udvarába szekérrel sem lehet befordulni. Az e fajta ostoba kapzsiságot rendes helyen azonban nem tűrik meg, lévén a városi hatóságnak kötelessége megszabni az utca szélességét s az építkezési engedélyeknél gyakorolni köteles ellenőrzést. Hangsúlyozzuk, hogy „rendes helyen.“ Mert például a Csalogány szurdékban szemünk láttára foglalt boldog-boldogtalan az utcából annyit, amennyit épen jónak látott. E sorok Írója egyszer figyelmeztette is a város egyik illetékes alkalmazottját arra, hogy lopják az utcát — persze hiába. Ki a ménkű vegyen magának fáradtságot arra, hogy utánna nézzen annak, váljon a líceum kerítés helyére épitett palánk kijjebb ke- rült-é egy fél méterrel, mint ahová dukált. Ennek a pár exelláns újhelyi gondatlanságnak aztán az lett a következménye, hogy helyrehozhatatlanul rontották el az utcát. Nagyon könnyű lett volna pedig egyenes utca vonalat nyerni, leg- legalább az ujjonnan épült házak homlokvonalában, ámde Ujhelyben amint a salláriumot leszúrta az építkező, az engedélylyel legalább a mellékutcákban a tetszés szerinti foglalkozáshoz is jogot nyert. És ne gondoljuk, hogy az e fajta gazdálkodás a „nagyközség“ korszakába esik. Nem, a „rendezett gyom ki a baldóczi szépek közül), je- gyezgetve megjegyzéseimet s a változatos benyomásokat. Mind hangosabban, mind eleve- nebbül szól a hegedű. Mind szilajab- bul táncolnak a párok. Mind szorosabban ölelnek a férfiak. Mind tüzesebben pillantgatnak szép leányszemek s mind könyörgőbben simulnak forró pillantások leányok szemébe, asszonyok szivébe. Hangosan dobolnak talpokkal a tü- zesvórü ifjak s hevesen forogva, má- morosodva hal el a bókoló szó a legények ajkán. Elnémul a szellemeskedés a leányok pici, piros száján. Csak néma vágy reszket arcokon, ég szemükben, remeg karjukban s a zene kisértgetve, vért forralva, testet elevenítve, hangulatot emelve, vidítva szól harmónikusan, bűbájosán. A magános sziveket is kimozdítja a csendes, nyugalmas taktusból. Festőm negyven éve dacára már elöregedett, fásult szivü roué arcát viseli. Előzékeny kedvességgel fizeti egymaga a fürdőző közönség mulatozását: az öt szál cigányt. Szive — úgy látszik — feldobban e zsibongó, ifjú élettől lüktető légkörben. Lelke az az éhes, zaklató koldus kíván még egy picit a bűvös italból: boldogságból, szerelemből, csókból, ölelésből. tanács“ egyik példátlanul fusser munkája az is. De hát amin túl vagyunk azon kár lamentálni, gondolja egyik másik. Igaz, de szeretnék, ha a jövőben okulnának rajta azok, akiket a város azért fizet, hogy szemüket tartsák nyitva. Hisszük és reméljük, hogy Ujhely ezután is fejlődni fog még, s akkor a mi szerencsétlen utcánk példáján való okulás értékesíthető leszen. Hisz- szűk azt is, hogy az egyenes vonal, a rend, a csin és közérdek iránt érzékkel biró emberek fogják felváltani a mostaniakat, s azok talán hasznát látják ennek a goromba Írásnak. Egyebet nem is akarunk. Es a kövezés ? Az volna a halaszthatatlan tenni való, aminek a halasztgatásához oly remekül értünk. Szegény, Istenben boldogult Ujfalussy bátyánk már régen ki- köveztette volna, ha él és birós- kodhatik tovább. Nem cifrázta ő a dolgot, hanem megcsinálta, amint kellett. Nem áltatta ő az embereket, hogy boulevardot épittet, hogy fából vaskarikát csinál, hanem azt nem tűrte, hogy dágványt gázoljanak a város adófizető polgáiai. Évek óta húzódik már ez a kövezés. Minden esztendőben a jövő évre való biztatással traktál- tak bennünket. És bosszantó következetességgel ismétlődött a bo- londitás, ebben az esztendőben is, amig csak a nyár el nem telt, hogy aztán az előhaladt évszakra való hivatkozással ismét el lehessen a jövő esztendőre — alkalmasint * S Egyet pederint deres bajszán, kettőt ránt — valaha hajlékony — most megmerevedő derekán, amint felém közéig. Én epedő tekintettel nézem, de nem élem e kínálkozó életet. Kivel? — Nyárspolgárokból áll a publikum. Könyörgőn, bókolva kér festőm, csapnám el irótollam. Bátorságot, bizalmat, elevenséget igyekszik lopni ifjú szivembe, gyönge lelkembe, sápadt arcomba, de nem merem felcserélni hódolómmal nyugalmamat. S mégis sokára — szemem, szivem megenyhül, szavam meglágyul a szép kérő szavakra s az Írást öregségemre hagyva sietek élni. Két bohém lélek, kik közül egyiknek kezéből dédelgető szavak, hízelkedő, aranyos mesék guriták ki az irónt. Másiknak asszonymosoly pótolja a vásznat, ecsetet. S mialatt éljük világunk, tán múzsánk is egyet gondolt, azt is szerelmesen . . . Karjaim (tánc közben) vállára fonva élünk az alkalommal. Egy csapásra hódította meg magános lel- kemet, magános bohém cimborám. A festő s iró lelke magasan, gyorsan, merészen szárnyal. Hamar s szépen színez s még hamarább szeret. Elragadtatva színes, hevesen lüktető szerelmünktől szabad folyást ennem a legutolsóra — halasztani. És aztán merje valaki tagadni, hogy Ujhelynek nem csufneve az, hogy „rendezett tanácsú város“. Dr. Kossuth János. A százéves kassai rém. kath. egyházmegye két püspöke. — Két zemplénvármegyei illetőségű kassai püspök. — Sátoraljaújhely, 1904. szept. 6. Kassa város társadalma e napokban lélekemelő szép ünnepet ül. Több napon át tartó ünnep keretében jubilálja a kassai rom. kath. egyházmegye, melynek kötelékébe tudvalevőleg Zemplénvármegye is tartozik, — száz éves fennállását. Ebben az ünneplésben részt vesz s annak fényét és jelentőségét felette növeli a kormány képviseletében megjelent dr. Berzeviczy Albert kultuszminiszter is; résztvesz az egész magyar katho- likus világ s méltán, mert a jubiláns egyháznak száz éves múltja nem csupán valláserkölcsi szempontból, de kulturális és hazafias tekintetben is áldásos volt a hazára s a magyar nemzeti közművelődésre egyaránt. Sátoraljaújhelyben és az összes várme- gyebeli katholikus templomokban is külön Istentisztelet fog tartatni ebből az alkalomból. A helybeli róm. kath. plebánia-templomban tartandó Isten- tiszteletre hivatalosak lesznek a polgári és katonai hatóságok, a kath. iskolák, testületek és a nagyközönség. — Alkalomszerűnek találjuk e sorok keretében megemlíteni, hogy a kassai egyházmegyének a 100 óv alatt kilenc püspöke volt, melyek közül kettő: Ocskay Antal és Fábry Ignáo zemplénmegyeick voltak. Mindkét püspöknek rövid életrajzát itt adjuk: Y. Ferdinánd a Palugyay távozásaival megürült kassai püspöki széket Ocskay Antal, bácsi c. püspöknek adományozta. Ocskay a zempléngedünk a hangulatnak, hiszékeny bohém szivünknek. S azalatt csendesen, zokogva sir hallgatókat re- zegtetve a hegedű. Tán a mi józanságunkat temeti. Erősebben fonódnak lovagom karjai derekam körül. Ékes szólóban kél ajkain a szerelem szava. Csörgő aranyokat dobálva cigányjai közé, ujjong boldogan. Csodás bájjal súgja: „Édes, jeles iróném, ugy-e mily kedves, bájos ez a mi bohém idyllünk e pici fürdőben ?“ Mily ifjú az ismeretségünk s mily erős a szerelmünk. Hatalmas — felelem én — mert eltántorít hivatás- szerű foglalkozásomtól. Elragadó kedvességgel vigasztal: „Hadd írjanak mások 1 Ön.szerelemre s nem Írásra született. Ön maga a báj, a virulás, az élet, a szépség, a boldogság, a szerelem megtestesülése. Önön az élet legszebb ígérete legkívánatosabb asszonya, legbánatosabb irónéja“. Imádom lelkét I Kívánom ajkát 1 S most jöjjön kocintsuk össze poharunk, ajkunk, jövőnk boldogságára. Édes, tartós barátságra kedves drága barátném I Édes bohém társam 1 Soha többet azóta ilyen szépséges bohém idyllt, mint akkor — Baldóczon. Lapiuik *e»l száwa 4 oldal,
