Zemplén, 1901. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1901-03-03 / 9. szám
ha nem is feledjük el kedveseinket, de előbb enyhül a fájdalom mint azoknál, kik a természet rendje szerint mindenüket elvesztették ; ily veszteségbe való megnyugvást ne kívánjunk a gyászoló családtól, de igyekezzünk enyhítést és írt nyújtani a kétségbe esett szivek felé, hogy az idő folytán is szelídülhessen a fájdalom, melynek látása és tudata ép oly megrendítő ma, mint volt tegnap még csak maga az eset, mely azt eléidézte, Mert ha vannak is sebek, melyeket a gondviselés segítségével csak az idő képes, ha nem is teljesen behegeszteni, de gyógyitgatni, — könnyítheti mégis e nagy veszteség feletti fájdalmat úgy a családnál, mint azoknál, a kiket a veszteség szintén súlyosan ért, azon jól eső tudat is, hogy azok fájdalmábau mások is osztoznak, — mert a ki az általános részvétet látta, mely halálának hírére és temetésénél nyilvánult, emelkedett lélekkel s szive megkönnyebbülésével fogja érezni és érteni, hogy nem egy közönséges ember földi maradványai felett zárult be a sir 1 Áldott legyen emléke 1 * A társulat kegyeletének adóját lerótta, a mennyiben az elnökség vezetése mellett a temetésen testületileg a választmányi tagok részt vettek és egy koszorút is helyeztünk a ravatalra. Méltóztassanak még indítványomat elfogadni, hogy nagy gyászunk és hálánk jeléül b. e. választmányi tagunk emléke jegyzőkönyvileg megörökittessék és méltóztassanak meghatalmazni, hogy az özvegyhez egy részvétiratot intézhessek. kivándorlás.“ Szacsur, febr. 23. A „Magyar Nemzet“ f. hó 20-áról kelt vezércikke fenti cim alatt, az országos gazdasági egyesület kivándorlási osztályának első akciójáról említi, hogy a kivándorlás okainak felderítése céljából az összes lelkészeknek kérdőíveket küldött szét, hogy azokból a kivándorlás főokait és körülményeit megtudhassa. Bár csekélységem ez ideig, ily kérdőív birtokában nincsen, de 23 évi tapasztalataim nyomán élénk figyelemmel kisérve a községemben folyó és ez ideig sajnosán nagy mértékben lefolyt kivándorlást, részemről tisztán nem a „nyomort“ látom főokának, hogy a föld népe, ily, soha nem tapasztalt mértékben itt hagyja atyái földjét és a bizonytalan jövőnek, legtöbbnyi- re nélkülözésnek, elzüllésnek és nyomornak teszi ki magát; hanem oly hiú remények táplálása ösztönzi a kivándorlásra, mely remények alig egy tizedrészben valósulnak meg. Községünkben 1879. évben akadt 2 egyén a ki — felbátorodva a Sáros-vármegyéből kivándorolt egy pár földmivelő példáján — pénz szerzés végett Amerikába vándorolt ki; ezek egyike később egész családját kivitte, a másik azonban múlt év közepe táján visszatért, teljesen elkorhelyedve, mert dacára 50 éves korának, a mértéktelen pálinkaivás aggá, félőrültté és igy munkaképtelenné tette. Teljesen igazat adok a „Magyar Nemzet“ azon véleményének, hogy „megdöbbentő csekélység — a pénzküldemény — azon emberanyaghoz, annak morális és materiális értékéhez képest, a melyet elvesztettünk.“ Hogy is állunk vesztesség dolgában csak 1360 lelket számláló kis községünkben? Húsz év óta 450 egyénnél több vándorolt meket szerzett; de, hogy mint dilettáns, egy fé- kezhetetlen, forrongásban levő művészgárdát mintegy rendszabályozni akart: szakadást idézett elő, mely pártoskodássá, ellenségeskedéssé fajulva jó időre megölte a nemzeti művészet fejlődésére nélkülözhetetlen egységességét. Pártok alakultak, melyek nem annyira a művészet fejlesztésére törekvő versengésben, mint inkább a kölcsönös tevékenység megakadályozásában fejtették ki káros munkásságukat. A „N. Sz.“ és a Képzőművészeti Társulat közti pártoskodás eredménye lett, hogy a művészek közt levő egyetértés megszűnt; féltékeny- kedés, gyűlölet váltotta fel a bizalmat és sze- retetet, melynek derűs sugarainál virágozhatik csak a nemzeti művészet. Az ideális lelkű Hock érezte, hogy művészetünk egén vészes felhők tornyosulnak s azért minden módot megkísértett, hogy a nemzeti művészet érdekében, — melytől a haza virágzását várta — a pártoskodást megszüntesse. Törekvései meghiúsultak, mert a vaskalaposok Hock minden akcióját ignorálták. Hock nem hagyott fel kísérleteivel. Már régóta foglalkozott azzal az eszmével, hogy hazánkban a jelenkor nagy művészeinek műremekei mellett legjobb művészeink alkotását bemutassa, hogy ilyképp egyrészt nálunk a művészeti Ízlést intenzivebbé tegye, másrészt művészeink versenyképességét bebizonyítva, művészeinkben önki innen. Ifjú, munkabíró férfiak, leányok, férjes asszonyok, utóbbiak férjeik kívánságára, legtöbbnyire gyermekeikkel együtt, pénzzé tévé előbb ingó és részben ingatlan vagyonukat. A fiatalság kint családot alapit. Csak legújabban 70 ifjú embert számláltam meg, a kik ott nősülvén meg, bizony 3—4 percentje sem fog visszatérni ősei földjére Egy legújabb népvándorlási processzus ez, mely, ha pár évtizedig még igy tart, az öregebb honlakók kiholtával pusztán marad a „vérrel szerzett“ hon e tájéka. Nyomor elvétve volt és lesz is mindig egyes családoknál. De általánosságban véve a mai állapotokat, itt — közép-Zemplénben, a varan- nai járásban — nyomorról szó sem lehet! Soha annyi pénz meg nem fordult a köznép kezén, mint most. De, sajnos, a megszerzett pénzt megtakarítani, megtartani, megőrizni, avval takarékoskodni a köznép nem tud, mert a pénzbőséggel együtt járnak a nagyobb igények. Drága ruházat, melyet értékén felül fizet („adjon csak kereskedő ur azokból a 10 frtos kendőkből! Azonnal lelkem adok, de azok 14frtosak 1“ — saját füleimmel hallottam) selyem szoknyák, bársony pruszlik, atlasz kendők, szalagok már megszokott ruházati cikkek; a lábbelit lakk csizmánál alább nem adja egy nő sem, mert hát nagy a remény, bizalom; küldenek Amerikából és igy van miből fényesen ruházkodni, már pedig a mi gazdasági állapotaink ilyeneket nem engednek meg. Hasonlóképp van a nép a konyhaberendezés és élelmi cikkek fogyasztásával. Csak örvendetes lenne e haladás mikor kávét, fügét, bonbonokat, mustárt fogyaszthat a nép; a férfi népség sokszor kocsin vitteti magát a korcsmából haza vagy oda, mert hát ur — van miből, ha annak alapját állandó vagyon képezné. Mig a nép eddig tápláló rozskenyérrel beérte, most a legfinomabb hengermalmi liszt járja, a melyet, természetesen, még a szegényebbje is boltokban zsákszámra vesz meg. Ily gazdálkodási szisztéma mellett nem csoda, hogy ha az apa vagy férj, évenkint családjának 3—400 ftot küld, mert többet nehéz munkájával alig keresket meg, azt tisztára itthon megeszi a család és a kenyérkereső apa pár év alatt elpusztul, vagy ha haza is jő munkaképtelenné válik. Legénykorát nem várja be az ifjú, 15—16 éves fiuk már becsületbeli dolognak tartják, hogy hát nekik is ki kell menniök Amerikába; igy van azután, hogy mig régebben egy sorozó járásban 3—5 napig tartott a sorozás, most egy nap alatt elvégezheti teendőit a sorozóbizottság, mert nincs kit előállitani! Az Amerikába kikerült fiatalságról pedig sokszor szomorú és leverő hirek jönnek haza. Nem is csodál Szabadjára bocsátva, minden szülői befolyástól menten, ottani keresetét el- prédálja, ellumpolja, elkártyázza, alig 10°/o-ja küldi meg apjának vagy hozzátartozóinak az útiköltséget, mely ez idő szerint már 150—170 ft. körül figurái. A legszigorúbb ellenőrzés, dacára az útleveleknél is nagy visszaélést tapasztalunk. Egy útlevéllel sokszor 4—5 egyén is kicsúszik a határon. Hát hol vannak az erkölcsi hátrányok ? A férj kivándorol, hazajön 3—4 év múlva és ez idő alatt családja nem egyszer idegen fiókkal szaporodik, meg és ebből kész az életfogytig tartó elégedetlenség, vége a családi tűzhely békéjének is. A férj újból itt hagyja nejét, visszatér Amerikába, ott sokszor uj családot alapit és bizalmat keltve, őket energikusabb munkára serkentse. Művészeink pusztán személyeskedésből a legnagyobb közönynyel viseltettek a kiállítás iránt, nem gondolva meg, hogy ily módon oly színben tűnnek fel a külföld előtt, mintha a nyilt versenytől félnének, nem gondolva meg azt, hogy személyeskedő haragjukban a nemzeti művészet géniuszától vonják meg tartózkodásukkal kötelességszerü áldozataikat. A „N. Sz.“ a kiállítás megnyitására a fr. művészek meghívását is tervezte s ez alkalomra ünnepséget óhajtott rendezni, melyen művészeink is részt^vegyenek; de művészeink e tervnek is ellene szegültek és igy mélyen sértették a külföld előtt eddig oly szép színben tündöklő magyar vendégszeretetet. A művészek e viselkedése kellemetlenül hatott az egész magyar közönségre, melynek visszhangjaként a sajtó sietett is rosszalását kifejezni; legfájóbb a dologban az, hogy művészeink, elutasitva a felajánlott békejobbot, ismét táplálékot adtak annak az egyenetlenkedésnek, a minek kárát a magyar nemzeti művészet, a magyar haza fogja leginkább érezni. R. E. 4 soh’sem gondol itthon hagyott övéire. Példák vannak erre is. No már ily családnál csakugyan beszállásolja magát a nyomor. A ki rendes körülmények között visszatér Amerikából, annak számtalan esetben vajmi kevés hasznát veszi úgy családja, mint a társadalom. Itthon mindent kicsinyei és kévéséi, rendes napi foglalatosságait elhanyagolja, sőt még másokat is lebeszél a munkáról, hogy „ingyen oly csekély bér mellett dolgozik. Ott naponkint 5—8 ftot kerestem, itt ugyan 70 kr vagy 1 ftért nem fogok neki (a munkaadónak) ingyen dolgozni 1“ és nem is dolgozik, legfeljebb ház körül való teendőit végzi. De mert megszokta künn a jobb étkezést, a haza hozott 100—200 ft. hamar elúszik és az illető elégedetlenkedik, mig újból kölcsönzött pénzzel, ha van még elég testi ereje, vissza nem vitorlázik Amerikába. Az Amerikából visszatért munkás rendesen korhely. Soha a köznép oly nagy mértékben nem volt iszákos, mint a kivándorlás óta. Még a józanabb életű tót nép között is a legtöbb községben esténkint, de különösen ünnep- és vasárnapokon át zsúfoltak a korcsmák. És evvel szemben tehetetlen minden tényező. A 15—16 éves, iskolát, nem látogató gyerkőcök már helyettesítik a legénységet, esténkint fejletlen és idétlen hangjukkal, a korcsmába menet és jövet felverik a község békéjét, verekedés, késelések, napirenden vannak, különösen a gyakori zenemulatságok alkalmával. Van pénz — hol itt a nyomor? — illik mindenik fiatal gyerkőcnek vasárnaponkint egy pár fél litert 1—2 korona értékig elfogyasztani, e mellett elmulatni. Nem is nő nagyra e nemzedék, korcsok maradnak pár év múlva. És mit legelői kellett volna említeni, hazafias népünk érzésének rovására mily tanokat hoznak haza az Amerikából hazatért atyafiak? Magyar nemzeti nyelvünkről fitymálva beszélnek! „Mi a magyar nyelv? Avval csak Bécsig mehetsz, azontúl az semmit sem ér . . . Hanem a tót, cseh, németi Ezekkel az egész világot bejárhatod?“ Ezekhez hasonló és még gonoszabb irányú előadásokkal traktálják a korcsmában egybegyült testvéreket, vagy máshol, összejöveteleik alkalmával. Uraim, t. olvasói e b. lapoknak! Hogy népünket a kivándorlástól visszatartsuk, a felvidéken a bérbeadó nagyobb birtokokat az állam vegye bérbe és adja ki a föld népének 1 Kiterjedt gyáriparunk nincsen, igy népünket földmiveléssel foglalkoztassuk. Ha ennek szép gazdasága, marhaállománya lesz, meg fog az elégedni evvel, nem megy idegenbe és veszedelmes tanokkal nem fog visszatérni. Probatum est! Pár évvel ezelőtt egy ezer holdas birtokot vettem bérbe 200, négy falubeli családdal. Mig bérletünk tartott, egyetlen egy gazda, de zsellér sem vándorolt ki; de megszűnvén bérletünk, — tulmagas bér miatt — a nép is elszé- ledtl Sok szó férne ehhez is, de erről, ha lehet, más alkalommal.* Hazafiui üdvözlettel: Hegedűs Ágoston, gk. esperes-lelkész. Lelencházak. Az uj század folytatja a múlt század második felében kitűzött feladatát. A haladás korszakát éljük és lépten-nyomon manifesztálódik az a céltudatos igyekezet, hogy a haladás nagy eszméinek megvalósulásán fáradoznunk kell. De fáradozunk is. A lelencházakról és gyermekmenedékhelyekről benyújtott legújabb törvényjavaslat hu manisztikus intézmény, melynek jótékony hatása el nem maradhat; egy rég óhajtott, várva várt, civilizált államban nem hiányozható intézkedés ez, mely — az ethikni szenipp.inuoi eltekintve — nemzetgazdásza i letimetb' n nagy jelelentőségü leh>'i ; nem agadhaijuk ugsan, hogy valamint e földkerekségen mindennek van fény- és árnyoldala, úgy ennél az intézménynél sem hiányozhat, mivel nem hinném, hogy az általános morálra jótékony hatása lesz; de ez eltörpül a mellett a számtalan, elő sem sorolható erkölcsi hasznosság mellett, mely okvetet- len várható és a mit a más államokban már régen működő intézetek eredménye fényesen bebizonyított. Hogy a törvényjavaslat gondoskodik arról, miszerint 'hazánk több pontján létesittessenek ily intézetek, megelégedéssel vehetjük. A de- centrálizáció elvét követte a minister. Nagyon helyesen, meít csak ily módon válhat hasznossá, csak ily módon felelhet meg feladatának. Hogy mennyire igyekezett e törvényjavaslat a kitűzött célt elérni és feladatának megfelelni: mutatja az a kilátásba helyezett intézkedés, hogy a mennyiben a körülmények csak * Kérjük I ________________________Szerk. Folytatás as I. mellékleten.