Zemplén, 1902. július-december (33. évfolyam, 64-140. szám)
1902-09-18 / 97. szám
2. oldal. ZEMPLÉN Szeptember 18. szönjük nemzeti létünk, nemzeti sza badságunk megmaradását; lelke időben és mindenütt, még a hontalanság keservei között is velünk volt, s a világitó torony fényével világitá be a messze jövendő utait; neve, élete, nemcsak nőttön növő fény az emlékezetben, hanem szent eszme, a haza- szeretet, a szabadság, az elvhűség, az önzetlen önfeláldozás eszméinek világitó szövétneke a szivekben. Ezért ünnepelünk. Ezért örvendezünk a föld minden lakosaival. Ezért énekeljük az Ur dicsőségét. Ünnepelésünk vezérlő gondolatát szent igénk alapján a következő jeligében foglalom össze: »Évszázados emlékünnepünk az Isten csoda dolgait hirdeti köztünk!« 1. Adjunk azért az Ur nevének dicsőséget. 2. S tegyünk szent fogadást az Ur előtt. I. El van rejtve a népek, nemzetek sorsa az Isten szivében. Ki láthatná az emelkedés és hanyatlás utait? Ki számlálhatná meg az egymás után jövő zemzetségek esztendeit a földön ? Ki tudná megfigyelni, hogy hogyan illeszti be a gondviselés a nemzetek életét örök céljai rendjébe ? Ki láthatná, hogy verőfényben, vagy borúban száll-e a turul madár az idők óceánja lelett, a messze jövendőbe ? El van rejtve a jövendő. A homályon keresztül csak a remény csillámlik át. De a történelem tanúságaiból minden nemzet sorsa kiviláglik. Kiviláglik az az igazság, hogy csakis az a nemzet diadalmaskodhatik az enyészeten, amely felismeri istentől rendelt hivatását az emberiség életében; amely a szenvedés sötét idejében is nemzetségről- nemzetségre híven őrzi az emberiség örök javait és eszményeit; amely Istennek országában vallásos szolgálatnak tartja a haza iránti lelkesedést és hűséget; amelynek prófétái nem a maguk dicsőségét, hatalmát, s emelkedését keresik, hanem életüket adják nemzetükért, hazájukért. Az ilyen nemzet az egész emberiség előharcosa, örök javak őrállója; nem enyészhetik el, mert hivatása örök; még ha a Golgotára viszik, ha keresztre feszitik is, akkor sem diadalmaskodhatik felette a hatalom ; halottaiból is feltámad ; a koporsóból is kitör és eget kér. Áldva áldjuk az isteni gondviselést, hogy a mi nemzetünket olyan eszmének rendelte előharcosául, amely nélkül nincs nagyság, nincs boldogság, nincs dicsőség, nincs nemzeti élet. Ez az eszme: a szabadság. A mi nemzeti evangyéliomunk a szabadság igéje. Ennek a hirdetésére hivott ide napkeletről az Ur, s amióta belépett nemzetünk a történelem világába, ezért küzdöttünk, ezért szenvedtünk, erről szól minden szent emlékünk. Évszázadokon át keresztes hadjárat volt a magyar élete. Hogy másutt a tudomány, a művészet, a költészet szabadon fejlődhessék, a nemzetek szabadságát védve a magyar vére hullott az ádáz harcokban. Alkotmányunkat a szabadság lelke teremtette. Minden nemzeti intézményünk azon épült fel. Harcunk, még a vallásküzdelmek is, mindig a szabadságért, a nemzeti és a lelkiismereti szabadságért vívott harcok valának. Sohasem kerestük a hatalmat, sohasem törekedtünk más népek leigázására, mindig a jog és a szabadság volt eszményünk. Éényes bizonysága ennek az a csodás század, amelyről ma megemlékezünk. Hol van nemzet, amely úgy tudta volna tagjai között megosztani a szabadságot, az egyéni jogok, a különböző vallások, a gondolat és lelkiismeret szabadságát, mint a magyar? A nemzetek halhatatlanságát a hivatásuk iránti hűség biztosítja. Más nemzetek feledni kezdik szent hagyományaikat ; de ha mi egyedül maradunk is a szabadság óltáránál, a szabadság hitvallásáról le nem mondunk; azzal élünk, azzal halunk. Isten minket úgy segéljen! Kiknek a lelke tartotta fenn a szabadságnak e rajongó szeretetét a hazában ? Ki tagadhatná, hogy a nemzet prófétáinak? Nem egynek, hanem mindnyájuknak. Szegény volna az ég, ha csak egy csillaga volna. Szegény volna hazánk, ha a dicsőség magaslatán csak egy próféta lelke sugározna fényt a nemzet életére. Minden próféta, mint a csillag, a maga fényében ragyog. Minden próféta a maga idejének őrállója, a reá bízott igazságok hirdetője, a nemzeti kincsek őrizője, a jövendő útegyenge- tóje. Áldva áldjuk az isteni gondviselést, hogy a nemzeti szabadság védelmére, az örök igazságok hirdetésére, s a jövendőbe vetett hit és reménység ébrentartására, az idők teljességében, amikor megváltás után sóvárgott a nép, olyan hatalmas prófétát támasztott kö zöttünk az Ur, aminő Kossuth vala, akinek lelke mint a csillagfény a tengerben, lelkűnkben oszlik meg. Kossuth százada uj honfoglalás. Nehéz utón, vérkeresztségen keresztül vezette népét a szolgaság földéről a szabadság országába, de erre is szükség volt; ez a küzdelem, ez a szenvedés volt életerőnk, s nemzeti halhatatlanságunk igazi erőpróbája önmagunk és a világ előtt. Szenvedés nélkül nincs megváltás ; Golgota nélkül nincs feltámadás ; s az 1848-iki nagy küzdelmek nélkül szabadságunk napja még mindig felhő mögött rejtőznék. Kossuth örök érdeme, hogy jobban szerette a hazát, mint önmagát. Ebből származott minden dicsősége és minden szedvedése. Élete drága gyöngyöket termő folyamhoz volt hasonló és azokból a gyöngyökből semmit sem tartott meg önmagának, mindent nemzetének adott. Saját életének gazdagságát nemzete dicsőségében kereste. Lelkének csak egy eszménye volt: a haza boldogsága, amelynek egységét s nagyságát a nemzet örök időkre szóló alkotásaival biz- tositá. Az ilyen próféta nemcsak a maga idejének látnoka, hanem minden idők tanácsadója. Ma is, ha megfogyatkozik lelkűnkben a nemzet jövendőjébe vetett hit, ha hamvadozóban van a lelkesedés égi tüze, ha nem tudunk béketűréssel szenvedni, remény- séggel keresztet hordozni az igazságért, elveinkért, eszményeinkért, az ő életére gondolunk, az ő kijelentéseit emlegetjük. Élete ma is élő, ható erő. Hiszen a nagyoknak csak születésnap- jok van; a nagy lelkek fáklyavilága sohasem alszik ki; akikre Isten örök igazságok hirdetését bízta, azok megjelenésük után sohasem távoznak el a földről; a lelkes utódok szivében élnek, életük a nemzet szellemi gazdagságát gyarapítja. Az ő önzetlensége, az ő lánglelke, az ő önfeláldozása is nemzeti örökség, szellemi hatalom. Megdicsőülve, égi erővel vezeti népét a jövendő felé. Örökké él, mert akik sokakat az igazságra vezérelnek, azok mint a csillagok örökkön és örökké fénylenek. (Dán. 12. 3.) Adjunk azért dicsőséget az Ur nevének. Isten küldötte hozzánk, hogy kibontsa lelke szárnyait, fenkölt eszméivel a szent emlékek áldott földjén, ebben a vármegyében kezdje meg prófétai hivatását, a népért s a népszabadságáért élni. Adjunk az Ur nevének dicsőséget. Az a lángelme, a mely lelke tüzével besugározta az egész hazát, az egész világot, a mi vármegyénket, a mi városunkat gazdagitá első sugaraival. Az Urnák kegyelmi végzése volt ez, hogy igazi örökösei legyünk az ő nagy szellemének. A föld minden lakosaival imádjuk az Istent. Mondjuk áhítattal: Mely csodálatosak a te cselekedeteid Uram, az embereknek fiaihoz ! II. És tegyünk szent fogadást az Ur előtt. Egyik nemzetség, egyik század a másiknak adja át örökségül és megőrzésül a nagy alkotásokat. A nemzetek jövendője multjokban, hivatásukban és a hazafiak szivében gyökeredzik. Múltúnk dicső. Mi ránk bízta az Isten a szabadság oltárának őrzését. Hivatásunk szent. A nemzet és a király együttérzése s az ország anyagi és szellemi megerősödése biztos záloga a jövendő nagyságának. És a hazaszeretet csodás hatalom. Szívből szívbe áradva, vészben, viharban megőrzi a hazát. Lélekben leborulva azért az Ur előtt, tegyünk szent fogadást, hogy prófétáink szellemi örökségének hű őrzői leszünk mindenkor. Kossuth a nép lelkének búvárlása, a nemzeti sajátságok fejlesztése, a nemzeti hagyományok és várakozások hirdetése, a nemzeti jogok és szabadságok megvédése által vált a nemzet apostolává. Evvel tartotta fenn próféta társaival és a szabadság hőseivel a hazát. Élete úgy olvadt össze a nemzet életével, mint a napsugár a nappal. Ez az ő igazi nagysága. Erre buzdít lánglelke, tüz- oszlop fényével járva előttünk mindenütt a nemzeti alkotások terén. Ápoljuk hűséggel mi is ezt a nemzeti szellemet. Ezzel élünk, ezzel halunk. A haza szabadságáért és a nemzet boldogságáért való lelkesedés szent hitvallása legyen mindenkinek, akit a hű édes anyának, az édes magyar hazának szerelme ölel át. Ezt lehelje gyermeke szivébe a szeretet csókjaival az édes anya. Ez legyen az ifjúság eszménye. Templomainkban ezért imádkozzunk. Családi tűzhelyünk mellett ezért lelkesedjünk. A nemzeti eszmék őrállója legyen mindenki a maga helyén, lelkének fényét, életének hűséges szolgáltatás a másokéval egyesítve, akkor a haza dicsősége felderül. S neked élned, virulnod kell hazám örökkön örökké. Tegyünk szent fogadást az Ur előtt, hogy a haza szabadságát, önállóságát és függetlenségét, amelyet örökségül hagytak ránk vértanúink és hőseink, megőrizzük s megvédjük minden időben. Akkor méltányoljuk igazán Kossuthnak lelki nagyságát, ha követjük őt; ha a lelkiismeret szabadságát védve a testvéri szeretet lakozik a különböző templomok népe között; ha a velünk született jogok szabadságát védve, megbecsüljük egymást s egy érzelemben dobban össze minden szív ; ha a haza szabadságáért, nagyságáért lelkesedve, egy szívvel, egy lélekkel zengi minden ajk a dalt: Isten áldd meg a magyart! Tegyünk szent fogadást hogy az egyetértés és békesség lelke vezérel minket. Valahányszor temetővé vált a haza földje, mindig a viszály és egyenetlenség volt a nemzeti boldogság sírásója. Összetartva, egybeforrva nem törhet össze semmi sors viszálya. Sokáig bujdosott sötét felhők között nemzeti dicsőségünk napja. Óh legyen ezután fényes és ragyogó. Oh legyen a korona hatalma és a haza dicsősége mindig a nemzet és a király együttérző szeretetében egyesítve. Tegyünk szent fogadást végűi, hogy a haza szolgálatában lélekben buzgók, a könyörgésben szorgalmatosak, s a háborúságban béketűrők leszünk. A vallás és az erkölcs a nemzetek erőssége. A vallásos hit vigasztalta őseinket a nehéz időben. Magasabb, eszményi hivatásuk hite avatta fel a nemzet prófétáivá nagyjainkat. A hit, a vallás vigasztalása kötözte be Kossuth és társainak sajgó sebét, amidőn merengéssel virasztottak a jobb idők után imádkozó nemzet álmai s reménységei felett, s sóvárogva szállt sóhajtásuk az idegenből. Verőfényben és borúban hittel zengjük mi is az ő éneküket: „Isten, ki annyi vész közt megtartód hazánkat, Jer most is oltalmunkra .... Az ólet és halálnak sorsát te intézed. Csak tőled vár szerencsét s áldást magyar [néped. Uram segíts meg!“ Ámen. (Matolai beszéde.) Tisztelt honfitársaim! Megjelentem az emelvényen, hogy a Kossuth Lajos születése 100-ik évfordulójának alkalmából néhány szót szóljak Önökhöz. Ámde itt kettős nehézségbe ütközöm. Egyrészről, mert egy nagy emberről beszélni, akinek élete úgyszólván szemünk láttára folyt le, és akiről annyit beszélnek az idősebbek az ifjúbbaknak, hogy mennyire annyira szinte minden gyermek előtt ösmeretes: az ilyenről beszélni úgy, hogy vagy unalmassá, vagy nevetségessé ne tegye magát a szónok — nagy feladat . . . A másik nehézséget személyes álláspontom képezi. Vármegyénk — amidőn indítvány tétetett arra, hogy a Kossuth Lajos születésének századik évfordulóját megünnepelje — erre egyenesen tagadó határozatot hozott; de mégis érezve ennek helytelenségét — nem mondhatom, hogy szigorú következetességgel — ugyanazon határozatban utasít, hogy ha némely bizottsági tagok a város által rendezendő ünnepélyen akarnának részt venni — a küldöttséget én vezessem. A vármegye nem ünnepel, küldöttséget nem nevez, de én küldöttséget vezessek! Mindamellett sem jártam úgy, mint aki a közmondás szerint két szék közt a földre esik. Sőt ellenkezőleg szerencsés vagyok két küldöttséggel vehetni részt ez ünnepélyben, az egyik a vármegye önküldöttei; a másik a 48-as honvédhadsereg még életben lévő lézengő romjai. Nem vállalkozom én tisztelt polgártársak ama nagy feladatra, hogy a Kossuth Lajos jeles tulajdonait, működése fényes sikereit, egy szóval élete történetét vázoljam: (tették azt nálam avatottabbak, és megteszik tehetségesebbek.) De bátor leszek csak egy tulajdonát kiemelni, amely alapja és kulcsa volt az ő rendkívüli emelkedésének és sikereinek, amely lehetővé tette, hogy egy itt köztünk ólt szerény család fiából országos, utóbb európai, sőt világhírű államférfiuvá, nemzete vezérévé, hazánk kormányzójává lett. Ez uraim 1 az ő szónoki tehetsége volt. Hogy éppen ezt választám beszédem tárgyául, azért van, mert alig van kettőnkön kívül e díszes nagy gyülekezetben, aki őt beszélni hallá, de bizonyosan én vagyok az a szerencsés ember, aki őt talán legtöbbször hallottam, előbb egy két éven át Pestvármegye közgyűlésein, utóbb az 1847-iki pozsonyi országyűlésen, ahol minden beszédét haliám, utólszor az osztrák határszéli táborban. Sajnos, igen gyenge vagyok arra, hogy azon élvezetnek, amelyet beszédei hallatára éreztem, csak árnyékát is tudnám éreztetni t. hallgatóimmal ... Az ő szónoklata oly tökéletes volt, hogy abban sem hibát, sem hiányt találni nem lehetett. Ezüst csengésű hangja úgy tudott alkalmazkodni, hogy aki ma szobában hallotta beszólni, azt mondá: „igen kellemesen beszél, de egy nagy teremben hangja gyenge lenne.“ Másnap nagy teremben hallá, és ismét azt hivé, hogy hangja épen jó volt, de a szabad ég alatt elenyésznék, és hallá harmadnap a szabad ég alatt és álmélkodva tapasztaló, hogy távolabb állva is minden szavát értette jobban, mint más látszólag erősebb hangú szónokét. De milyen volt e szép hang használata! Mindenkor érzés-, kifejezésteljes, minden szónak, minden mondatnak megadta a kellő érzést, kellő hangsúlyt, anélkül, hogy valaha a túlzásba, érzelgésbe, az u. n. pathoszba csapna át. Beszédének szövege — tartalma pedig mindenkor olyan volt, hogy a tudományos legműveltebb magyar embertől le a legegyszerűbb munkásig mindenki megérthette, sőt élvezettel hallgatta. Ezért voltak beszédei oly meggyőzőek, o’y elragadok és még inkább azért, mert soha olyat neu^ mondott, amiről maga meggyőződve nem volt, amit az ő szive, keble nem épen úgy érzett. De azt hiszik Önök tisztelt polgártársak, hogy ő csak magyarúl tudott ily elragadó hatással beszélni? vagy hogy beszéde csak reánk magyarokra volt ily csudaszerű hatással?! Szemtanúként mondom, hogy midőn a 48-as márciusi napokban a nagy küldöttséggel Bécsből Pozsonyba visszaérkeztünk, nagy közönség fogadott és annak kívánságára Kossuth Lajos a Palugyay-szálloda Il-ik em,
