Zemplén, 1904. január-június (34. évfolyam, 1-69. szám)
1904-03-22 / 33. szám
Sátor alj a-Uj hely, 1904. Március 22. 33 (2455 Earminckettedik évfolyam Megjelen minden második napon kedd, csütörtök és szombat este. Szerkesztőség és kiadóhivatal: SAtoraljaUjhely, íötér 9. szám. Kéziratokat nem adunk vissza. Apró hirdetéseknél minden garmond sző 4 AU., vastagabb betűkkel 8 üli. Nyílttériben minden garmond sor 30 fill. ilj. Meosner Gyula főszerkesztő. POLITIKAI HÍRLAP. ál. Szirmay Ibván felelős sí:erk'.'^'/.;rf. dr. Hám Sándor főmunkatárs. Előfizetési ára: Egész évre 12 korona, (é évre 6 kor negyedévre 8 kor. — Egyes szám ára 8 fillér. — Hirdetési díj: Hivatalos hirdetéseknél minden szó után 2 fill, Petit betűnél nagyobb, avagy disz- betükkel, vagy kerettel ellátott hirdetések térmérték szerint egy négyszög centim, után 6 üli. — Állandó hirdetéseknél ár kedvezmény. JCétfői levél. írja: Szinnay István. — máre. 22. Verőfényes, rügyfakasztó tavaszi napok és gondolataim még sem az ébredés, a teremtés fogalmával foglalkoznak, hanem az elmúlás, az enyészet körül keringenek. A márciusnak nagy halottjához, Kossuth Lajos sírjához száll első sorban is az én gondolatom és visszaidézi előmbe azt a fenséges képet, mikor egy egész nemzetet láttam sirni egy ravatal körül. Istenem, ha sohasem tanultam volna is, ha soha egy betűt nem olvastam volna is arról, hogy ki volt Kossuth Lajos, akkor megtanultam, akkor megértettem volna. Akinek halálán egy egész nemzet sirva fakad, akinek halálán egy egész nép gyászba öltözik, lehet-e annak nagyságát emberi gyarló mértékkel számítgatni, lehet-e annak életét a történetírás szokott kritikai eszközeivel birálgatní? Nem lehet. Igaza van a költőnek, hogy az ilyen ember, ha lerázza magáról azt, ami földi, egy éltető eszmévé finomul. Azaz, hogy Kossuth Lajos már életében is azzá vált, amivé más kiválóságok csak haláluk után dicsőülnek: ideállá, eszmévé. A magyar szabadság ideáljává, a független Magyarország eszméjévé. Nemcsak az a távolság, ahová önként száműzte magát, mosta el az ő alakjának földi körvonalait, hanem eszmévé vált ő már akkor, mikor az ő hatalmas akaratából megszületett az uj Magyarország; mikor ledőltek A ZEMPLÉN TÁRCÁJA. És vége van . . . ii.8 vége van ... kitomboltuk magunkat Rózsás napokra jő a szürkeség; A csókod édesem engem már untat S tudom a csókom néked is elég. Torkig vagyunk egymással te is, én is Falánkul kezdtük, hamar vége lett Vigasztalásul — ha elmegyek — még is Küldök neked majd képeslevelet. Farkas Alajos. Egy művész hátrahagyott irataiból. A „Zemplén“ számára irta: Wilis Béla. (Folyt, és vége.) Az ifjúság teljében, amikor a természet s a szív megköveteli a maga jogait: meddő marad minden küzdelem, amely e követelések elnyomására irányul, hiábavaló minden visz- szavonulás, amelylyel ez érzelmek felébredését akarjuk megakadályozni. Hiába éltem én is aszkéta életet a „mamák“ ellen táplált gyülölségem a régi alkotmány elavult bástyái, mikor nemzetté lett a nép. Jól teszed, becsületes magyar nép, ha évről évre elzarándokolsz az Ő sírjához, hogy újra ráhullasd könyeidet a szentelt hantokra. Jól teszed, ha időről időre felidézed lelkedbe az Ő emlékét s ha újra, meg újra tanulgatod, hogy hogy is kell igazán szeretni a hazát. Jól teszed, ha szép szavakban áldozni jársz az Ö sírjához, de ha elmondtátok beszédeiteket, menjetek haza és — dolgozzatok. Mert nem igaz az, azaz nem csupán az az igaz, hogy Kossuth Lajos volt a lagnagyobb magyar szónok, hanem Kossuth Lajos volt a legmunkásabb magyar is. Nem kisebb dicsőség ez amannál. * A halál és az elmúlás gondolata diktálja toliam alá egy másik ember nevét. Egy érdemes, de igen szerény embernek nevét, aki ha birná, talán a fülemet is meghúzná azért, hogy az ő kicsiny, de ragyogóan tiszta nevét egy papirosra Írom le a Kossuth Lajos nagy nevével. Mizsák Istvánra gondolok. Eltemettük tehát őt is. Körülállottuk koporsóját a vármegyeház udvarán, meghatva, megindulva hallgattuk a felbugó gyászdalokat és elfogódott a szivünk, mikor az egyház felkent szolgája elbucsuztatta őt tőlünk. Elszorult a szivünk, de annál élénkebben dolgozott az elménk, mert minden egyes mondat után szerettük volna megadni a viszhan- got, hogy „igaz“ „úgy van.“ Érmiatt, hiába csititgattain a szivemet, hogy csak addig várjon, amig egy olyan leányra akadok, akinek nincsen „mamája“; hiába volt minden, mentői többet érveltem önmagam ellen, annál erősebben követelődzött a szivem, kérlelhetetlen hatalommal űzött, hajtott a szerelemre. És ebben a kínos helyzetemben — óh! szörnyű sors — nem tévedt az utamba csak egy „mamátlan“ leány sem. Nem bántam volDa, ha sánta, ha púpos, ha ügyefogyott, ha selyp is, csak „mamája“ ne legyen. És nem akadt, nem akadt bármennyire kutattam is. Pedig annyi a leány a világon, sokkal többen vannak, mint mi férfiak, de — sajna! — „mama“ még több van. Egy napon aztán, e sikertelen hajsza közepeit végre elbuktam. Áz erőm elhagyott egészen, az energiám végkép megtört. A hires szőke szépség: Gajzágó Emmi törte meg. Meg kellett adnom magam, el kellett ismernem a szivem jogait. Csendes megadással tűrtem hát sorsomat s követtem erőtlenül a szivem sugallatát. Nemsokára egészen beletörődtem a változhatatlanba s rövid idő alatt mindennapos lettem Emmikééknél. Nem tagadom: nagy része volt demekről beszélt a költő pap, melyek Mizsák Istvánt ékesítették. Hűségről, kötelességtudásról, szorgalomról, ígazságszeretetről — mint már az koporsó mellett szokás. Csak hogy most kiérzett minden egyes szóból, hogy azt nem a szokás, nem az ildomosság, de a belső, igaz meggyőződés adja a búcsúztató ajakára. Csak egy ember beszélt, de százan és százan gondolkoztak úgy, mint a hogy a beszéd hangzott. Nem igaz, mindenki úgy gondolkozott Mizsák Istvánról, aki ösmerte, mint ahogy Fejes István jellemezte őt. Fejes István költő és szónok, de soha még szebben nem beszélt, mint a Mizsák István ravatalánál, mert sohasem egyezhetett tökéletesebben meg az ő szava az igazsággal, mint a tegnapi búcsúztatóban. Mizsák Istvánról is azzal végzem az én szerény jegyzetemet: ne feledjétek el olvasóim az ő nevét sem. Ritka két drágakő ékesíti azt: becsület és munka. Most pedig egy elintézetlen dolgomat akarnám nyélbe ütni. Olvastam a Fm. H. elmés tudósítását a március tizenötödiki ünnepségekről. Persze, hogy leggu- nyosabban azokról az ünneplőkről kellett megemlékezni, akiknek társaságában Dólcus Ernő is volt. Ezt értem. Hogyne érteném! De hogy Szirmay Istvánt miért kellett megtenni abbamaradt ünnepi szónoknak, aki a március tizenötödiki beszédek előtt megszokott betegedni, no ezt már nem értem. ebben annak az irigylésnek is, amelyet barátaim részéről tapasztaltam e szerencsém miatt, ámde az Emmi kiváló szépsége s ennek dacára szerény egyszerűsége volt mégis a legnagyobb vonzerő. Megvoltam mindennel elégedve, az ügyem szerencsésen fejlődött, a papa nagyon kedves ember volt, csupán a „mama“ maradt egyedüli szálka a szememben. Harapni szerettem volna dühömben : minek is van „mamája“ egy ilyen gyönyörű teremtésnek, mint a milyen Emmi ? Éjeket és nappalokat töltöttem el örökös tépelődés között: hogyan szabadulhatnék ettől az életmegron- tótól? Végre is abban állapodtam meg, hogy a kiállhatatlanságig unalmas és barátságtalan leszek vele szemben, kerülni fogom, amennyire csak lehetséges lesz. Nem igy ő. Nagyon kedvesnek és szeretetreméltónak mutatkozott velem szemben minden alkalommal. Folyton a sarkamban volt és boldognak látszott, hacsak valamiben is hasznomra lehetett. Persze partiképes voltam már, s mint fiatal korom dacára elég neves zeneszerző — jó parti is. Ráfogásnak ez már egy kicsit vastag. Csak nem akarja a tisztelt laptárs elhitetni valakivel, hogy nem merek március tizenötödikén beszélni? Ez ugyanis egy kicsit bajosan fog menni, mert én már beszéltem március 15-én legalább is annyiszor, mint az az ur, aki a bujkálást reám akarná sütni. Vagy hogy nem tudok? Hát ez lehet, úgy látszik azonban, hogy én magam más hiszemben vagyok, mert hisz’ szoktam beszélni. Különben a gyanúsítás módjáról elszontyolodva látom, hogy milyen ici-pici kis ember vagyok én. Aki valaki, annak tudvalevőleg az a bizonyos ezüst kanál a mértéke, mikor gyanúsítani kell és nem holmi március elől való bujkálás. — márc. 22. A miniszterelnök válasza az o.- liszkai szabadelvű párt üdvözletére. Abból az alkalomból, hogy a normális parlamenti viszonyok helyreállottak, az o.-liszkai szabadelvű párt végrehajtó-bizottsága feliratban üdvözölte gróf Tisza István miniszterelnököt. A miniszterelnök ezen üdvözlőfeliratra az alábbi választ küldötte Szinyey Gerzsonhoz, mint az o.-liszkai szabadelvű párt elnökéhez: Tisztelt Pártelnök ur! Az o.- liszkai szabadelvű párt végrehajtóbizottsága nevében a normális parlamenti állapot helyreállta alkalmával hozzám intézett meleghangú üdvözletért fogadják hálás köszö- netemet. Szives megemlékezésük a jelen viszonyok közt különös örömmel töltött el. Pártunkhoz való tör- hetlen ragaszkodásuk ezen újabb megnyilvánulása erőt nyújt nekem és minisztertársaimnak a további küzdelmekre. Budapesten, 1904. évi Én azonban nagyon jól tudtam, hogy ez a nagy szeretet csak addig tart, amig meg nem vagyok fogva, hanem azután annál zsarnokibb módon lép majd föl a „kedves mama.“ Hiábavaló volt minden alakoskodása, elárulta ezt lépten-nyomon. Az irigységét tudta a legkevésbbó leplezni. Megtörtént egyszer-másszor, hogy jobban rajta feledtem a szememet az Emmike bájain, amint észrevette ezt a „mama“: azonmód igyekezett roppant örömét kifejezni az én kitűnő egészségem fölött — csupa irigységből. Vagy, ha az esti homályban Emmi keze véletlenül a kelleténél tovább nyugodott az enyémben: a legújabb sikeremhez gratulált, de egyben nagyon sötétnek találta a szobát s rögtön lámpát gyujtatott; — sajnálta tőlem még ezt is. Egy ízben bizalmas kettősben voltunk Emmivel. Ez nagyon ritkán esett meg velünk, siettem is hát az alkalmat megragadni és rohamléptekben igyekeztem a szerelmesek közös célja: az első csók felé. Már csaknem célnál voltam, Emmi a karomba hanyatlott s az én fejem is hajlott lefelé,,amidőn belép — a „mama.* És ahelyett, hogy egyenes lelkűén kérdőre vont volna, hirtelen Dunky fivérek cs. és kir. udvari fényképészek műtermükben március hó 27-én (vasárnap) és márc. 28 án (hétfőn) d. e. 9-töl—12-ig és délután V22—724-ig fognak felvételeket eszközölni. Lapunk mai náma 6 olilal.
