Zemplén, 1901. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1901-09-15 / 37. szám
Az eredeti szöveget reprodukálom: An des Kaisers Seife 'waltet, Ihm verwandt durch Stamm und Sinn, Reich an Reiz, der nie veraltet, Unsere holde Kaiserin I » Was das Glück zu höchst gepriesen, Strom auf sie des Himmel aus Weil Franz Josef, heil Elisen Segen Habsburgs ganzen Haus ! Ismeretes tény, hogy Erzsébet királyné az udvari szoros etiketnek nem volt barátja és mint Mária Antoinette: ő sem tudott ennek hódolni. (Cipőhistória például, hogy szokásba volt a cipőt csak egyszer felvenni Ő egy hónapig is hordta. Már az első udvari ebédnél történt, mint mondják, hogy a császárné keztyüjét lehúzta, mire egy öreg udvarhölgy figyelmeztette, hogy vét az udvari szokás ellen. — Akkor szokássá fog válni — szólott Erzsébet királyné — és úgy is lett. Felséges férjére gyakorolt befolyását nemcsak saját házában létesítendő újításokra használta fel, hanem szivjóságánál fogva oda igyekezett hatni, hogy a börtönügy és a sötét századokból még visszamaradt barbár intézmények reformáltassanak; kivált a katonaságnál akkoron dívott, úgynevezett „Gassenlaufen-Spiess- Ruthenlaufen“ eltörlését szeretett férjétől nászajándékul kikérte és meg is kapta Nagyon jól tudjuk, hogy megboldogult Erzsébet királynénk nem volt barátja az udvari feszti vitásoknak sem, melyek az ő egyéni ízlésének nem feleltek meg; mindazonáltal tény, hogy 30 éven át mindig helyt állott és ebbeli kötelességeit a legelőzékenyebb és a legkedvesebb módon, méltóságteljesen teljesítette és csakis a trónörökös tragikus halála (1889. február hó) következtében megrendült egészségi állapota miatt, mely lelkére is oly mély hatást gyakorolt, vonult vissza végképp a nyilvános élettől és zárkózott magába. Az 1896. évben, a cári pár látogatása alkalmával, kilépett ugyan néhány rövid napra e zárkózottságból, de még akkor sem tette le gyászruháját. Legszebben tündöklőit mint anya, páratlan odaadást tanúsított kötelességeinek teljesítésében. — Egybekelésük első éveiben született gyermekeinek, Rudolf főherceg, Gizella és Valéria főhercegnőknek, a benső családi élet ritka boldogságáról tanúskodó szemefényeinek körében a legboldogabb felséges édes anya számos éveken át napjait a gyermekszobában töltötte és szeretett kisdedeivel foglalkozott. Később, a serdülés korszakában, a tanításnál rendszerint őmaga is jelen volt; hogyha pedig fontos ügyek távol tartották, sohasem mulasztotta el magát a tanulás eredményeiről informáltatok Föladatának ismerte oda hatni, hogy tanító és tanuló között a legszebb harmónia uralkodjék. Parancsainak hű teljesítését megkívánta, túlságos szigort azonban sohasem gyakorolt. Főóhajtása volt, bogy gyermekei hálás ragaszkodással viselkedjenek mindazokhoz, kikre őrködésük bízatott. És csakugyan oly nagy mértékben kifejlett gyermekei szivében a hálaérzet, hogy tanító és tanulók között a legszebb barátságos összhang uralkodott az utolsó percig. Nem sokára a házasság után felséges férjével ellátogatott Magyarországba. Á sajgó seb, melyet a szabadságharc lezajlása után bekövet- zett rémuralom ütött, még tátongott a nemzet szivén. Nem volt tehát csoda, hogy a magyar télyában együtt csináltátok a hamispénzt, s raboltátok a szép leányokat a kényúr háremébe. Ma már Axintye vagy, néped boldogítója. Tudományod után nem tudtál megélni, mert az nincs s most vérrel, ártatlanok legyilkolásával akarsz magadnak kenyeret keresni? De te ne higyj nekik édes népem 1 Ne hallgassatok ezekre az erkölcstelenségük miatt kicsapott papokra, tanítókra, e tudomány nélkül való koldus fiskáriu- sokra! Hogy a zsákmányból meggazdagodjanak: gyújtogatásra, öldöklésre lázitanak titeket; Ígérnek földet, a mi nem az övék, a mit elvenni nem fogja engedni a törvény és igazság. Ölni fogjátok a magyart és a magyar titeket. Felgyújtott városok, falvak füstölgő romjai, özvegyek, árvák jajkiáltásai, nyomor, éhség, döghalál fogja mutatni, hogy itt olyan bűn történt, a mit nem bocsát meg sem Isten, sem ember. Ti elhullotok mind iszonyú csatákban s e nyomorultak hátul lesznek, kívül minden veszedelmen majd, a ti véretek, a ti éltetek árán, hogy oztozkodjanak. Századokig együtt élt a magyar és a rumuny. Ha a föld nem termett, ha barmotok elhullott, ha betegek voltatok, ha elfogyott a kenyér: ugy-e hogy a földesur, a magyar segített rajtatok ? Nem igaz, hogy itt valaha szabad földje, birodalma lett volna a rumunynak; a szarmatáktól, góthoktól, gépidáktól mikor a magyar e földet elfoglalta, már nem talált itt római telepet. Együtt éltünk századokig, együtt kell élnünk örökre! A magyar nekünk és magának egyenlő szabadságot szerzett. Az alkotmányra megesküdött a jó király, sem ő, sem az ország rendjei gzt meg nem változtathatják. Sőt mint lázadók nemzet lelkesülni, rajongni még akkor nem tudott; mindamellett lovagias természetét most sem tagadhatta meg és Erzsébet, akkor még császárné, kedvességével meghódította a sziveket és elmondhatta : jöttem, láttam, győztem ! Véghetetlen nagy volt Erzsébet királyné vonzódása a magyar nemzethez és talán nem tévedünk, hogyha azt állítjuk, miszerint az 1867-ik évi kibékülés és kiegyezés létrejöttéhez nagyban hozzájárult. És eltekintve kimagasló szép tulajdonságaitól, a mikkel a magyar nemzetet „lebilincselte, állíthatjuk, hogy az ez ügyben Őneki jutott szerep hozzájárult ahhoz az enthuziázmushoz, melylyel azóta körülvették, mely azóta folyton növekedett és tragikus kimúlásakor oly hatalmasan kifejezést nyert. Ez a mérhetetlen rajongása a nemzetnek, bátran mondhatjuk, viszonosságon alapúit; mert a halálában is dicső királyné élte alkonyáig őszinte és meleg vonzalommal viseltetett a magyarok irányában; szerette őket lovagias tulajdonságaikért; tudta becsülni politikai érett gondolkodásukat, hazaszeretetöket. Még a melánkólikus magyar zene, az édes-bús magyar népdal is rokon volt az Ő egyéni érzéseivel. Erzsébet királyné iránt érzett szeretetének kiváló jelét adta a nemzet az 1867. évi június 8-án történt koronázás alkalmával. A nemzeti lelkesedés akkor tetőpontját érte el. A szivekben rejtőzött szeretet szikrája lángot vetett magasra emelkedett és a királyné, ki már akkor a magyar nyelvet elsajátította volt, Árpád nyelvén társalgóit országunk nagyjaival nemcsak, de átérezte a nemzet szívverését, sőt méltányolni is tudta. Midőn felséges királyunk, a magyarok kívánságára, a Szent-István koronájával való meg- koronáztatás időpontját kitűzte, megjelent a magyar nemzet küldöttsége Erzsébet császárné előtt s azzal a kérelemmel fordult Hozzá, hogy koronáztassa magát magyar királynénak. Válaszát a küldöttség nagy megelégedéssel fogadta mivel jellemezve volt abban a leendő koronás királyné érzéseinek bensősége. Válasza körülbelül úgy hangzott: Nemzete kívánságát nagy örömmel teljesiti, annál is inkább, mivel forró óhajával találkozik. Hálát ad a Mindenhatónak, hogy ezt a magasztos momentumot elérni engedi. Kérte a küldöttséget, hogy őszinte köszönetét és üdvözletét adja át nemzetnek. Á koronázás aktusának leírásával foglalkozni nem akarok; megengedik azonban, hogy Erzsébet királyasszonyunk megkoronáztatásáról röviden szólhassak. A király megkoronáztatása után Andrássy Gyula gróf, akkor magyar miniszterelnök, jelt adott, mire háromszoros éljenzésbe tört ki a gyülekezet. A Gell ért-hegyről dörögtek az ágyuk Buda és Pest összes harangjai megkondultak. A már megkoronázott király felséges nejét most az oltárhoz vezette, hol a korona és a koronázó jelvények voltak letéve és megkezdődött a nagy mise. Meg kell említenem, hogy a koronát Andrássy Gyula gróf, mint nádorhelyettes, a többi jelvényeket Socsics horvát bán, Mailáth gróf országbíró, ’Sennyey Pál kir. kincstáros stb. vitték. — A királyné fejét gyémánt korona ékesítette, a Szent-István koronáját azonban csak pár percig tartották válla felett és azután a király fejére visszahelyezték. — Templomi ünne- ség végeztével a kápráztató fényes kiséret a lánchídon át Pestre vonult hol, mint tudva van, ellen, a király maga fogja ellene küldeni hadseregeit, mert ez kötelessége. Ne higyjetek nekik, ha a király vagy császár nevében szólnak, nem szól ily szemétnéphez, mint ezek az ország felkent királya. Az oroszok, a muszkák császára, a cár, nem szólhat bele a más király dolgába. Ha tehetné is ezt, akarnátok ti alattvalói lenni annak, a ki népét rabszijra fűzve küldi Szibériába! ? Szólt az ifjú s beszélt tovább árut ármányról, melylyel önzésből a zsarnokság szolgái egymás ellen lázitják a népeket. Beszélt arról, hogy az európai egyensúly nem engedi meg uj állam alakítását. Beszélt lángolón a nép nyelvén. A bujtogatók lassanként elmenekültek az igazság szavai elől. Már öröm villant meg arcán abban a hitben, hogy győzött; hisz a nép jó, szelíd, csak meg kell értetni vele az igazságot. Vezetői a gonoszok, az istentelenek — mikor a visszatérő népvezérek egy fellázított, dühöngő tömeg élén jelentek meg, a malomba tolakodtak és Mikás őrjöngve kiáltotta: — Végórád ütött, most meghalsz áruló ! Annak a vad népnek is, melyet az imént meghatni látszott az igazság, a dühöngő néptömeg láttára megjött a gyilkolási vágya. Minden oldalról száz kéz, fustélyok, dorongok emelkedtek az ifjú ellen, a ki ott állott, arcán rendületlen nyugalommal. • Laureaniu egy rozsdás pisztolyt emelt ellene, mikor a tömegen utat törve magának, kezéből egy tisztes ősz, nehéz botjával, kiütötte a fegyvert. — Tanuld meg Laureaniu,íhogy rumunynak rumuny vért ontania nem szabad ! a király a koronázó dombon a koronázás utolsó aktusát végezte. Meg kell még emlékeznem arról a lélekemelő két tényről is, mely e napot örök nevezetességűvé avatta a történelemben és a király és a nemzet közt megtörtént őszinte kibékülésről tanúskodik ; az egyik az, hogy az 1849-ben halálra ítélt Andrássy Gyula gróf volt az, ki ennél az aktusnál a koronát Ő Felsége fejére tette ; a másik pedig még nevezetesebb, hogy t. i. a 100.000 aranyból álló koronázási ajándékot a királyi pár visszaajándékozta a nemzetnek az 1848/49. évi honvédek özvegyei és árvái részére létesítendő alapra. Istenben boldogult Erzsébet királynénk a koronázás alkalmából nemzeti ajándékul kapott, a főváros közelében fekvő Gödöllőt nagyon megszerette és itt élte legkellemesebb napjait, mivel itt nem feszélyezte az udvari étikét és kénye- kedve szerint rendelkezhetett. Szerette a magyarokat őszintén, szive egész hevével és a magyarok viszont rajongtak érette az imádásig. De nem is csoda! Hisz valódi, igazi magyar királyné volt Ü a szó szoros értelmében; a magyarok történelmét, a magyar litera- turát tanulmányozta; a magyarok tudósait és kiváló embereit megbecsülni és magasztalni tudta! Jókai a legnemesebb nők ideáljának, Deák Ferenc, a haza bölcse, pedig a nemzet legnagyobb magyar asszonyának nevezte Erzsébet királyasszonyunkat. Nemes szivének tanujelét noha nem egyszer láttuk és tapasztaltuk, mindamellett ki kell emelnünk, mennyire és mily mértékben manifesztálódott az a Deák Ferenc betegsége és halála alkalmával. Midőn a felséges asszonynak tudomására jutott e nagy férfiú súlyos betegsége, látogatást tett nála az „Ángol királynő szálában, vigasztaló szavaival ügyekezett nekie enyhülést szerezni. És a midőn örökre behunyta volt szemeit a mély gondolkozást!, előrelátó férfiú és a magyar akadémia palotájában ravatalra tétetett ; mély gyászba öltözve jelent meg egyszerű udvari kocsiban, kezében tartva a kaméliákkal díszített borostyánkoszorut, melynek fehér atlaszszalagjain e felírás volt olvasható : „Erzsébet királyné — Deák Ferencnek.“ Ott állott néhány percig a ravatalnál némán, könyei arcára peregtek, letette a koszorút a koporsóra, letérdepelt és imádkozott, zokogva és meghatva, elannyira, hogy kénytelen volt Fesztetits grófnéra támaszkodni, mikor felkelt. — Ez a szivreható jelenet mély benyomást tett a jelen voltakra és néma csend kisérte a távozó királynét, kinek könyei meggyőzték a nemzetet, hogy e nemes lélek velünk érez, velünk szenved és bátran állíthatjuk, hogy bármiképp és bármi módon adott is kifejezést a magyar nemzet e hallhatatlan férfiú emlékének : Erzsébet királyné könyei a legnagyobb kultusz volt mégis, mely a nagy halott iránt megnyilatkozott. A milléniotni ünnepségek alkalmával 1896- ban megjelent a királyné Budapesten, résztvett az udvari ünnepségeken, melyektől a trónörökös halála óta visszavonult. Á nemzet minden alkalmat felhasznált akkor is, hogy szeretetét, ragaszkodását, hódolatát vele éreztesse ! Halála hire mély benyomást gyakorolt a nemzetre. És hogyha valaha valaki kételkedett volna e nemzetnek királynéjához való szereteté- ben és ragaszkodásában, akkor biztosan e tra- Folytatfttí az I. mellékleten. — Atyám! kiáltott az ifjú örömmel, eljöttél hogy segítségemre légy, hogy népünket kiragadjuk a lázitó gonoszok kezéből, s együtt vezéreljük a népet, a magyarhoz, megkötni örök időkre a közös szabadságtól felszentelt testvériség szövetségét. Legyen áldott ezért Istennek szent neve ! Az öreg elháritá fia kitárt ölelő karjait. — Nem azért neveltelek, hogy magyar légy, s árulója nemzetednek! Te megtagadtad a rumunyt. Megölni nem engedlek, de megvonom tőled nevemet. A románok Istene, a nagy és hatalmas Jupiter — a mi Istenünk. A Szűz Mária, Szent József, Szent Mihály, Szent-György — és minden szentek nevében megátkozlak, hogy légy bujdosó e földön, mint a testvérgyilkos Kain, s ne fogadja be, vesse ki csontjaidat a föld . . . Még a vad nép is megborzadt ez iszonyú átok hallására. Az ifjú megtántorodott. — Atyám! Nem érdemiem. Vond vissza szörnyű átkodat. . . Az ifjúnak halvány arcán nehéz könycsep- pek hullottak alá. Az öreg, mintha valami magasztos dolgot vitt volna véghez, teljes méltósággal fordult a néphez. — Nagyobb büntetés ez neki, mintha megöltétek volna! Bocsássátok szabadon! Waducz János megsemmisülten, zokogva tántorgott ki a malomból. Ettől az órától fogva nem látta őt senki.
