Zemplén, 1901. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1901-12-08 / 49. szám
TAN ÜGY. k ZempIsiHhepi TaniMptlct hivatalos rovata — Rovatvezető: Molnár Gyula. — Kéziratok rovatvezetőhöz Sátoralja-Ujhelybe küldendők. fi tanítói nyugöij-törvény revíziója.* — Két cikkely. — I. A közeljövőnek egyik kétségen kívül fontos feladata lesz nyugdíjtörvényünk revíziója. Nap-nap melleit meg-megujuló közóhaja ez a tanítóságnak. És ezen óhaj jogosultsága logikailag igazolható is az emberi szívben rejlő aggodalmak által, amelyek a magunk munka- képtelensége és családunk hátramaradása esetére kötelességszerü gondoskodásra ösztönöznek. Araily sok üdvös újítást tartalmaz az 1891. évi XLIII. t. c. nyugdíj-ügyünk rendezése tekintetében, olyannyira meglátszik azon az is, hogy kellő előkészítés nélkül, úgy moudhatnók, novel- lárisan készült az, és éppen azért talán aránytalanul sok is annak a tanítóság zömére, egész egyetemességére nézve sérelmes pontja. Éppen ezért várva várja a tanítóság a törvénynek legközelebbi revidiálását. Es teljes joggal reméli, hogy a midőn az illetékes körök figyelmét méltányos kívánságaira felhívja, meghallgattatásra is fog találni. Hiszen ma, midőn nyomorúságos helyzetünket olyan szeretetteljes részvéttel kiséri kul- turügyeink nemeslelkü vezére, s a midőn napnap után, szebbnél-szebb módon jut kifejezésre ministerünknek irányunkban táplált meleg ro- konszenve: egy percig sincs okunk borús kétkedéssel tekinteni abba a jövőbe, amelybe egy szép ígéretében már belevetette ragyogó sugarait a szerető atya gondoskodó figyelme. A nyugdíjtörvény revíziójának a tanitó- világban e sokat hányt-vetett kérdésnek megoldásánál azonban mindazon vérmes remények aligha nyerhetnek kielégítést, amelyeket egyesek szerénytelenül fűztek hozzája. Sokat olvashattunk a „Néptanítók Lapja“ múlt évfolyama egyes számaiban azon combiná- tiókról, a melyekkel kapcsolatban tárgyalták egyesek felületesen, naiv jóhiszeműséggel ezt a fontos kérdést, holott tudvalevő dolog, hogy egy mathematikai számításokon alapuló intézménynyel szemben a rideg számadatokon úgyis megtörik minden oktalanul vérmes törekvés. Éppen ennek tudatában [redukálom én az én kívánságaimat a minimális alapra. Nem óhajtok többet, mint amennyi az én hozzávetőlegesen helyesnek tartott számításom szerint feltétlenül el is érhető. Es hiszem, hogy a revízió alkalmával az 50°/°-os járulékláb redukálása, a szolgálati idő leszállítása, a tiz évi szolgálat előtt való nyug- dijképesség tekintetében nyilvánuló közóhajok kielégítést fognak nyerni. Ezeknél pedig nem kevésbé tartom fontosnak azt, hogy mindenekelőtt ne a 21 illetve 20 éves korhoz legyen kötve a nyugdíjintézetbe való felvétel, hanem korra való tekintet nélkül, tekintessék állásra lépése napjától kezdve a nyugdíjintézet tagjául minden tanító, s fölvétele a választás, illetve a kineveztetéssel kapcsolatban hivatalosan eszközöltessék. Jelen viszonyaink között ugyanis önként a tanító nem is 40 hanem 45 - 46 évi működés után léphet csak teljes fizetésével fölérő összeggel nyugdíjba ; — mert a 18—19 éves tanító (tanítónő) a nyugdíjintézetbe való fölvételéhez megkívánt kor eléréséig már 1—3 évet eltölt a pályán, mely működése nyugdíjigénye szempontjából reá nézve elveszett. A 20 illetve 21 éves kortól 60—61 éves korig eltöltött 40 évi szolgálat után pedig megint e törvény ama szakasza áll útjában teljes fizetéssel való önkéntes nyugdíjba vonulásának, a mely kimondja, hogy „életük végéig élvezendő rendes nyugdíjjal azok távozhatnak tanítói állomásukról kik életük 65 évét betöltötték“ (L. 1891. évi XLIII. t. c. 2. §,) Tehát 60 — 61 éves kora után a 65. életév eléréséig még 4-5 évet kénytelen működni, hacsak terhes hivatása rögös útján már korábban meg nem állítja valamely szervi baja, a mely aztán csak keservesebbé teszi a szűk nyugdíj mellett való tengődést. Ezenkívül a revízió alkalmával egy országos mozgalom eredményeként hazai tanítóságunk azon túlnyomó többségén esett mostoha elbánás enyhítését is remélem, melyben az 1891. évi nyugd. revízió alkalmakor a kántortanitók részesültek, kiknek tanítói nyugdíjigényük megállapításával a kántori fizetésük figyelembe nem • Irta és felolvasta a „Zemplénvárinegyei Tanító- egyesület* Nagy-Mihályon tartott közgyűlésén Mihályffi J ózsef. vétetett, illetve ott, ahol a tisztán tanítói fizetés kideríthető nem volt, a törvény szellemében összfízetésük felében állapíttatott meg nyugdíjigényük. Eltekintve minden humánus szemponttól, mert hiszen ezen eljárás éppen azon ezreket sújtotta, kiknek a sors a nélkülözésből és keserűségből (a karcgabona, párbér stb. révén) amúgy is eleget juttat — már azon alapon is kell, hogy valami módon enyhittessók a sorsnak ezen súlyos csapása, mert az a 15000 vagy még tekintélyesebb számú tanitótársunk, a ki elvégre talán 800—1000 koronás tisztán tanitói állásból lép, anyagi helyzetének javítása reményében 1000—1400 koronás kántortanitói állásra, a ki, mint ilyen kettős hivatalt tölt be valamely exponált, elhagyatott falucskában, melynek lakói előtt azonban egyaránt magasztos mindkét hivatala, — ezen kettős teherviseléssel szemben csak nem érdemli meg azt, hogy nyugdíjigény tekintetében alacsonyabb fokra helyeztessék annál a kartársánál, a ki esetleg 800—1000 koronás fizztéssel ugyanott tisztán tanitói minőségben működik. Az összjövedelemnek a nyugdíjigény megállapításakor a felezése már azért sem igazságos, mert — tekintetbe véve az időt, mit a kántortanitó az iskolában és a kántorság szolgálatában eltölt, legfeljebb olyan arányú megosztás mutatkoznék hozzávetőleg helyesnek, a mit számokban kifejezni igy lehetne, hogy 5: 1. Viszont ez a kántori teendő gyakran oly terhes, hogy sok tanító, életét nem is az iskola, hanem a kántori funkció rövidíti meg. — Pedig egyelőre a tanitói és kántori állások, vidéken, 3—400 lakost számláló községekig evidens dolog, hogy elválaszthatlanok. Hisz látjuk, hogy az állami tanitói állások is igen gyakran „kántortanitói állások. Es rendes körülmények között bizony a kántorság kevésbé dehonesztáló a tanítóra nézve, mint akár a selyemhernyó- tenyésztés, a nadály- és rovarfogdosásnak egy időben erősen propagált foglalkozásai, és — be kell ismernünk — nyomorúságos fizetéseink mellett a falusi tanítóra nézve, mint jövedelmi forrás, szinte nélkülözhetetlen. Mórt ha ma minden tanítót a kántorságról való lemondásra kényszerítenének, egyik-másik a megélhetés kényszerében talán a különben tiszteletreméltó csizmadiamesterség űzésére volna utalva. CSARNOK. Hűség a hűtlenségben. Irta: Mok Ferencné. Nem mese ez, de igaz történet és azért nincs is benne semmi regényesség, semmi fantasztikus. Régen hallottam, talán még gyermekkoromban . . . I. Budapesten, egy katonatiszti bálon találkoztak először. Margit tizenhét éves, babaszerü, hamvasszőke hajú leány; Darvas Béla főhadnagy a 10-ik sz. huszárezrednél — erősen bar- nahaju, komoly szemű ifjú. A rövid báléj elegendő volt arra, hogy a két ifjú szív találkozzék. S a midőn a tüudéréjt virradat követte, a leány tisztában volt avval, hogy csak Darvas Béla felesége lesz, senkié másé. Érintetlen, tiszta szivébe a szerelem minden varázstartalmával tartott bevonulást . . . Az azelőtt még mulatós főhadnagy is csendes álmodozó lett. Lelki szemei előtt mindig Margit üde alakja lebegett. Az ifjú érezte, hogy mily igaz szerelem fűzi őt ahhoz a szép leánykához — és most az ő szivét is egy vágy dobogtatta : magáénak mondhatni az imádott, kedves lényt. A báléj óta majd a korzón, majd a városligeti jégpályán, vagy valamely premiére alkalmával a színházban találkoztak. — Egy angol vendégmüvésznő első felléptekor Margit, nagynénjével egy földszinti páholyban ült. És ebben a félhomályos pánolyban tárták föl egymás szivét Darvas és Margit. Az ifjú megszorította a leány kezét: erős, becsületes fogadalom beszélt a kézszoritásból. A leány meg esküt tett: örök hűségre, állhatatosságra. II. Azóta három év telt el. Pogány Margit Z . . . . megyének ünnepelt szépsége lett. Bálák, mulatságok alkalmával az udvarlók egész serege vette körül a szép leányt, de az hideg, tartózkodó volt minden férfivel szemben. Darvas Béla, forró szerelmet lehelő levelei képezték a leány minden örömét, reményét. — Margit egy bizalmas órájában megvallotta apjának Darvas iránt érzett szerelmét, s meggyónta azt is, hogy az ifjúnak nevénél becsületénél egyebe nincs, Az öreg ur, ki vagyona, zilált állapota miatt sok gonddal élt, de mit a világ előtt leánya kedvéért titkolni kellett, mig kedvence kipirult arcát simogatta, titkon azt gondolta: Bohó leányálmok ! Mihelyt egy komoly kérő jelentkezik ,— el lesznek felejtve! És úgy is történt. Egy tavaszi napon négyes fogaton beállított Tihanyi Gyula, gazdag földbirtokos. S Margitnak hizelgett a szép fiú szerelmes udvarjása, elhódította a nagy vagyon, a fényes név. Önzése, nagyravágyása győzött szive nemes érzelmén, elfeledte esküit hűségről, álhatatosságról és örök szerelemről. Apja unszolásának végre engedett s Tihanyi felesége lett. III. B ... vármegyében rakott fészket az ifjú pár. Tihanyi forró szerelemmel vette körül ifjú nejét. De az asszony hideg, közömbös maradt. A leggyöngédebb csók, ölelés sem tudta fel- melegiteni, mosolygóvá tenni Margitot. Esküvője után, midőn az elbódulás után valóra ébredt, lelkén önsúllyal nehezedett hitszegébe. És midőn szőke feje férje keblén pihent, odalopódzott közéjök Darvas Béla képe s Margit ilyenkor idegesen, sápadtan bontakozott ki férje karjaiból. Tihanyi nem érezte, hogy a felesége szíve nem az övé és soha nem is dobogott érette. A közönyt, hidegséget női tartózkodásnak hitte. És teltek az évek. Margitnak két szép gyermeke volt. S olyankor, midőn a gyermekkacaj felcsendült, vagy nyakán érezte a puha kezecskék gyöDgéd ölelését — pillanatra feledte szíve őrült dobogását, mely mindig álmában és ébrenléttóben egyaránt, Darvas Béla után vágyott. A lelke mindig visszasírta az elvesztett, az eljátszott boldogságot. Most, midőn már asszony volt, midőn a más feleoége lett, tudta csak meg, mennyire szereti és szerette Darvas Bélát. A pillanatnyi elvakulást hosszú évek gyötrelme, egy szerelmes asszonysziv minden búja, keserűsége követte. Ha Béla volna az ura, mily őrült ölelésben, észbontó csókokban tudná szerelmének minden szenvedélyét a szeretett férjre pazarolni — mig igy . . .? S keserűen kacag az asszony, neveti önmagát és balsorsát. A férj nem gondolt neje árulására, a szív hitszegő, vétkes árulására, bízott a feleségében.-------— Bízott addig, mig egy véletlen kezeibe nem játszotta Darvas Béla fényképét és Margithoz írott nehány levelét. A férj szivét mintha halálos döfés érte volna. Tombolni, ölni szeretett volna és .. . nyugodt maradt! Nyugodt* gyermekei miatt, kiken rajongó szeretettel csüngött. íróasztalába zárta a fényképet s a levele-- két. Nem csinált jeleneteket s modorát sem változtatta Margittal szemben. (Vége köv.) Városi és községi ügyek. * A rendőrkapitány havi jelentéséből. A rendőrkapitány november haváról szóló jelentése szerint Ujhely városban a személy- és vagyonbiztosság általában kielégítő volt, mert az előfordult bűncselekmények nagyobb része nem volt olyan természetű, a mely a közbiztosságot veszélyeztette volna. Lopás vétsége 13, lopás büntette 4 esetben fordult elő; egyéb bűneset vagy vétség volt 12, illetőleg ennyiszer foganatosittatott nyomozás. Ezen esetek között olyan, melyet akár nagyságánál, akár érdekességénél fogva külön kellene felemlíteni, nem történt. Kihágási ügy elintéztetett 67. Tűz egy esetben fordult elő (Mráz Antal Csillag-utcai háza.) * Rovna község díszesen épült új iskoláját e napokban adta át magasztos rendeltetésének. Ez az iskola is Kula István körjegyzőt vallja alkotójának. Körjegyzők ! Kövessétek e szép példát! Vármegyei Hivatalos Rész. 137. ein. sz. T Zemplén-vármegye alispánjától. Körlevél. Minden bizottsági tagnak és tisztviselőnek ezennel tudomására juttatom, miszerint a T. Vármegye Törvényhatósági Bizottsága e mai napon tartott közgyűlésében a vármegyei tisztújító szék megtartását e f. évi december hó 18-ik és szükség esetére következő napjaira tűzte ki. Ezen tisztújító közgyűlésen már az 1902. évre legújabban összealkotott névsorba felvett úgy legtöbb adót fizető, mint választott törvényhatósági bizottsági tagok és az 1886. XXL t.-c. 51. §-ában megjelölt tisztviselők — ha már megválasztattak — bírnak szavazati joggal.
