Zemplén, 1901. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1901-01-27 / 4. szám
Sátoralja-Ujhely, 1901. január 27. 4. (2092.) Harminckettedik évfolyam. ELŐFIZETÉS ÁRA: Egész évre . . 12 kor. Félévre .... 6 „ Negyedévre . . 3 „ Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok: nem adatnak vissza. Egyes szám ára 30 fill. A nyilttérben minden garmond sor dijja 40 fill. Zemplén. Társadalmi és irodalmi lap. 2EMPLÉN-VÁRMEGYE KÖZÖNSÉGS-ÉNTEK ÉS A ZEMPLÉN-VÁRMEGYEI „TANÍTÓ-EGYESÜLET “-NEK HIVATALOS LAPJA. MEGJELENIK 2vE I UNT ID IE INT VA.S A.R3ST A.P. HIRDETÉS DIJJA hivatalos hirdetéseknél : Minden szó után 2 fill. Petitnél nagyobb, avagy diszbetükkel, vagy körzettel ellátott hirdetményekért térmérték szerint minden négyszög centim, után 6 fill, számittatik. Állandó hirdetéseknél kedvezmény nyuj tátik. Hirdetések és pénzküldemények a kiadóhivatalhóz intézendők. A házasságról. (hm.) Eljön egy kor minden emberéletben, midőn végtelen vagy támad a lélekben, ellenáll hatatlan erő nyűgözi le az öntudatot és hatalmas nyomással kényszeríti arra az útra térni, mely a házasság felé vezet. A képzelet idilli képeket rajzol abból az életből, merő álom lesz ilyenkor a valóság is. Sok csalódástól, kintól, fájdalomtól kell, hogy megedzve legyen az a lélek, amelyik ennek a végtelen nyomásnak ellenállni tudjon. De jólétben növekedtünk fel mindnyájan, csak kevesen ismerjük a kínzó bánatot, mely a kételkedést, a meggondolást teszi a lélek természetévé. Hiszünk a déli- bábszerü képeknek, melyeket a lázas képzelet rajzol és a melyekiől nem tudják még, hogy a házas életben majd elfoszlanak. így történik aztán, hogy ennek a erőszakos kényszernek nyomása alatt, melynek hatását növeli sokszor a természetünkben fekvő egy-két gyarlóság, millió házasságot köt nek anélkül, hogy a szívben a legkisebb rokon szenv kelt volna az életre és anélkül, hogy a gondolkozás az eseményhez illő komolysággal foglal- kozott volna vele és határozott volna felőle. Egy szokás kapott lábra a társadalomban, — ki tudja, honnan ered — ajánlat utján megházasodni. Leánynézőbe megy az ifjú, meglátja egymást ez a két ember, lángot vet a vér a pillanatra, mely tüzpatakként folyik amúgy is az iíju erekben és a nő az a gyöngéd érzéki alkotás, ki miként a nagy angol mondja, remeke a ieremtő természetnek, talán anyagi létet sem látja biztosítva, engedve amaz ellenállhatatlan kényszernek, mely őt az ismeretlen világ felé vezeti és meghódolva ősanyjától örökölt természetének, a hiúságának, egy szépen kipödört bajusz, egy jó szabású ruha láttára, ha tud a jelölt udvarolni jártas gavallér módjára, odanyujtja kezét az első üres lelkű embernek. Altatja magát mindenik, azt mondják, annak a bűbajos érzésnek engedve a melyik aranyfonállal hálózza be a lelkét; azt hiszik halálos szerelemmel égnek egymás iránt, egyik sem akarja tudni, hogy ez érzésnek élete csak a perc, mert azt az embernek örök kárhozata a hiúság hozta létre egy elfogult pillanatban. Azt mondják, szerelmesek és nem veszik észre, hogy ez az érzés csak anyagnak vágyódása egy másik anyag bírására. Es boldogok lesznek-e a házas életben ezek? Lehet, eleinte olyannak érezik magukat. A szo- katlanság varázsa, a házas élet tisztes öröme leköti lelkűket, elaltatja gondolkozásukat ; de a mint a mézeshetek bübája elszállt, csakhamar kitudódik, hogy ez a irigy nem egyéb mint a mit érdek- házasságnak neveznek. Lehet hogy az ember megszokja ezt az életet s a küzdelemben elfáradt lélek még nyugal mat is lel itten, de a megelégedést, a boldogságot soha sem fogja itt feltalálni, azt már egy másik világban kell keresnie. Pedig annyi bánat éri az életben az embert, hogy ha otthon nem nyer egy kis sugárt a lélek, megdermed e kietlenségben s képtelen lesz a további küzdelemre és a boldogság megérzésére. Nem ez az az élet, mely után epedő vágy- gyal ég az ifjú lélek. Sokan azt hiszik, hogy boldogok, mert hinni tudnak a szerelemben és a testi szépség boldogító erejében. Egy önfeledt pillanatban emésztő láng gyu- ladt fel a szívben, mely elföldi az embernek testi és szellemi életét, rabjává teszi a gondolkozást, erőt vesz érzékei fölött és a szenvedély, e vak érzés által vezettetve elsülyednek az élet ingová- nyába. Azt kérdezték tőlem egykoron : szerelmes lehet-e a nő egy olyan férfiúba, akit becsülni nem bir? Izzó láng gyuladt ki a kérdező arcán és igyekezett elhitetni velem mégis, hogy egy barát nője érdekében kérdezősködik. Bármiként lett légyen is, nem tartozik a dologra, de tagadhatatlan, hogy sok családi tragédiának, sok boldogtalan házas életnek indító okát találjuk meg e kérdésben. Mert birjuk-e nem becsülni, akit szeretünk, Hiszen a szerelem egy féktelen vad szenvedély, melyet a legerősebb akarat sem bir igába törni, ádáz gyehenna, mely izzó kéjelgésekkel emészti meg a lelket. Higgadt megfontolással tud Ítélni az ész, ha ment a nagy érzésbeli hullámcsapásoktól; ámde mihelyt e szilaj zsarnok forralja a vért, higgadt megfontolás Ítélő tehetség elvén, ó maga lép annak helyébe, és pótol mindeneket. Egy szép, formás emberanyag, egynéhány epedő sóhaj között meghazudott frázis, izzó zsarátnok lesz az ártatlan női kedélynek és az a kicsiny fő, amelyik annyi komoly gondolatnak tud életet adni, rabja lesz olyan szenvedélynek, mit egy becsülésre nem méltó férfi ismerése kelt fel a vérben. Ilyen a szerelem : mielőtt észre vennök, zsarnokunkká lesz. Ember legyen az, aki e zsarnokot legyőzni bírja. De mi is a szerelem ? Egy iszonyú láza a féléknek, mely megviseli, elgyöngiti azt s ha fölüdültünk, elgyöngült erővel nem bírjuk észre venni kellően a valót. Egy narkotikus álom fényes álomképekkel, a narkosis elzsibbasztja idegeinket és a bűvös képek után, zsibbadt idegekkel észre vett valóság sivárnak, kietlennek tetszik. Egy mámor, egy örülés, melynek tüzelője az elérhetetlenség tudása, de amelyik az első érintés lázas remegésében elalszik. És mi marad meg a rózsaszínű mámorból: a szürke valóság, mit a megviselt agy feketének lát. Megtudjuk, hogy hitvesünk is csak egy ember, tele gyöngeséggel, gyarlósággal, pedig ha angyalt találunk is kevés, mert az ideál minden - nél tökéletesebb, Egy beláthatatlan magasságból buktunk alá, bukás közben eltörik az a bizonyos rózsaszínű szemüveg és csalódottan kell tapasztalnunk, hogy még a szerelem után is csak emberek maradtunk. — Sokan tudják, mily keserű ez a csalódás és ismertem olyan házastársakat, kik sokáig nem bo- csájthatták meg egymásnak, hogy emberek voltak, A megszokás ezeket is összeforasztotta. íme : ez a szerelemházasság. Nem hiszem, hogy akár a számitó realizmust ahár a lángoló idealizmus boldog házas életet biztosítana az ember számára. Amabban megdermed, emebben elég lényegünk, emberek vagyunk, jellegünk nem bírja elviselni a túlzást. Ha észszerűen összekevertük az idealizmus: a realismussal, a gondolkozást az érzéssel, megkapjuk azt a szert, mely a boldog házas életnek fundámentoma és ez a mérték. Találkozik két ember megismerik egymást, az idő, az ismeretség — ha lelkűk megtalálta egymásban, mi neki kellemes, — rokonszenvet kelt, szeretetre ébreszti őket. Ismerik egymást. Agyuk szabad, vérük lekötve nincsen, gondolkozásuk független, érzésük minden ráhatástól ment. Tudják mi vár reájuk, tehát határozottabb, világosabb és igazabb a lét, mint az, melylyel az érzékeket, az agyat, a szivet zsibbasztó szerelem és hasonlíthatatlanul melegebb, TARGA. Gsak egy njosolyt... Csak egy mosolyt... ne adj többet, Ne lássam már az arcodon, Ez észbontó vészfelleget. Lám 1 a föld is, hogy mosolyog, Mily vidám az arculata, Ha hű napja reá ragyog. Fényt szórnék rád, napod lennék; Csak azt tudnám, hogy napodat Egy raosolylyal megfizetnéd. Nem igy volt ez, nem is régen Te voltál a napom nékem Lelked világolt előttem. S én e fényre, fölvidultam, Hirt, szerencsét, dicsőséget Sűrű koszomba fontam. Csak egy mosolyt... Napod leszek ... Ezért az egy virágszálért Eladom az üdvösséget 1 (K.-Azar.) Péter Mihály. m Zábrátzky Miklós f. (1841—1!K)1.) Egy egyszerű fekete szegélyű gyászlevél fekszik előttem, fekete kereszt alatt van megírva rajta : meghalt Zábrátzky Miklós. Elmerengve nézem. Régmúlt idők emlékei vonulnak el lelki szemeim előtt. Oly kevesen tudják mostan már, hogy ki volt ő, az egykori „nagyságos,“ a vármegye „legszebb főszolgabirája,“ Zemplén Kánaánján 1000 hold örökös ura. Mint igen nagy ur kezdte, — mint nagyon szegény ember végezte. * Az 1872. évi január hó 11-én megtartott vármegyei általános tisztujitáson a vármegye- háza nagytermének szépnemmel zsúfolt karzatáról sok tüzes szempár kereste egy deli barna fiatal ember lángoló tekintetét. És a midőn a szerencsi főszolgabíró választására került a sor, a nagyterem mennyezetét rengető „éljen Zábrátzky, Miklós“ tört ki egy lélekkel a karzaton. Ámulattal fordultak a vármegye nagytekintélyű bizottsági tagjai valamennyien a karzat felé, gavallér főispáujuk, Andrássy Aladár gróf, a szépnem akaratának ez egyhangú impozáns megnyilvánulása előtt fejet hajtott és a bizottsági tagok ennek behatása alatt nagy többséggel választották meg ellenjelöltje, Szányi Gyula ellen. így lett megválasztva Zábrátzky Miklós a szerencsi járás főszolgabirájává 31 éves korában, A Zemplén mai w^hinm tizenkét oldal. mint a vármegye egyik legtekintélyesebb dzsentri családjának vagyonos gyermeke. Kiváló szellemi tehetség, impozáns megjelenés, nőhóditó férfiszépség, a közvetetlen érintkezésnél, társaságban kellem és kifogyhatatlan kedély, ehhez nagy vagyon, szóval mindazon kellékkel indult neki az életnek, a mi az életben nagy reményekre jogosít, előmenetelt biztosit. Sajnos, a sors könyvében nem így vala megírva 1 Sohasem bántott meg senkit, akarva soha senkinek még csak keserűséget sem okozott. Mindenkihez nagyon jó volt; csak magamagához volt nagyon rossz. Csak egyetlen hibája volt, de.az elég volt arra, hogy karierjét tönkre tegye. Öröklött magyar hiba, még ma is a legtöbb magyar ember hibája . . . nem szeretett fizetni, mig nem egzek- válták. Ez okozta romlását. Szerette a járása, szerette az egész Szerencs. Szerették mint embert, szerették mint főszolga- birájulcat. Általánosan „nagyságos“ volt Senki sem hívta másként, még a legjobb barátja sem, csak „a nagyságosának. Az nála nem cim, az egy fogalom volt, a mely alatt mindenki a szerencsi járás főszolgabiráját értette. Nála történt meg egy sorozáskor, hogy a vármegye alispánját úgy hívta a hajdúja ebédre, hogy : „tekintetes alispán urnák jelentem alásan, a nagyságos főszolgabíró ur kéreti, tessék jönni ebédelni, mert elhül a leves.“ Mink is csak úgy hívtuk egymás között a hivatalban, pedig egyátalán nem szenvedett
