Zemplén, 1901. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1901-03-10 / 10. szám
szépen átgondolt szavakban mondta el a Barthay Mária érdemeit, kiemelvén, hogy neki köszönhető, hogy e magyar beszédet most már mindannyian, a kik tanítványai voltak, megértik. Hogy mennyire szerette a megboldogult tanítványait, igazolja az a körülmény is, hogy hátrahagyott végóhajában ezekről is megemlékezve, jóságosán inti őket a hazaszeretetre és erényességre. Barthay Mária Kassán született 1864. júl. 18 án. Ott végezte iskoláit és ott nyerte tanítói oklevelét is. Mint okleveles tanítónő Sztropkóra neveztetetett ki s 15 éven keresztül itt tanitott és nevelt sok derék honleányt a magyar hazának 1 A halál csaknem az iskola padjai között találta, mert súlyos betegsége dacára is feljárogatott növendékei közé mindaddig, mig betegsége az ágyhoz nem bilincselte. Legyen könnyű a föld felette, áldott emléke pedig legyen sziveinkbe vésve örökkön örökké ! Unghváry Ede. A mese a reáliáknál. (A viz és alkotó részei). Éleny és Köneny. Két jó pajtásról mesélek ma nektek. Az egyiknek a neve Köneny, a másikat Élenynek hívják. Ha kimentek a folyó és patak partjára, ha benéztek a kútba, ha nyárban beborul és esni kezd, legott meglátjátok a két barátot, abban az elválhatlan szeretetlen, a melyben élnek egymással. Nem hagyják el egymást könnyen, de ha kénytelenek elválni egymástól, annál mélyebb szeretettel kötnek ismét barátságot, ha alkalom van rá. Ha elváltán élnek, nagyon külömböző életmódjok van. A Köneny, mint könnyű fickó légi útra száll, és felemelkedik oly magasan a levegőbe, a honnan , nem könnyű lecsalni jő kelmét. Pajtása, az Éleny nem kalandozik el oly magasra, mert ismerős rokona van mindenütt a levegőben, ő tehát itt is ott is van, és nem is oly nagyon búsul, hogy elhagyta a Köneny, mert nagyon hamar kész kötni barátságot másokkal is. Az embereknek és az állatoknak nagy kedvelője s oly mester, hogy megfesti a vérünket szép pirosra, s mele- giti testünket. Minduntalan ott van az ember az állat orra és szája körül, s a levegővel együtt beszivjuk a tüdőnkbe, hogy ott, mint vérfestő és melegítő végezze a munkáját. Ott uj barátságot is köt egyik pajtásával, a Szénenynyel, s együtt illának ki ismét onnan. De hogy meg ne ismerjük, átváltoznak mindketten, s egy harmadiknak a ruháját öltik fel: a Szénsavnak. Mint, szénsav aztán bolyongnak a levegőben, s bizony nem szeretjük igy őket, mert a hol sokan gyűlnek össze, ott nem jól érzi magát az ember, mintha fojtogatnák az embert. Mintha tudnák ezt, kerülik a nyílt helyeket s pincékbe, zárt szobákba, mély gödrökbe vonják meg magukat, hol nem háborgatja őket senki. Az a baj azonban, hogy ott aztán gyilkosok módjára lesbe állanak, s ha ember vagy állat oda merészkedik, gyakran egy pillanat alatt megfojtják. Ezt a Széneny barátságot azonban mihamar megunja a jótevő Éleny s igyekszik szabadulni rósz indulatu barátjától. Ilyenkor elcsalja a kertbe, a mezőre, erdőkbe. Ott addig beszél neki, mig rá nem veszi, hogy bele bújjanak valamely növény levelébe, ha ez sikerül neki, akkor győzött: a nap sugara ott fogja a szé- nenyt és a növény felszívja, az Eleny pedig vickándozva kibúvik onnan, mert reá nincs ot; szükség. Gyakran azonban útjokban meglepi őket az eső. Az Éleny ezt se bánja, ez is jó alkalom, hogy uj ruhát öltsenek. Az eső ugyanis mindkettőjöket a földhöz tuszkolja s ott, mint szénsavas viz a földben, ha mészre akadnak, felbontják azt s magukkal cipelik. Ha aztán ez a viz valahol a föld alatt barlangra akad, ott lecsepeg a barlang aljára, de a szénsav itt megválik a víztől, ott hagyja és elszáll. Erre a viz is ott hagyja a magával hozott meszet s elfolyik. így aztán minden cseppecskével ez történvén, az ott hagyott mész felülről és alulról jégcsapok módjára, óriási csapokká növekszik, s az egész barlang területén különféle alakot mutatnak. Ez a cseppkő, a barlang: cseppkőbarlang, a szénsav munkája. Máskülönben az Éleny ott ólálkodik mindenütt a szobánkban is s ha nem vigyázunk, bajba keverhet. így például nagyon haragszik a rendetlen gazdasszonyra. Ha látja, hogy az nem tartja rendben a kanalat, villát, kést, nosza, ott terem és ha a kés nedvesen maradt az asztalon, azonnal marni kezdi azt, ha pedig a szekrény megé esik és a gazd- asszony ott hagyja, bizonyosan úgy összemarja, hogy tisztára veres por lesz rajta és nem tisztítják meg egy könnyen. így tesz minden edénynyel is, ha arra nem vigyáznak. No meg, ha ecetes, vagy savanyu létől nedvesen marad ott a kanál, vagy rézfazék, azt egész kékre rágja s ha ez a kékpor aztán életünkbe kerül, köny- nyen megmérgezheti az egész családot. Most még halljatok valamit az Eleny barátjáról, a Könenyről. Mondtam már, hogy nagyon köny- nyü fickó, ezért az emberek gyakran befogják, rogy dolgozzék, még pedig úgy, hogy bele bujtatják egy nagy-nagy zsákba, a milyenbe egy dsebb torony is elférne. Ez a zsák selyemből vagy gummival bevont gyapot kelméből készül. A zsákon nem hagynak annyi lyukat sem, a merre a tű átférne, mert a Köneny, a milyen ürfangos kópé, menten kibújna rajta. Mikor már tele van vele a zsák, akkor az alsó végét hirtelen bekötik, hogy el ne illanjon. Igen ám, de mondtam már. hogy ő kelme nagyon köny- nyü, s úgy 'megy fel a levegőbe, mintha csak ajtorja volna rajta. Ezt kitanulták már az emberek, s nehogy a zsákot is felvigye magával a levegőbe, erős kötelekkel át és át kötözgetik azt és a kötelek végeit a földbe vert cölöpökhöz erősitik. így aztán ott himbálja a zsákot a levegőben, de elszabaditani nem tudja. Jönnek aztán az emberek, hoznak egy nagy kosarat, abba bele raknak enni és innivalót az útra és sok más tudományos műszert, végül, ha jól felöltözködtek bundákba, két-három ember beleül a kosárba, a kosarat oda kötik a zsák köteleihez, egy ideig még tartják, aztán elbocsátják. Most a Köneny emeli a zsákot a magasba, fel-fel, gyakran a felhők felett is, a mig a kosárban ülő emberek jónak látják. Ott a magasban a tudósok megmérik a hideget, mert nagyon hideg van ám ott, feljegyzik a szelet, hogy honnan fuj és sok más tudományos feljegyzést eszközölnek, és ha le akarnak jönni, bizony csak úgy segítenek magokon, hogy a befogott Köneny egy részét kibocsátják az arra alkalmazott szeleppel. így aztán kevesebb Köneuy maradván benn, szállni kezdenek a földfelé, mert már nem bírja őket a megfogyatkozott Köneny oda fönn. Nagyon szép egy ilyen légi utazás, de veszélyes is ám. Mert ha nagy szél kerekedik hirtelen, az elkapja a hajósokat és viszi, viszi messzire, gyakran a tengerbe csapja és ott lelik halálukat. Azután, a milyen furfangos a Köneny, csak arra les, hogy egy mákszemnyi szikra pattanjon ki valahonnan, melynek melegénél ő a körülötte mindég ólálkodó Éleny pajtásával legazonnal egyesül, és akkor vége mindennek, a hajósok lezuhannak a roppant magasból és szörnyet halnak. Ezért a tulajdonságáért, hogy olyan mohón szeret a tűznél az Llenynyel egyesülni, kedvére járnak aztán és megyujtják., Ő pedig oly melegen köt újra barátságot az Elenynyel, hogy ég és ég, a meddig csak tart belőle, de nem világit valami élénken, pedig az ember azt is kívánná tőle. Segít azonban ezen is az ember. Hozzá bocsát Szénenyt, az Élenynek előbb leirt barátját, s mikor úgy hárman lángolnak egyszerre, oly világosságot terjesztenek, hogy az emberek a nagy városok utcáit, boltjait és más helyiségeit világíttatják velők minden este. Mikor igy ég a Köneny, lessük meg, mi lesz belőle, hová vész el, hol tűnik úgy el szemeink elől? Ha igy vizsgáljuk, nem jönnénk rá egy hamar. Egy üveg darab azonban hamar kisegít minket. Tartsuk azt fenn a láng felett s azt fogjuk tapasztalni, hogy nedves lesz, a lángtól. Nem csodálatos! Pedig igy van. Ü kelmék ketten, ha tűzben egyesülnek, vízzé válnak s ez a barátság aztán olyan állandó, hogy egy könnyen nem lehet őket elzavarni egymástól. Zseltvay B. rovatvezető póetája,. Zs. B. Köszönöm .... újdonság, de igen jó . . . CSARNOK Gsüggedés. Érzem, tudom, hogy mindhiába Imádkozom szerelméért; Hiú reménység, dőre álom, Hogy valaha szivemre zárom, Hogy valamikor tán megért. Óh érzem én, hogy kis szivébe Soh’sem fogad be engemet, Hogy szép szemének sugarából, Ajkának édes, lágy szavából Soh’sem lángol ki, hogy — szeret. Pedig ha tudná, hogy szivemnek Utolsó édes álma ő, Hogy nélküle, szerelme nélkül, A boldogságból, üdvösségből Nekem nem hozhat a jövő! óh, hogyha tudná! . . . Mindhiába. . . Mást mond az arcza, mosolya . . . Megírva áll a sors könyvében, Megírva áll az réges-régen, Hogy nem leszek boldog soha! (Sárospatak.) Farkas Andor. Alkonyat VoU ... Alkonyat volt. Leszálló nap fénye, Bíbor kendőt vont a fák fejére. Búcsúzó dalt fülemile zengett, Csergó patak halk morajjá mellett. Ábrándoztunk patak partján ülve, Tekintetünk a kék égen csügge. Kék égről szállt fehér liliomra . . . Ráhajoltál ölelő karomra. Elnéztem a patak tükrén orcád, Mig te kezem kis kacsodba tortád. Piros ajkad patak vizén mintha Szépen feslő bimbócska lett volna. Megigézve néztem azt a rózsát, Aztán közel, közel hajlék hozzád. Könyörögtem: „jerünk szedni epret,“ Nem bántad, de ... „csak egyetlen egyet!“ (Ujhely.) Farkas Dezső. Önmagámról, abból az alkalomból, hogy a .Bodrogközi Rigólátta Kalács* megjelent 1 A „Bodrogközi Rigólátta Kalács« születését, azaz hogy kisülését 99 ágyú elsütése nem jelezte ugyan és már is összeesküvést szőttek ellene az amérikás menyecskék. — Könyv ez, atyámfiai! de nem a böl- cseségről, hanem a »dőreségt-ről — mondják. Hát mi az a dőreség ? Semmi egyéb, mint az, hogy mikor Amerikában a föld túlsó oldalán a kivándorolt magyar négykézláb búvik reggelenkint a föld alá szenet ásni: akkor itthon leszáll a nap. A nap leszáll, de az itthon maradt »amérikás menyecskék« fonóbáljában kigyúl a lámpafény, megszólal a »malac banda« talpalávalója, tart a dinom-dánom reggelig, futja az amérikai pénzből, mit az »öreg« küldött haza. Már mindenki hazaszéled, mert hajnal- lik. Csak az amérikás menyecskék fogódznak még körbe s huzatják: »Bárcsak ez az éjszaka, Szent György napig tartana*. . . Két-három apró gyerek pedig sírva kél fel az ágyból otthon: nincs a ki megcsókolja, a ki megfésülje . . . Szegény elhagyatottak ! 1 Igaz ez a kép. Ezt mondja az én könyvem. No meg egyebet is . . . * Az egyik veterán tanító gyüjtőivemet ezzel a megjegyzéssel küldi haza: »K. Öcsém, ha a kormány nem adna útlevelet, nem mennének annyian ki !“ . . . Szegény pályatárs! A kormánynak nem kellenek „fehér rabszolgák!« Megszűnt a Dózsa lázadása után következett korszak : szabad költözködni! De meg aztán a baj alapja ott volna keresendő, hogy reggeli harangszóra a tanító a pappal, meg egy 70—80 közt járó öreg asszonynyal, hárman mennek a templomba; 30 férfi pedig a — korcsmába tart ! * A másik kollega meg már vicce!, de azért nagy becsülettudással küldi „a cipó “-ért az egy koronát. Azt mondja, minek állítom én meg az atyafiakat, hisz ha kivándorolnak is ezek a beret- vált képű, kurtahaju hunnok Amerikába, jön helyettük Galíciából göndör huncutkás, kaítános szaracén elég, ne búsuljanak 1 Hát igaz öregem, hogy jön, de ez nem sokat hoz a konyhára I — — Különben hozzáteszi, hogy: Tisza-Luczról nem megy ki senki, bár egy pár deportálni való, mint mindenütt, ott is akadna. * De most jön harmadiknak egy szép barna amérikás menyecske. Kér egy »debreczeni kalács«-ot, hallja, hogy itt olyan van. Megmutatom a könyv címét és felolvasom neki a 25. lapról az »Amérikás menyecskék nótáját t. — No 1 ezt is jó madár Írhatta, — felel ő és elment. Nem ízlett neki a »Rigólátta kalács«, * Fogy azért 1 Arany János >bölcseség«-ről könyvet irt tudósának a cicája a fogyó holddal, sarlóvá hajol- tan, éhen pusztult el. Az én dőreségről irt könyvem után minden postaérkezéskor begörög 1—2 korona , . ,
