Zemplén, 1904. július-december (34. évfolyam, 70-142. szám)

1904-07-07 / 72. szám

Sátoralj a *Uj hely, 1SQ4. jnlius 7. Megjelen minden második napon kedd, csütörtök és szombat este. Szerkesztőség és kiadóhivatal: őátoralja-Ujnely, főtér 9. szám. Kéziratokat nem adunk vissza. Apró hirdetéseknél minden garmond szó i till., vastagabb betűkkel 8 fill. Nyilttérhon minden garmond sor 30 fill. 72 (4294.) Earminckettedik évfolyam.- J■d'PfV-i'. POLITIKAI HÍRLAP. ifj. Meczner Gyula dr. Szirmay István Andor Károly főszerkesztő. felelős szerkesztő. íőmunkatárs. Előfizetési ára: Egész évre 12 korona, félévre 6 kői negyedévre 3 kjr. — Egyes szám ára 8 fillér. — Hirdetési dij: Hivatalos hirdetéseknél minden sző után 2 fill. Petit betűnél nagyobb, avagy disz- betükkel, vagy kerettel ellátott hirdetések térmérték szerint egy négyszög centim, után 6 fill. — Állandó hirdetéseknél ár kedvezmény. fi bevándorlás. — julius 7. (—i.) Kétélű fegyver nálunk a népmozgalom. A kivándorlás elviszi hazánkfiait messze ide­genbe, megfosztván az országot dolgos, jóravaló néptől. Úgy lát­szik, örökké aktuális kérdés akar maradni ez a szomorú jelenség, amelyről már annyit Írtak, hogy szinte belekábul az ember feje, ha mindazokra a bajokra gondol, amiket szül. Ám, ha annyit panaszkodnunk kell a kivándorlások miatt, szinte még nagyobb bajnak tartjuk a bevándorlást. Mert a bevándor­lók nem kárpótolnak azokért, a kik túllépnek az ország határán. Csak össze kell hasonlítani a bevándorló emberanyagot a ki­vándorlókéval. Amazok többnyire dolgozni szerető földmivelők, mes­teremberek, ezek munkakerülő, hitvány himpellérek, kik a népet szipolyozzák, legjobb esetben pe­dig, ha parancsoló szükségből mégis munkára szánják el magu­kat, csak a magyar munkás bé­rét szorítják le, vagy egészen kiszorítják őt a kenyérkeresésből. „Extra Hungáriám non est vita,“ mondották hajdanában, még pedig jogosan. A tisztességes mun­kának itt megvolt a maga méltó jutalma és úgy élni, mint Magyar- országon ritka helyen lehetett. Nem volt nehéz ide betelepíteni a derék németeket, oláhokat, szerbeket és a többi nemzetisége­ket. Jó, fekete humusra találtak itt, mely szorgalmas munkájuk révén bőséges termést adott ne­kik. Az uj haza szívesen fogadta őket s nem volt nekik se okuk panaszra, minthogy könnyebben tudtak itt megélni, mint régi hazá­jukban. A bevándorlásnak ez a neme tehát épp úgy megfelel az or­szágnak, mint a bevándorlóknak. A kettő közötti viszony üdvös­nek nevezhető. Ám, nem úgy a mostani bevándorlóknál. A leghaszontalanabb anyagot Galicziából kapjuk s a galicziaiak teszik az összes bevándorlók túl­nyomó részét. Piszkos, tunya nép­ség ez, még hazájában sem dolgo­zik, ott is élősdi módon tengeti éle­tét. Beéri a legkevesebbel, csak dolgoznia ne kelljen. Hazánknak csak nyűg a galicziai bevándorló s emellett még nagyon deraoráli- zálja az erkölcsöket is. Nem kérünk abból a cseréből, mely a jó helyett rosszat ád. Inkább kénytelen-kelletlen bele­nyugszunk abba, hogy tevékeny emberanyagunk egy részét elve­szítsük, semmint hogy megenged­hetnék, hogy ez a léha, parazita sereg továbbra is eláraszsza az országot, s amely nem alkalmas pótolni a kivándorlás révén szén vedett veszteséget. Az Országos Magyar Gazda­sági Egyesület lefolyt ülésszaká­ban több ízben foglalkozott a bevándorlás bajaival és körvo- nalozta azokat a körülményeket, melyeket a gazdaközönség a be­vándorlási mozgalommal szemben támaszthat. Ezek alapján most az egyesület hosszabb feliratban fordult a belügyminiszterhez kérve egyrészt a bevándorlási törvény életbeléptetését, másrészt, a tör­vény hézagainak novelláris utón való kiegészítését. Az Országos Magyar Gazda­sági Egyesületnek ezt a tényke­dését kell, hogy a legnagyobb elismeréssel fogadjuk ; mert nem szabad, hogy az általáuos gazda­sági pangás idejéu oly idegen elemeket tűrjünk magunk körül, melyek anélkül, hogy a legcseké­lyebb anyagi vagy erkölcsi előny­nyel kecsegtethetnének, csak ter­hűnkre vannak. Más országokban már régen rendezték ezt a kérdést. Amerika megszorítja a bevándorlást és feltételekhez köti. Angliában is hoztak törvényt, mely az ott való letelepedést mód fölött megnehe­zíti az idegeneknek. Sem Angliá­ról, sem Amerikáról nem lehet állítani, hogy a szabadság ellen­ségei volnának. Csak a szabad­ság fattyúhajtásait nyesik le, mert akarják, hogy szabadságuk fája virágozzék, gyümölcsöt teremjen. Saját népének jóléte, boldogsága, előfeltétele a szabadságnak, amint viszont csak a helyesen értelme­zett és alkalmazott szabadság ve­zetheti a lakosságot jó módhoz, megelégedettséghez. Épp azért erélyesen kell in­tézkednünk, hogy a nép testén élősködő idegeneket távol tart­suk hazánktól. Nem kételkedünk, hogy a hazánkba szándékozó munkakerü­lők előtt rövid idő múlva zárva lesznek a határok sorompói. A Tokaj Hegy alja érdekeiért. — „A tokaji borvidék kivételes rendszabályai­nak tervezetére“ vonatkozó jelentés ismerte­tése. — II. A tokaji borok valódiságának „véd­jegy“ utjáni oltalmazása kérdésében a kereskedelmi érdekek képviselői egyér­telműben felszólaltak a tervezet hibája ellen, mely szerint a védjegy a hordóra alkalmazandó, tehát nem a bort, de an­nak tartályát látja el hitelességi bizony­lattal. És ecsetelik azokat a visszaélé­seket, melyek ilyen védjegyes hordók­kal a külföldön ravasz spekulánsok ál­tal űzetnének, kik ott a kiürült hordó­kat összevásárolva, azokban éveken át olcsó, idegen bort árulnának tokaji firma alatt és csalárd módon versenyezhetné­nek a zárt terület kereskedőivel a nél­kül, hogy a védjegyhamisitás tényét rá­juk bizonyítani lehetne. Felfogásunk szerint a „védjegy“ az áru gyártójának, előállítójának védelmi eszköze az utánzók és hamisítók ellen. Tehát csak addig van jogosultsága, mig az a külső burok megsértése nélkül a fogyasztó kezeihez jut. A belső tartalom elaprózott hányadára tehát a védjegy oltalmat már nem nyújthat. Ezért igen helyes a tervezetnek az az intézkedése, hogy védjegyet csak gönczi hordóra engedélyez, de apróbb edényekre, üve­gekre, palackokra nem. Aki tehát a to- kajvidéki zárt területről védjegyes hor­dókban bort rendel, annak valódiságá­ról meggyőződést szerezhet akkor is, ha a védjegyet a hordó akonáján találja s miután azt a kinyitáskor el kell távolí­tania, az a védjegy igy megsemmisül és visszaélni vele nem lehet. Ez adja meg a zárt területnek azt a kiváltságát, hogy védjegygyei ellátott tokaji bort beszerezni csak innen lehet. „Védjegy“ elnevezéssel tehát csak azt a fémlapot vagy más elzáró eszközt kellene illet­nünk, mely a meghatározott képes áb­rázolattal ellátva arra szolgálna, hogy annak megsemmisítése nélkül a hordó tartalmához hozzáférni ne lehessen. A tervezetnek a védjegy iránti jo­gosultságra vonatkozó szabályait azért teljesen végre lehetne hajtani. A ter­melő ugyanis borának bejelentése alap­ján jogosultságot nyerne arra, hogy bo­rainak tokaj-hegyaljai származására néz­ve a községi hivatal megfelelő meny- nyiségben a védjegytől különböző ké­pes ábrázolattal biró igazolványt, fém­lapot, mondjuk: származási jegyet ver­jen fel hordóira s viszont a kereskedő, aki a bort megveszi, ezen származási jegyeknek a hivatal által történendő le­szedésével egyidejűleg hordóira akkor veretheti fel a védjegyet, amikor a bort a zárt területről expediálja. Ezt a módosítást a bizottság in­dokolásával együtt magáévá tette és mint uj eszmét alapos megfontolás végett a szakosztály elé terjeszteni elhatározta. De azon véleményes ja­vaslata kapcsában, hogy úgy a szár­mazási, mint az elzáró védjegy köte­lezővé tétessék, továbbá, hogy a „ter­melési, vagy származási jegyet“ azon ellenőrző bizottságnak közege verje fel, melynek illetőségi körében a bor termett, ellenben az elzáró „védje­gyet“ az, hol a bor a zárt területről való kiszállítása alkalmával van. Ezek után a bizottság a nagy ér­tekezleten elhangzott egyes nézeteket is fontolóra vette és megvitatta, amint kö­vetkezik : A kivételes rendszabályok terveze­tének 2. §-át újabb megfontolásra ajánlja, mert a kereskedők képviselői még mindig ragaszkodnak azon felfo­gáshoz, hogy a tokaji borminőség fin­névé érdekében a Tokaj-Hegyalja az ő régi határai közé tereitessék vissza. Vagyis vegye az kezdetét az abauj-szán- tói Sátorhegynél és tartson a sátoralja­újhelyi Sátorhegyig. Az ellentétes felfogásban lévő tagok azonban a tervezet mellett ér­veltek s igy méltányosnak tartotta a bizottság a szakosztály döntésére bízni ezt a kérdést. ­A 3. §-t átalakítandónak javasolja olyképen, hogy a „város, kis- és nagy­község“ külön említése nélkül az mon­T<aiMuik mai «zárna 4 óidul, datnék ki, miszerint: az ellenőrzést „a felsorolt községek képviselőtestületeik“ utján gyakorolják. A borellenőrzés ilyetén szervezése ellen Borsai Miklós különvéleményét jelentette be s hozzácsatlakozott Zim- menna.m Lipót és fia borkeresbedő cég is. Ők megengedhetlennek tartják, hogy szakképzetlen egyének a borüzleti életbe betekintést és befolyást gyakorolhassa­nak és a kereskedelmet avatatlan ke­zekkel s Ítélőképességgel megbénítsák. Erre, szerintük csak államilag kiren­delt, szakképzett egyének volnának al­kalmasak. A bizottság többi tagjai azonban ragaszkodnak a tervezet szövegéhez, melynek indokolásában ki van fejtve, miszerint az ellenőrzés leghatályo­sabb módját a tervezetet készitő al­bizottság is a pénzügyőrség alkalma­zásában látná, de miután ily alapon az ellenőrzés szervezése törvényho­zási intézkedéseket követelne, mely­nek bevárása sérelmeink enyhítését újabban elodázná, ez okból célsze­rűbbnek tartja ezúttal a gyakorlati kísérletezést önkormányzati közegeink alkalmazása utján végrehajtani, mely rögtönösen életbeléptethető s mely a tervezetnek csupán a gyakorlati élet­ben felderíthető hiányait is felszínre hozva, egy tökéletesebb ellenőrző szervezet alapjait fogja megteremteni. A 6. §. szerint a „gönczi hordó“ űrtartalma oly végből, hogy arra véd­jegyet lehessen ütni, 130—145 literben van megszabva. A kereskedelmi érde­kek képviselői a maximális határt 149 literig kívánják kiterjeszteni és csak a 150 ik liter képezze már az akadályt. A donga árának emelkedésével ugyanis úgy a termelő, mint a kereskedőnek érdeke a bor mellék rezsijét lehetőleg apasztani s a kereskedelemnek nagy érdeke, hogy p. o. egy vasúti kocsiban igy több bort szállíthasson el. A bizottság ezen felfogás ellen alapos ellenvetést nem tehetvén, azt a tisztelt szakosztálynak elfogadásra ajánlja. A 13. §. b) pontját a nagy érte­kezlet egyértelmű határozata alapján ez a bizottság is kihagyandónak tartja, mert a tervezet általános álláspontját volna hivatva meghiúsítani az, hogy egyes tokajvidéki bortermelők más vi­dékről származó, tulajdon boraikat be­hozhatnák és kivihetnék. Az egyenlő el­bánás elvét kell alkalmazni mindenkire és minden irányban, hogy célunkat megvalósíthassuk. A 17. §. az ellenőrzés gyakorlásá­nak módjairól szól. A bizottságnak ke­reskedő tagjai előbb is kifejezésre jut­tatott álláspontjuknál fogva ezt a §-t csak az első két kikezdésében tartják elfogadhatónak, ha t. i. ellennézetük da­cára a községi ellenőrzés érvényre jutna. Vagyis: ha alapos gyanút észlelnek, le­gyen meg a joguk azt a hatóságot fi­gyelmeztetni, amely a vizsgálat eszköz­közlésére hivatalos jogkörrel már ma is fel van ruházva. Azonban helyi viszonyaink egyes ellenfeleknek s az előjárók a borbizott­sági tagok szeszélyének és méltatlan meghurcoltatásoknak kitenni végzetesnek tartauók. A bizottság minden tagja osztja azokat az aggodalmakat, de úgy van meggyőződve, hogy az ellenőrzésnek bármely kigondolható módjánál sem kerülhetők el az egyén szabad moz­gását nehezítő s igy bizonyos mérté­kig gyűlöletes korlátolások s a terve-

Next

/
Thumbnails
Contents