Zemplén, 1902. július-december (33. évfolyam, 64-140. szám)
1902-07-22 / 72. szám
Sátoralja.-Ujhely, 1902. Julius 22. 72 (2212.) Harmincharmadik évfolyam. Megjelen minden második napon kedd, csütörtök és szombat este. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Sátoralja-TJjhely, főtér 9. saám. Kéziratokat nem adunk vissza. Apró hirdetéseknél minden garmond szó 4 fill., vastagabb betűkkel 8 fill. Nyílttérijén minden garmond sor 30 fill.- J . POLITIKAI HÍRLAP. ifj. Meczner Gyula Bíró Pál dr. Hám Sándor főszerkesztő. felelős szerkesztő. fömunkatárs. Előfizetési ára: Egész évre 12 korona, félévre 6 kor negyedévre 3 kor. Egyes szám ára 8 fillér. — Hirdetési dij: Hivatalos hirdetéseknél minden szó után 2 fill. Petit betűnél nagyobb, avagy disz- betükkel, vagy kerettel ellátott hirdetések térmérték szerint egy négyszög centim, után 6 fill. — Állandó hirdetéseknél ár- kedvezmény. fiz „egyke“ rendszer.- júl 21. Rómát hatalma tetőpontján sodorta el az erkölcstelensége. Hogy a mai „úgynevezett“ nyugoti civilizációt hová fogja sodorni az erkölcs züllöttsége, az ma még ma csak ijesztő fantom, de félő, hogy egy őserőben duzzadó ázsiai tömörülés el fogja ezt az agyoncivilizált világot söpörni. Egyetlen egy mentsége lehet: az erkölcs utján egy egészséges szélfuvallat, egy — renészansz. Mert szinte már ijjesztő az a kép, amit az újságok napról- napra London, Páris, Berlin, Bécs és Budapest titkaiból, az angol, francia, német, osztrák és magyar társadalom gyúpontjából kipattantanak. Úgy, hogy az a legújabb perverz szenzáció a budapesti apró kis leánykák kínzásáról már csak nem is olyan meglepő. Mintha az erkölcsök e mai kloa- kájában ezt is természetesnek találtuk volna. De tárjuk fel a leplet a magyar néposztály társadalmának erkölcséről az úgynevezett „egyke“ rendszerről és akkor mindezek mellett a legszivettépőbb, megdöbbentő kép tárul fel előttünk a magyar faj sorsa felől. A romlás egyik bűnös árnya lehatolt a legalsó rétegekig s elveszi a reményt arra, hogy a magyar társadalom bármi módon is föl- frissülhesen valaha. Akik ösmerik a hegyaljai, torontáli, bodrogközi, szegedi vagy szabolcsi és szóval a legmagyarabb vidékek etnográfiáját, a maguk még szinte titkos és mélységes valóságukban, tudhatnak eleget e rettenetes romlásról, züllésről, mely világraszóló, nálunk pedig már — különben országos is. Ha valamely katasztrófa érte volna a falvakat, ha vörheny, kanyaró vitte volna el az ur áldásait, gyermekeket, akkor ez szomorú dolog lenne, mert az Úr adta, az ur elvette a kicsinyeket. De ez nem történt. Egészséges minden, ragályos gyermekbetegségtől ment vidéken, falvakon elpusztulnak tömegesen a gyermekek, mielőtt még a világra jönnének. Zola ecsetjére lenne méltó látni azokat a derék, szép magyar anyákat, akik anyáknak születtek és nem vágyódnak az anyai örömök után. Nincsen porta, ahol két gyermek lenne a háznál és ha az az egy is elpusztul — annál jobb. Nem kell azt se táplálni, arról se kell már gondoskodni és a föld — átszáll a család egy másik tagjára. Több lesz igy egy kézben! Az országúton csend van. Ahol régebben vigyázni kellett a falun keresztül siető kocsinak, hogy gyermeket ne tiporjon el útjában, most alig látni gyermeket. Csöndes a ház tája, nem veri föl annak békéjét gyermek kacagása és hancúrozása. Jóval nagyobb baj ez a kivándorlásnál. Mert a kivándoroltak, ha hajótörést szenvednek odaát, visszatérnek és igényeikben megfogyatkozva kétszeres erővel látnak itthon az élet küzdelméhez. De ki kárpótolja az országot a meg nem született gyermekekért? Hová lesz magyar erős fajunk, ha pusztulni, veszni hagyjuk véreinket? Rég napirenden van ez a kérdés, de kellő komolysággal még nem láttak ennek a nagy, vészes bajnak orvoslásához. Tudjuk a falvakat, hol a bűnös egy-gyer- mekrendszer meghonosodott, de annak követői nem ismerik annak bűnös voltát. Csak a földet nézik, hogy azt megosztani ne kelljen. Mert a föld szerzésére hogy jusson mindegyik gyereknek, nem kínálkozik nálunk mód. De szembeszállni ezért a természettel vétek, melyet ép oly szigorúan kellene a törvénynek sújtani, mint az emberölést! Mert emberölés ez is. Hogy az anyák nem tudják, hogy ezzel bűnt követnek el, nem enyhítheti a tett súlyát, bűnös voltát és a lelkészeken állana első sorban fölvilágosítani a népet, hogy bűnös útra tévedt, amikor megöli a magyar fajunkat, melynek még a legmostohább viszonyok közepette is mindig jutott kenyérre. Elég jó addig, amig nem telik kalácsra. A nagy szociális eszmék fej- tegetője Bellamy a 2000-ik évről szóló fejtegetésében a jövendölése, hogy az állam vegyen gondozásába minden gyermeket: valóságos őrültség. És Madách az „Ember tragédiájáéban is csak az emberek elégedetlenségét akarta kiguSzülei nem értek rá vele túlsókat törődni. Sok gyermek és sok gond kötötte őket ahhoz a helyhez . . . Volt mégis valaki, akiről egy időben, bolond szívvel, azt képzelte, hogy az ő rég várt, megmentő őrangyala. De csalódott . . . Iza csak játszott vele, bolondította, mint ahogy ő szokott játszani minden leánynyal, ki útjába került. Csak Izával nem játszott. Elég volt egyszer belenéznie ragyogó szemeibe, hogy fásult szivét a szerelemnek addig ismeretlen gyönyöre betöltse. Érezte, tudta, hogy ezzel a leánynyal ő boldog tudna lenni, hogy ez a leány képes lenne az ő eltévelyedett lelkét megmenteni. Alom volt. Elkellett mennie és Iza elfeledte. Pedig gyermekkoruktól fogva ismerték egymást, hiszen egy helyről valók voltak, onnét az erdőktől koszoruzott kis városból. Visszakellett mennie a nagyváros szűk falai közé és — Iza menyasszony lett. Másnak a menyasszonyai! Ez adta meg neki a kegyelemdöfést. — Azóta valami különös gyönyörrel mélyedt bele mind jobban a kicsapongások árjába. Apja rég levette róla kezét, miután kísérletei, jó tanácsai megmentésére siker nélkül maradtak. Kidobva érezte magát a világba ... Nem is ment haza nyolni a Phalansterben lerajzol jellemzésével, bemutatva, mivésü- lyedne le az emberiség, ha mindent mástól, az államtól várna. Hova lesz a magyar büszkesége, önállósága, a magyar paraazt családi szeretete, ha mindenben má soktól várja a segítő kezet? Kevesebb viganó, selyem főkötő és tánc, egyszerűbb életmód, ha nem telik jobbra. De boldog élet csak az lehet mikor kacagó gyermekek ülik körül az asztalt és a lelkiismeret furdalását, melyet kétségen kívül éreznie kell minden anyának, aki útját állja az anyaságnak, a megelégedés váltja föl, hogy szerényen bár, de megélnek mindannyian, akiket az Ur adott. Mind égetőbb lesz ez a kérdés, melylyel ma még, mint problémával foglalkoznak, de a szükség parancsolja, hogy azzal komolyan a legkomolyabban foglalkozzunk és ha máskép nem lehet, megfelelő förvény hiányában uj törvényt kell hozni, mely kérelhe- tetlen szigorúsággal sújtja azt, aki megfosztja, a magyar földet — gyermekeitől. A kivándorlási kongresszust, ha már praktikus eredményt várhatunk ilyen tanácskozástól, ki kell terjeszteni az egykerendszer ellen, amely nem kisebb csapása ennek a szegény magyar hazának a kivándorlásnál. Be kell ismét népesíteni azokat a magyar iskolákat, mert veszendőben van az országot föntartó legértékesebb erő: a magyar elem. És ezzel féltve őrzött becses kintöbbé; pedig néha olyan végtelen vágy fogta el a megvetett, hütlenül otthagyott otthon után. Ment tovább a megkezdett utón, mig egyszer — most két éve — egy átdőzsölt éjszaka után valami szúró fájdalmat kezdett érezni a mellében. Múló bajnak tekintette és nem törődött vele. De a fájdalom nem szűnt. Valami száraz, fojtó köhögéssé fajult. Megmutatta magát-egy doktornak. Az fejét csóválta és őszintén megmondta, hogy ügyeljen a kezdődő íüdőbajára. Ha igy halad tovább és nem hagy fel a kicsapongó élettel: pár hónap múlva eljut a véghez. És ő hallgatott a doktorra. Nem azért, mintha valami sokra becsülte volna az életet, hanem mert felakarta használni a hátra levő időt életéből arra, hogy némileg jóvá- tegye a múltat. Szakított mindennel, úgyis meg- csömörlött már mindentől, eljött ebbe a kis városba és tanult. Sikerült is neki két év alatt elkészülni, de érzi is, hogy ideje volt. Még csak pár hónap és itt a vég. Nem akarta megvárni azt itt, ezen a helyen. Haza akart menni mégegyszer utoljára. Most talán már nem űzik ki. Hiszen jóvátette a jóvá- tehetőt. Ezen töpreng most is, amint beesett szemeivel a poros utcára kitekint. A napfény lassan elhomályosult. L«.jmak msd ssima 4 oldal. A ZEMPLÉN TÁRCZÁJA. Porszemek. Irta: Kriizselyi Erzsiké. Á nap ragyogva tűzött le és kápráztatóan verődött vissza a szemközti ház fehér faláról. A szél olykor belekapott az utca porába és a millió porszem kavarogva hömpölygött odébb pár lépést, aztán lomhán ülepedett le megint. Az ablaktól kissé odébb terpeszkedő akácnak lankadtan csüggtek alá a portól szürkévé vált, nyírott ágai. Minden olyan nyárias, tikkadt- nak látszott, bár még csak junius közepén járt az idő. Ott ült a fiú az ablakban és fehér, ideges ujjaival beárnyékolta nagy, szomorú nézésű, mélyen fekvő szemeit a szemközti ház faláról visszaverődő fény elől. Gépiesen babrált az előtte fekvő könyv lapjaival, de szeme nem a betűket követte. Oda mélázott az utcára. Leste a szél meg-meguj- juló játékát a porral. Lassan jön, alattomosan. Először csak az akácfa bágyadt leveleit libbenti meg, aztán belekap a porba, egy picit felkavarja s vár néhány pillanatig, mielőtt teljesen belekapna. Szegény kis porszemek 1 Teljesen ászéi kényére vannak bízva. Nem tudják melyik pillanatban és honnét támadja meg és hova sodorja őket. Úgy vannak az emberek is a sorssal. Lám ő is! A sors őt is messze sodorta hazulról; olyan messze, hogy tán soha vissza se mehet oda, ahonnét egykor annyi vágygyal, annyi szép remény- nyeí elindult. De nem is akar visszamenni. Minek ? Boldogabb lenne talán ott? Várják talán szerető szülői, testvéri karok? Nem. Pedig volnának szülei is, testvérei is; de őt nem óhajtják viszontlátni. Nem ismerik el sem fiuknak, sem testvérüknek. S miért? Nagy sora is van annak! Pedig csak azt tette, amit ezer más hozzá hasonló: nem bírt az ár ellen úszni. A habok ellenállhatlanul ragadták. — Szülei nem tanitották meg az úszásra, a küzdésre s ő gyenge veit. Az első erősebb hullám magával ragadta. A jó cimborák, a bor, a kártya ... és ezer más ilyen, mely polyp-karokkal fonja körül a tapasztalatlan ifjú sziveket a nagyvárosok útvesztőjében. És őt valami ellenálhatatlan titkos kényszer hajtotta, űzte arra, hogy mentői jobban bele merüljön az élvezetek lelket és testet ölő árjába. Hej, ha lett volna egy kéz, egy gondos vezető kéz, egy forrón szerető szív, mely őt óvja, visszatartsa; talán megbirt volna állani és vissza is fordulni a lejtőn; de nem volt.
