Zemplén, 1904. január-június (34. évfolyam, 1-69. szám)

1904-04-07 / 38. szám

2. oldal. ZEMPLÉN. Április 7. bliktri! Hát még minek nézhet és néz ő bennünket. Szerinte hazaáruló mamelukokat? Szent húsvéti „Bébécske“ irgalmaz mi nekünk. Ily utón és módon tart ő vas­fegyelmet az általa — mig neki ez jól esik, égig magasztalt ,,ön­álló önénetes iparosok* felett. De, ha valaki közülök a mesterrel mindig és mindenben nem ért egyet, ha nem esküszik a próféta szakáidra — bocsánat — csalha- tatlanságára, vagy ünállólag gon­dolkozni, vagy épen kételkedni mer: anathema sit! Bellebbezi az ő purgatoriumába, vagy épen be- taszitja a gyehennák tüzébe, Felsőmagyarországi Hírlapjába, itt aztán rázuditja a pokolnak összes szörnyűségeit. Hej szegény Bánóczy! Csak azért, mert nem is a független­ségi pártból, de a „(Bébé* által gyakorló-térül megteremtett helyi függetlenségi körből kilépni mert: elfeledtettek az ő nagy érdemei, szolgálatai s bellebeztetett a gye­hennák tüzébe, s mint köpönyeg- forgató kiüzetett a paradicsom­ból. Proscribáltatott! Ekként lett „Bébé“ iparos is, folytatva az ügyvédség mellett a nemes kádár mesterséget is; verve a polgártársakra mint a hordóra vasabroncsokat! „Sötétség, bus, kietlen, remény­telen sötétség mindenfelé, s a sötét­ségben csak a pribékek lándzsájá­nak csörrenése s a vadtömeg gúny­kacaja és piszkolódása hallatszik. “ „8 a keresztre feszitett magyar sza­badság megkínzott testét, még egyre gyötrik a hóhérok.. Újabb és újabb lándzsadöfés uj és uj vérpatakot fakaszt belőle. S magyar emberek segítenek a hóhéroknak még mélyebbre döfni a lándzsát, jobban kínozni, gyötörni a megfeszítettet. S magyar emberek ássák már a sirt, amelybe örökre eltemethessék.“ — húsvéti borzadályos dörgedelmek s ezek­hez hasonló bombasztikus bolond­gombák tálalásával táplálja, iz­gatja, hypuotizálja, magyarán meg­mondva bolonditja híveinek ide­geit! De „Bébé“ nem „Svengáli.“ Nem. 0 nem hasonlíthat senkihez, csak r magához! Eu is intelemmel fejezem be észrevételeimet. „Bébé“ hogy hogy nem, a sá­toraljaújhelyi városi képviselők választásának kérdését, összeköt­tetésbe hozta az 1893 előtt le­játszott megyei árvapénztári sik­kasztásokkal. Épen úgy összeköt­hette volna az orosz-japán há­borúval is. Persze, persze! A húsvéti színdarabhoz cselekvésről is kel­lett gondoskodnia, mert külön­ben a megeresztett húsvéti dra- molett cselekmény nélkül üres s mint ilyen hatástalan maradt volna. Ah! Itt van. Megvan. Kéznél az árvapénztári sikkasztás. Ez már valami! Ez már nem csak cselekmény, de esemény számba megy! Ez már szenzáció! Ez már hecc-reklám. Lehet hozzá ütni az orcsesztrumban a nagy do­bot is. Meg lesz a nagy hatás ! — Csinnaratta Bum! Bevette tehát az'árvapénztári sikkasztást slágernek. Piacra vitte mosni megyéje szennyesét. így szerkeszti „Bébé“ a drá­mát. Ezzel aztán kirohanását egészen logikusan s ízlése szerint végez­hette be. Én pedig azzal végezek, hogy nemes pártharcban, ócska, szeny- nyes, rozsdás fegyverekkel nem lovaglás dolog harcolni! Külömben béke velünk. id. Meczner Gyula. ,Bébé* a megye tiszti ügyé­szét tartja a törvény hivatalos magyarázójának. Ezt sem lehet igy elfogadni. A törvényt min­denki magyarázza magának a maga felfogása szerint. Ezt te­szi .Bébé* is. Ezt teszem én is. A tiszti ügyész véleményez. Kü­lönben meg kell jegyeznem, hogy ,Bébé4 ember emlékezete sze­rint csak ezen egyetlen esetben helyeselte s fogadta el a t. ügyész törvénymagyarázatát. Én azt hiszem, hogy a kér­désben nekem van igazsá­gom. Ha persze valaki annyira fe­negyerek, mint , Bébé, * ki — mint ezt száz más megnyilatko­zása, legközelebb pedig húsvéti vezércikk-fohásza bizonyítja — mindenkit, ki nem az ö fejével gondolkozik, nem az ő szemével néz és lát, legalább is hazaáru­lónak jelent ki s hazafiui átok alá helyez, sőt még a hóhér szerepére is ajánlkozik (1. a Fm. H. 1901. szept. egyik számát), ha valaki másnál tisztességes s hazafias meggyőződést feltéte­lezni nem képes s tűrni nem tud: az ilyen .Bébére* nagyon kell vigyázni, nehogy magában, vagy másokban kárt tegyen. És ez a ,Bébé* ir és beszél erőszakról, törvénytiprásról ?! Három éves tapasztalat bizo­nyítja, hogy »Bébének4 éltető eleme a szenzációkeltés, az iz­gatás, a hecc, a reklám. Ezt gya­korolja különösen az általa agyon­beszélt, agyonirott, agyonhizel- gett s mindenek felett a minden­napi kenyeret adó foglalkozástól a nagy politikához elvezetett sá­toraljaújhelyi iparos polgárok tö­megére való állandó hatás, izga­lomban tartás végett! Kik, ha megfigyelték, beláthatták, hogy ,Bébének“ immár szűk Macedó­nia ; neki már Kossuth Ferenc is A ZEMPLÉN TÁRCÁJA. Nem adom. A „Zemplén“ számára irta: S. Lim Róza. Tikkasztó meleg volt a táncterem­ben. Meleg, mint júliusi északén födél alatt lehet. Meleg, mint fiatal leány szi­vében lehet s meleg, mint legényember fejében lehet, mikor édes szavaktól, bá­jos tekintetektől mámorosán forgatja kecses táncosnőjét, első, édes szerel­mesét a legveszedelmesebb táncnál: magyar csárdásnál. Mindkettő fiatal s bájos, mint a tavaszi reggel. Barna hajú, csillogó szemű, nyú­lánk termetű, élénk természetű a lány. Szőke, szép bajuszu, még szebb szemű, daliás alakú, merész nézésű a férfi. A leány zsidó, a fiú katholikus s szerelmesek — kész a tragikum s még sem az. Ellenkezőleg! Gyönyörű, me­sés hajnalpiros, bűbájos álom e kép, amint itt szorosan egymáshoz simulva táncolnak édes, bolondos dolgokat súgva egymás fülébe, egymást biztatgatva, ci­rógatva tüzes pillantásokkal, édes forró ígéretekkel. Két vallás egy szív 1 Két lélek egy dobbanás! Ezt érzik mind­ketten, midőn sem a közvélemény éles, metsző szeme, sem szülői szigor hidege nem képes lehűteni heves érzelmüket. Sem lerombolni szép reményeiket. Sem megzavarni benső viszonyukat. Mint két egymáshoz tartozó tüzes elem tartják itt egymást táncukba mélyedve, egy ér­zésbe forrva e két egymáshoz tartozó fiatal teremtés. Szemeik bűbájos világ­ról, ifjúi gyöngyéletről, édes szerelem­ről, ajkaik gyöngyharmatról, édeni, má- moritó ttizitalról mesélnek. — S ti fonnyadó fiatalok körültök! Ti erényes szigorú rémek mögöttük! Miért nézitek őket oly kesernyés ábrázattal ? Hisz jóakaratotok, jámbor erényességtek mö­gött ott ül szemetekben a szúró, sárga irigység. Mily szívesen feledkeznétek meg mind egy pillanatra, hogy még egyszer átérezzétek a szerelem első, mámoritóan édes, édeni gyönyörét, ha nem volna mögöttetek az — idő! Mily jámboran mondanátok Schil­lerrel : „Der einziger Lohn meiner Tu­gend, ist meiner Tugend letzter Augen­blick.“ De itt ültök mind mereven hadi szigorral fegyelmezni akarva azt, amit törvény, hatalom, erény, vallás nem bir. A szív érzeményeit! Hajnalhasadását! Tavaszi pirkadását! Hűen odaadóan egymáshoz simulva szorosan — mint Isten rendelé — szív­ják egymás ajkairól a biztató ígéreteket, mint a fakadó rügy a hajnal harmatát: „Eljösz Iza oda a templom udvarba holnap éjjel ? Ugy-e el ? Kell, muszáj eljönnöd! Beszélnem kell veled! To­vább nem bírom! Angyal s nem férfi voltam eddig, ha szüleid modorát, egész bizonytalan viszonyunkat tűrtem, ami még őrületbe kerget Igen, beszélnem, tisztáznom, elintéznem kell a dolgot. így Iza nem, nem bírjuk! Álomban, kép­zelődésben utóvégre nem élhetünk. Jösz Izám, szerelmem ? Ott lész ? Nagy, könyben úszó szemeivel belesimulva kedvese égő, rábeszélő, sürgető tekin­tetébe rebegi mély, érzelmes hangján: „Ott.“ Csak egy szó, rövidke szó s mint a vulkán tüze égeti mindkettőjüket. Tudják szerelmük, életük felett dönte­nek, határoznak holnap s az mi más lehet, mint gyönyörteljes, boldogságos, szépséges, mint mind a zsongva-bongó, sejtelmes lángszerelem forró, zsenge szivökben. Boldog fiatalság! Szegény szerelmesek! Ha úgy tudnátok, mint „garde-de-dame“-tok, hogy a szerelem­nek mennyivel több sóhaja van, mint csókja! Tizet ütött a nagy pápista tem­plom öreg, érces harangja. Nagy, néma csend követte. Alszik a város becsüle­tes népe, csak egy-egy eltévedt lélek ballag kopogva a nagy csendben. Ki hazafelé, ki másfele. Enyhe szellő suttog titokszerüen az utca sarki fácskák gályái között. Tán csendről, nyugalomról be­szél? Vagy nagy szenvedélyről? Fiata­lok szerelméről? Egy fehér leányalak lebben a templom felé egyenesen az őt váró ifjú karjaiba szűzi tisztasággal, forró szerelemmel. Erős férfikarok tart­ják szeretettel, a legbecsületesebb szán­dékkal. Forró, édes szavak, csókváltá­sok után mintegy megkönnyebbülve kezdik komolyan (20 éves komolyság­gal) tárgyalni életük jövőjét: Én — nézd Izám — elmegyek. Téged sze­retve, képed szivembe zárva megyek. Mire visszajöttem, nagykorú vagy s magad határozhatsz sorsod fölött. Jösz velem ugy-e szép, boldog életre? Itt hagyod családod, hited! Én akarok lenni mindened, mert én — lásd — szörnyen féltékeny vagyok mindenkire, mindenre, ami mosolyodat kívülem el­cseni. Bohó — mondja a leány — oda­Az Orsz. Izr. Tanító Egyesület Észak-keleti fiókkörének 1904. április 4-én tartott gyűlése. — Saját tudósítónktól. — — április C. Nevezhetném a tanítók ünnepé­nek, mert valóban azzá tették az or­szág külömböző vidékéről nagy szám­ban összegyűlt tanítók, a gazdag és nagyfontosságu tárgysorozat, mely anyagát képezte és különösen pedig ama igazi vendégszeretet, melyben kartársainkat mindkét zsidó hitköz­ség tagjainak jóvoltából és áldozat- készségéből részesítettük. Dr. Rózenberg Bernát és Alexan­der Vilmos iskolaszéki elnökök való­ban örök hálára kötelezték a tanítósá­got azon szeretetreméltó fáradozá­sukkal, melylyel ügyünket felkarolták és oly lelkesedéssel sikerre vezették. Gyűlésünk fényét pedig nagyban emelték a megjelent vendégek. Első helyen említem Székely Eleket, váro­sunk derék polgármesterét, ki a tan­ügy iránti szeretetét és a tanítóság iránti nagyrabecsülését kimutatta, mi­kor készséggel átengedte a város szép gyüléstermét, Beregszászy István sze­retett tanfelügyelőnket, ki rosszulléte dacára betegen eljött és nagy örömet szerzett nekünk ottlétével. Vendégeink sorában ott tisztelhet­tük mind két hitközség szine-javát, főt. Weisz Kálmán főrabbit, Dr. Gold­berger Izidor hitszónokot, Zinner Henrik hitközségünk nagyérdemű el­nökét, Dr. Schön Vilmos főorvost, Dr. Rózenberg Bernát és Alexander Yilmos iskolaszéki elnököket, Kis Ödön városi ügyészt, Vágó Gyula, Widder Gyula, Dr. Székely Albert, idősb Reichard Mór, Neuvirth Adolf Schweiger Ignácz, Rutkay Mór, Grünbaum Simon, Némethy Bertalan, Guttmann Salamon, Hazai Sámuel Deutsch Herman, Glattstein Mór, Schwarcz Ignácz stb., slb. számos tanítónőt és nagyszámú érdeklődő hölgyközönséget. * A helybeli izr. tanítók Knopfler Sándor elnöklete alatt rendező-bizott­sággá alakulván, már a gyűlést meg­előzőleg mindent elkövettek, hogy a jelentkező tanítókat teljesen ingyenes ellátásban részesítsék. Mint már em- litém a két iskolaszéki elnök közel kétszáz koronát gyűjtött e célra a mig a hiányzó összeg pótlására a adóan s a fiú ez odaadástól nekibáto­rodva, felhevülve folytatja: Nézd, most már, már jöhetsz velem! Szökhetünk! Szüleim szívesen befogadnak s én dol­gozom érted. A te szüleid akkor épp úgy, mint ma ellenezni fogják házas­ságunk. Búsan gondolkozik el, de nem haj­lik meg a leány. Fekete szemei erélye­sen fénylenek, midőn mondja: „Várok reád, bármily epedve, nehezen.“ Áz időt arra használom, hogy meggyőzzem szü­leim, miszerint csak téged szeretve él­hetek, vagy halhatok meg. Amilyen erős szerelmem, oly erős lesz akaratom. Szüleim meghajolnak előtte. Azután te jössz Izádért szépen, hűségesen s élünk boldogan. Meggyőző, lágy hangon, behízelgő édesen suttogja a legveszedelmesebb szavakat szerelmes vőlegénye fülébe, ki e csábitó ölelésre ideadó gyöngédségre minden józanságát elvesztve, önfeledten mámoros szerelemmel kér, sürget sze­reimért, holott ott van karjaiban! Ott fénylik szemeibe! Ott ragyog szivébe ! Ott cseng füléoe! De az fékevesztett, indulatos szivének mind kevés! Csók, millió csók kell! Csókok özöne! Má­morok nagy lángja ! Szerelmek vágya — záloga! Felocsúdik sápadtan, halálije­delemmel a leány: De Béla! Meny­asszonyod áll előtted! Istenem! Sze­gény szerelmem! Mindent, mindent adok érted ! Lelki üdvösséget, családom szeretetét, életem, ifjúságom, hitem, imádságom, de becsületemet azt nem, nem adom!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents