Zemplén, 1901. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1901-05-26 / 21. szám
hanem inkább a magyar nyelv, a hazai literatura védelmét, vagy a dicső múlton kesergő honfiúi bánatot birálgathatjuk. Kazinczy Ferenc, Berzsenyi Dániel és iró- társaik elévülhetetlen érdemeket szereztek a hazai nyelv megmentésében, mívelésében; felvillanyozták a mély álomba szunyadt, elalélt, el- németesedett, idegenes uszályt hordott magyar nemzetet és nem csak a költő ihlettségével, hanem a gúny fegyvereivel is felrázták, felébresztették a tespedőket; lelket, önbizalmat, bátorságot öntöttek a csüggedőkbe, hogy azt, a mi a nemzetnek, a haza fogalmának lényege, élete és mindene, a zengzetes magyar nyelvet, az enyészettől megmenthessék, csiszolják, előbbre vigyék hazánkban általánossá tegyék. Kazinczytól és irótársaitól ezt az érdemet elvitatni magyar ember nem fogja soha. De, mint egy toronyépitósnél megszoktuk bámulni azt, a ki a gombot felteszi — és mert a magyar dal is igy zengi: »Húzzd meg neki azt a hármas harangot, Ö tette fel a toronyra a gombot“... úgy arra a nyelvvédő hazai épületre is, a mi világitó tornyunkra, a melyet Kazinczy Ferenc és kortársai hazai nyelvünk védelmére a múlt század első évnegyedében emeltek, Vörösmarty Mihály koszorús költőnk tette fel a gombot, nemcsak lyrai és vegyes költészete remekeivel, (a Szózattal, Cserhalommal, Szép Ilonka, Túlvilági képe, az Elhagyott anya, Merengője, Élőszobra, Fóti dala és a Kis gyermek halálára irt remek- nél-remekebb verseivel) hanem a „Zalán futása,“ vagyis honfoglalásunk hexameterekben megírt történetének olyan Bevezetésével, a milyenhez hasonló eddig egy nemzet literaturájában sem létezik! Ha az a Bevezetés prózában, kötetlen beszédben volna is megírva, akkor is örök fénye, dicsősége lenne a magyar irodalomnak, — míg igy, kötött, sorokban pedig a hősköltemény Bevezetésére legalkalmasabb hexameterekben, a világ bámulatát hívja ki És nem dicsekvés, nem sovinizmus, hogy mig a magyar haza állani fog és még egy magyar lesz a világon : addig úgy a „Szózat“ minta „Zalán futásáénak Bevezetése (Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban...) örökön-örőkké élni fognak! A „Szózat“ már évtizedek óta át van téve, fel van véve más miveit nemzetek nyelvébe ; a „Zalán futása“ Bevezetését pedig: ,Óh I hát halljátok ti hazámnak gyermeki szómat!« csak azért nem vették át még eddig más nemzetek a világirodalom költői remekei közé, mert a legtöbb európai nyelv nem alkalmas a hősköltemények hű kifejezésére; de hogy ez mindent túlél és Vörösmarty Mihálynak, nemzetünk költőjének nevét a világirodalomban megörökítette: az szent hitünk, az a magyar nép evangéliuma! És Vörösmarty Mihály-nak, a magyar nemzet hősköltőjének, a „Vén cigány“ írójának még ma sincs szobra a hazájában 1 . . . Ha ő német, olasz, vagy a fráncia nemzetnek lett volna szülöttje: minden hely, a hol ő megfordult, fű, fa, hirdetné az ő nagy nevét s ő róla a nemzetére háruló dicsőséget------de hát: „magyar költőnek születni“ csak egy „szép gondolat. . . Ritkán követte elismerés, sőt a múltban költőink — nem ritkán — üldöztetés tárgyai voltak, mert a „Rákóczi“ dallam szerint énekeltek. homályban nem ismerni fel, hogy a szárnyas vadak melyik fajához tartozik. Csak egy neki lóduló barna tömeget látunk. Evezőit riadtan veri össze, szárnyalása tétovázó és egész viselkedésén meglátszik, hogy nem tartozik az éj- jelli vadak közé. Á terebélyes alsó galyról, hova az éj folyamán nyugodni vonulhatott, lépteink zaja riasztotta fel. De a milyen hirtelen megriadt, épp olyan hirtelen meg is nyugszik. Nem repül messzire. A szomszéd fák egyikén már megül. Onnan egy ideig még hallanni mosza- tolását, a mint a gályákon kinálkozó ülőhelyekben válogatva, ugrás közben szárnyaival meg- megsuhogtatja a fa lombjait, de kis vártával megint elhal minden zaj. Újból csend lesz körültünk. Csend, a melynek fönségcs némasága hatalmába keríti összes idegeinket. Meghalljuk a földre hulló falevél zizegő perdülését. áthatóan brungó zugásnak tűnik fel a közelünkben elröpülő gyürüspuhók, éjjeli pávaszem selymes szárnyainak gyönge verde- sése. Harkály kopácsolásához hasonlón hangzik le a fa odvaiból előmászó szarvas-bogarak,,cin- cérek kapaszkodó karmainak percegése. És a szunnyadó természet eme hallgatását csak néha zavarja meg a lángbagolynak síró sikoltozása, vagy a kuvik nyávogása, a mire völgyet, bércet betöltő rémes huhogással adja meg a feleletet a rengeteg mélyén tanyázó „nagyfüles.“ Időközben feljön a hold. Kerek tányérja rohamosan emelkedik az előtte álló bérc fölé és pár perc múltán teljes pompájában úszik a csillagokkal tele szórt égen. Kékes-fehér fénye elönti a bércek legelőit. Ezüstös sugarai átszüHazánk fő- és székvárosában, Budapesten, alakult meg az országos Vörösmarty-szobor- bizottság a mult 1900-ik, mint nagy költőnk századik születése évfordulója alkalmából arra a célra, hogy nagy költőnk emléke iránt a magyar nemzet félszázados mulasztásának bűnsúlyát egy méltó szobor, országos közadakozásból, társadalmi úton, enyhítse. Ehhez a nemes, magasztos és hazafíúi célhoz Zemplénv ár megye és kiválóképp Sátoralja-Ujhely székváros értelmiségének és mívelt közönségének is hozzá kell járulnia 1 Ezt várja a magyar ajkú lakosságtól, mindenkitől, a ki e földön a magyar államban boldogul, Árpád fejedelem nagy szelleme — Árpád 1 a ki ezer évvel ezelőtt e földön itt hangoztatott először magyar szót; ezt követeli Zemplén- vármegye múltja, jelene; ezt a Kazinczyak, Rákóczi, Kossuth nagy szelleme Zemplénvár- megye földjén! Elsőben is a vármegye székhelyén, Sátor- alja-Ujhelyben illik, hogy erre a szent célra is dalosköreink hangversenyeikkel, Íróink, költőink alkalmi felolvasásaikkal megkezdjék azokat a Főrősmarty-ünnepléseket, a melyeknek igen mérsékeltre szabandó belépődíjai a központi bizottsághoz, — mint Sátoralja-Ujhely hazafiasán érző lakosságának adománya — fognak majd felküldetni. * 1901. máj. 17-én hazai hírlapjainkban olvasható volt, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkári hivatalának felhívása a következő irodalmi pályázatra: „Kívántatik színmű, melynek tárgya: Vencel, Ottó és Róbert Károly korából veendő. — — A színmüvek lehetnek tragédiák, drámák, sat — a verses forma előnyül tekintetik. Határidő 1901. máj. 31.“ stb. A nélkül, hogy erről a pályázatról előbb tudomással birt volna a mi veterán, de örökifjú lélekkel megáldott poétánk, Bajusz Józsi bátyánk, még a múlt 1900-ik évi szept. hóban az „Adalékok Zemplénvármegye Történetéhez“ c. folyóiratunkból merített, egyszersmind inspirációval feldolgozott egy épp oly tárgyat, mint a minőt a M. Tud. Akadémia pályázatra kitűzött. „Csapy István“ cim alatt írt jámbus verssorokban egy történeti tragédiát, öt felvonásban. A történet vármegyénknek vérzivataros ege alól, a tren- cséni Csák Máté oligárka és Róbert Károly király korából varázsolja elénk a régmúlt eseményeit — és az 1301-ik évből támasztja fel hőseit és hősnőit a feledésnek siri padmalából. Kinyomatása előtt nekünk már volt alkalmunk a költői szép művet elolvasni, mindvégig élvezni, hatásos képeiben, jeleneteiben gyönyörködni. A múltúnkhoz történeti tekintetben is hű, zempléni tárgyú tragédia e napokban hagyja el a sajtót, mint önálló mű. írója a mi kedves Józsi bátyánk, „Csapy István“-jának tiszta jövedelmét, úgy tudjuk, a Vőrösmarty-szobor alapjára — melyre eddig Zemplén közönsége biz’ édes keveset áldozott —- szánta és ajánlja fel. A mű (Csapy István) mihelyt szerzője nyilvánosan — az újhelyi színházban — felolvassa, megszerezhető lesz könyvkereskedéseinkben is. Szebben és méltóbban megünnepelni Vörösmarty-t, a költőt és az irót — a ki a „Vér- nász,“ „Fátyol titkai“ stb. színműveket is irta — alig-alig is lehetne ebben a mi vármegyénkben, Zemplénben, hol a „Zalán futása“ elvonúlrődnek a fák sürü lombjai között és elképzelhetetlen alakú árnyképekkel rajzolva tele a menedékes hegyoldalakat, minduntalan tévedésbe ejtik a későn barangolót. Az alig pár hüvelyk mély vízmosások öles szakadékoknak, az előttünk fekvő ágak, gályák ledöntött vastag törzseknek látszanak, — mig a körültünk fekvő tárgyak közt levő távolságok nagyságáról még csak megközelithető fogalmat sem tudunk alkotni. Néha egy futó felhő kerül a fényes bolygó elé és egy pár pillanatra sötét lesz az erdő. Az árnyképek eltűnnek. A szúnyogok rajai közt cikázó bőregerek megülnek egy kicsit. A páfrányok és harasztok levelei között pedig, mint megannyi apró lidércfény, megszámlálhatatlan mennyiségben imbolyognak az ide-oda mászkáló, röpködő szentjános-bogárkák kékesen fosz- foreszkáló lángocskái. Aztán, ha átfutott a felhő, megint világos lesz. Á szárnyasegér újból rákezd légi játékára és mennél beljebb haladunk az éjszakába, annál gyakrabban találkozunk az éjjel élő állatok egyik vagy másik fajtájával. A sündisznó eleven tűpárnává gömbörödik össze közeledtünkre. Tüskéit széjjel meresztve, halt tárgy mozdulatlanságával marad egy helyben. De ha pár percig csendben maradunk, megmozdul. Ravasz óvatossággal először az orrát dugja elő és minden pillanatban készen az összegümbörödésre, lassan kinyúlik. Pár lépést vigyázva tesz meg. Aztán, ha gyanúja teljesen megszűnt, csoszogó ügetésben tovább bogarászik a törmelékkel vegyes falevelek között. tatja lelki szemeink előtt párducos Árpádot és megragyogtatja az ő „hadrontó népe“ hatalmát... l dv a mi kedves Józsi bátyánknak, Sátor- alja-Ujhely ősz poétájának, hogy a koszorús költő Vörösmarty szelleme iránt felköltötte sziveinkben a hazafiúi lelkesedésnek pünkösti Szent- leikét ! S ha már ő felköltötte: mi kialudni ne engedjük! Az olasz-liszkai választókerület szabadelvű pártjától, a Ballagi Géza dr. képviselőjelöltsége ügyében, a következő sorokat vettük: Tekintetes szerkesztőség! Az „audiatur et altera pars“ elvénél fogva tisztelettel kérjük mellékelt nyilatkozatunkat, mint a pártunk ellen becses lapjukban megjelent támadásra irt feleletet a legközelebbi számban közleni. Nyilatkozat. Id. Meczner Gyula ur, mint „az olasz- liszkai választó-kerület szabadelvű pártjának elnöke“ egy nyilatkozatot tett közzé, melyben kijelenti, hogy az általunk Sárospatakon e hó 12-én tartott képviselő-jelölő gyűlést neki lett volna joga összehívni, s ő azért nem hívta össze, mert Molnár Béla ur még nem tartotta meg beszámolóját. Kifejezi egyúttal abbeli véleményét, hogy az ilyen „kortestaktika,“ melyet mi követünk s melylyel kerületünk nyugalmát idő alatt felkavarjuk, nem helyes. A Meczner Gyula ur fennebbi nyilatkozatában foglaltak ellen teljes határozottsággal tiltakoznunk kell. Tiltakoznunk kell, hogy ő a kerület szabadelvű pártjának elnöke; mert a kerületben a szabadelvüpárt csak ad hoc, a választások idejére szervezkedett, állandó szervezettel, tehát állandó elnökséggel nem bir s igy a képviselőválasztás megtörténte után az elnöknek se le nem kell mondania, se elbocsájtatnia nem kell, hanem a mandátuma „ipso facto“ megszűntnek tekintendő. Tiltakozunk más részről az ellen, hogy a mi fényesen sikerült jelölő gyűlésünket, bárki is közönséges kortestaktika kifolyásának minősítse. A jelölő gyűlést igenis megtartottuk azért, mert felsőbb helyről határozott biztosítékot szereztünk arra nézve, hogy jelenlegi képviselőnk többé nem lép föl. De az ő beszámolóját már csak azért sem várhattuk be, mert hiszen ő öt év alatt mi velünk semmiféle ösz- szeköttetést nem tartott fenn s igy arra nem gondolhattunk, hogy most, az öt év elteltével, fölkeres bennünket. Mi tehát megtartottuk a jelölő gyűlést oly módon, hogy arra a kerület minden választóját külön-külön meghívtuk s tényleg megjelent az 1787 választóból 800. A jelen volt választók azután, elébb Szinyei Ger- zsont elnökké választva, nagy lelkesedéssel, egyhangúlag Ballagi Géza dr.-t kiáltották ki képviselőjelöltökül. Az elnök két Ízben is felhívta a jelenvoltakat, hogy a kik nem járulnak hozzá a Ballagi jelöléséhez, vagy a kiknek egyáltalán valami mondanivalójuk van, adják elő észrevételeiket; de a kétszeri felhívásnak sem volt semmi eredménye. Ilyen körülmények között mi vagyunk kénytelenek érthetetlen „kortestaktikának“ minősíteni Meczner Gyula ur amaz eljárását, melynél fogva a szabadelvű párt elnökének deklaA lappantyú nesztelen cikázással töri magát tápláléka után; a kis erdei bagoly alig hallható szárnyalással suhan el fejünk felett; a tenyérnyi nagyságú halálfej-lepke mint egy nyitott legyező nyugodtan ül meg egy ebsefa- bokor gályán, a hosszú potrohú fenyő-szender pedig brungó zúgással küszködik a sürü lombok között. Valahol a távol fekvő vízmosások között róka ugatja el magát. Nyomban utána az oldalt eső lejtőnek sűrű bokrai közül egy kő gördül alá. Csattogása, a mint nagy szökésekkel rohanva lefelé neki vágódik egy-egy útjában eső fának, messziről felhangzik a csendes éjszakába. Ha völgyet ér, a brungó csattogást egy párszor visz- szaverik még a bércek oldalain, aztán megint csendesség lesz és háborítatlanul figyelhetünk a bokrok felé. Biztosra vehetjük, hogy ott rejtőzik valami. Kis vártával zörrenés nélkül mozdul meg a bokor. Vékony gályái széthajolnak egy kicsit, levelei megrázkódnak, aztán olyan óvatosan, hogy még a rászállott harmat sem pereg le róluk, újból összezárulnak. A szélső gályák közt egy nyúlánk barna fej jelenik meg. Élénken forgó szemeit figyelmesen jártatja körül, orrával ideges óvatossággal fürkészi a feléje hullámzó légáramlattal kapott szimatot, fejét hol lekapja egész földig, hol meg felemeli és közben kígyó hajlékonysággal, tolvaj óvatossággal és hihetetlen nesztelenséggel húzódik kijebb a bokrok közül. Inkább csúszik mint lép. A legkisebb zörejre mozdulatlanságot tettetve várakozik. Nem siet, nem hirtelenkedik Folytatás az I. mellékleten,
