Zemplén, 1900. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1900-08-19 / 33. szám
A magyar király. (szk.) A magyar király fogalma egészen magyar felfogás, a minővel teljes egészében sehol másutt nem találkozunk. Ennek a felfogásnak alapja a Szent- István koronájának a kultusza. Az a korona a mi szemünkben a magyar állam szimbóluma. Magában egyesíti a magyar birodalom hatalmát, tekintélyét és dicsőségét; képviseli a magyar állam folytonosságát. Fényessége: a nemzetnek a fényessége; romlása: a nemzetnek a romlása. A koronához kötött ezt az ideálunkat perszonifikáljuk a király személyében. A király személyében látjuk megtestesülését a magyar birodalom hatalmának, tekintélyének és dicsőségének; az ö fényessége a mi fényességünk, az ő romlása a mi romlásunk. A koronás király fogalmát egynek tartjuk Magyarország fogalmával. A magyar nemzet géniusza, a mikor eképp összeforrasztotta az államot képviselő koronát és az uralkodó személyét: akkor egyszersmind létrehozta a lojalitásnak egy egészen sajátságos válfaját. Úgy kellene hinnünk, hogy XIV. Lajos hires mondása: Vétat c’est moi (az állam én vagyok) alkalmazható a viszonyra a magyar nemzet és koronás királya között. És talán nem is kell ezt puszta látszatnak mondanunk. Mert az állam és a koronás király a magyar nemzet eszmekörében teljesen azonos fogalmak. Csakhogy a két fogalomnak az azonosítása Magyarországon nem abban az értelemben történik, a mint XIV. Lajos, a „nap-királya“ értette. A koronás király bírja teljes mértékben a magyar nemzet hűségét és ragaszkodását; de az a föltétel, hogy a király fején viselje Szent-lstván koronáját: egyszersmind megmondja, hogy a nemzet az alkotmány szellemében, az alkotmány rendelkezései szerint kívánja a király uralkodását, úgy, hogy, tekintettel arra az érdekes viszonyra a magyar nemzet és koronás királya között, szinte kisértésben vagyunk, hogy megfordítsuk XIV. Lajos mondását és a magyar állam szájába adjuk az önérzetes kijelentést: le roi c’est moi. Csodálatos játéka a sorsnak, hogy Ferenc József, a mi jó királyunk, — a kinek ma ünnepli egész Magyarország hetvenedik születésnapját s pedig azzal az őszinte kívánsággal, hogy az Isten minél tovább éltesse ö Felségét a magyar nemzet javára — a Fregát-kapitány Thomanu. — A .Zemplén« eredeti tárcája. — Irta: Kiár István. A napi lapokban csak röviden emlékeztek meg róla. Mindössze annyit jegyeztek fel, hogy a pekingi elesettek közt van Thomann, a „Zenta“ parancsnoka is. Sem többet, sem kevesebbet. Éppen egy sorra valót Írtak róla. A kik nem ismerték és elolvasták a hirt, lehet, hogy egy pillanatra megállották annál a sornál. Lehet, hogy azalatt az egy pillanat alatt részvéttel gondoltak arra a szegény katonára, a ki távol hazájától, távol szülőföldjétől, családjától, a legutolsó leheletig is teljesítve kötelességét, hullott el, a fanatikus kínai lázadók gyilokjai között. De ezzel aztán le is róttak mindent. Az a kicsike részvét, mely az alatt a pillanat alatt támadt lelkűkben, mig a hir olvasásának köz- vetetlen hatása alatt képzeletük élénken varázsolta elő a követségek torlaszai között heverő kapitány véres hulláját, a milyen hirtelen támadt, épp olyan hirtelen múlott is el. Aztán a másik percben napirendre tértek felette. Jöttek érdekesebb hirek nagyobb rangú emberekkel: alkirályokkal, mandarinokkal történt eseményeknek a leírása és a gondolat, mely a szegény kapitány véres sorsánál egy pillanatra tűnődve állott meg, tovább repült. Szegény Thomann kapitány! Mikor elolvastam tragikus sorsának megerősítését is, mit mindig sejtelmes aggodalommal vártam, isten bocsássa meg bűnömet, bánatomban szinte boszusan kiáltottam fel: Úgy magyar fölfogással azonos ideált alkotott magának uralkodói hivatásáról. Nem kergeti ő a személyes becsvágy ábráldképeit; nem kívánja, hogy a nemzet áldozatokat hozzon az ő személyes törekvéseinek. E helyett, hogy úgy mondjam, diszperszonifikálja magát és teljesen fölolvad az állam eszméjében. Ferenc József azt tartja, hogy a király az állam megtestesülése, legfőbb látható képviselője. Es ennek a fenkölt föladatának szenteli egész életét. Minden gondolata, minden cselekedete, minden lépése arra alkalmatos, hogy megvédelmezze, sőt fokozza az állammal egybeforrott királyi tekintélyt. A magyar nemzeti géniusz azt kívánja, hogy az állam és a koronás király egységes fogalom legyen. Hát ennek ragyogó példaképét találja meg Ferenc Józsefben. A magyar szent koronát még soha sem viselte uralkodó, a ki tökéletesebben képviselte volna a magyar nemzeti fölfogást a viszonyról a király és nemzet között. Mondjuk bár XIV. Lajossal: l’état c’est moi, vagy fordítsuk meg és mondjuk a magyar állam nevében : le roi c’est moi, ezt a mondást Ferenc József a legmagaszto- sabb értelemben valósítja meg. Teljesen azonosítja magát a magyar állammal, a melynek trónján dicsőséggel ül. De nem abban az értelemben, mintha az államot saját rabszolgájának, szuverén akarata játéklabdájának tekintené, hogy feláldozza királyi szeszélyének. Hanem abban az önmegtagadó értelemben, hogy ő saját magát, egész életét, minden kedvtelését föláldozná az államnak. Királyi kötelességét abban találja, hogy gondozza, munkálja és előmozdítja a Gondviselés kezével rábízott magyar állam javát. És ha minden magyar embernek kötelessége, hogy hazája sorsát szivén viselje: úgy Ferenc József azt tartja, hogy a legelső magyar ember a király, Magyarország legelső és legbiztosabb oszlopa, a melynek soha megrendülnie nem szabad, mert különben meginog a magyar állam. A magyar állam Ferenc Józsefre, az uralkodónak erre a ragyogó mintaképére tekintve, büszkén elmondhatja: le roi c’est moil A mikor örömmel látjuk és hálás szívvel tapasztaljuk, hogy Ferenc József ilyen magasztos szellemben fogja föl és gyakorolja évtizedek hosszú során át királyi hivatását: akkor teljesen értjük, hogy világszerte ünnepük őt, mint népeinek kell neki, maga volt az oka, miért olt olyan kötelességtudó ! ? Miért akart mindig példányképként áilani katonái előtt ? ! Miért nem akarta sohasem ismerni a veszedelmet ?! Miért nem tett úgy, mint tett sok száz más, kik hangos beszéddel, üres dicsekvéssel hitetik el magukról azt, a mit ő példás kötelességérzetével és rettenthetetlen bátorságával vivott ki magának! Akkor még most is élne. Akkor nem döntötte volna vigasztalhatatlan gyászba családját, melynek tagjai remegve várták a napot, mikor a legjobb férj, a leggyöngédebb apa, a napbarnított arcú Thomann kapitány haza érkezik, hogy térdeire ültetve nejét és egyetlen leánykáját, úgy mesélje el nekik élményeit. Mert igen is mindig úgy tett. Mindig úgy szokta volt ringatni őket a két térden, ha meg látogatták őt a hajón. En ismertem nagyon jól. Nekem parancsnokom volt nyolc hónapon át. És visszaemlékezve rá, az eseményeknek egész sorozata elevenedik fel lelkemben, a melyen bajtársaimmal együtt az ő parancsnoksága alatt mentünk keresztül. Ne reméljenek sokat. A „Zemplén“ t. olvasóinak ebben az ünnepi számban ő róla csak közönséges apróságokat akarok elmondani, a miket rendes körülmények között meg sem kockáztattam volna. Most azonban nem lesz érdektelen, mert némi világosságot fog vetni annak az embernek a lelkületére, ki nem riadva vissza vésztől, vihartól, maga vezette kisded csapatát és a küzdelem hevében, mint lelkes katona, egészen bizonyos, hogy elsőnek esett el hős csapata élén. * atyját, mint a királyok királyát és a legjobb uralkodó tekintélye és glóriája övezi ősz fejét minden müveit nemzeteknek a szemében. így tanuljuk megérteni azt is, hogy Ferenc József képes elviselni a legsúlyosabb megpróbálást, a nélkül, hogy pillanatra megrendülne. Elveszít tartományokat; elveszíti fiát: a trónörököst; elveszíti fölséges nejét: a királyasszonyt, mindkettőt a legborzasztóbb és a legkiszámíthatatlanabb módou; de a király nem tántoródik meg a szörnyű csapások alatt. Ugyan hány ember volna erre képes ? Ferenc József, mint igazi hős és vértanú, bár megrepedjen szive, erőt tud venni magán és a legmarcangolóbb kin és fájdalom sem feledteti vele, hogy Isten és emberek előtt kötelességei vannak, a miket, ha elhanyagol, milliók és milliók sinylik meg. És föntartja magát gyászszal övezett trónján, emberfolött álló erővel. Impavidum ferient ruinael (Még a romok közepette is rendületlen!) Alkalmazhatjuk reája joggal a koszorús római költőnek azt a versét. Ő valóban megingathatatlan oszlopa az államnak. És látva uralkodói egyéniségének ezt a históriai vonását, végül, megértjük, hogy a magyar objektiv lojalitás Ferenc Józseffel szemben szubjektívvé változik át, vagyis hogy szeretetünk és ragaszkodásunk nem egyedül a koronás király fogalmát illeti többé, hanem kiterjed az ő személyére is, a kiért készek vagyunk élni és halni. A magyar nemzeti géniusz keresve sem találhat fényesebb példát arra az ideálra, melyet a szent korona viselőjéről alkotott évezredes történetünk folyamán Ferenc József, az a koronás király, ki tökéletesen azonosítja magát a magyar állammal és uralkodói kötelességét abban ismeri föl, hogy istápolja ennek az államnak az érdekeit. A magyar ilyennek álmodta és kívánta királyát, a milyenül Ferenc Józsefben jelenik meg előtte, mint egy nagy, csddás alak. Azért e mai napon, az Ő gondviselés küldte születésének hetvenedik évfor- doló napján, egy szívvel lélekkel mondja az egész magyar nemzet Vörösmartyval: Isten . . . királyok istene, Emeld fel hozzád a király szivét, Értelme légyen, mint napod szeme, Hogy végig lássa roppant helyzetét Hogy a ki fényben milliók felett van Legyen dicsőbb erényben — hatalomban I Szép, derült februárusi nap volt, mikor bemutatkoztunk neki. Olyan enyhe ragyogó délután, a milyen csak a délvidéki tengerek mentén szokott lenni, hol a korai tavasz melegébe leheletszerüen olvad bele a kéklő távolban f<?kvő hegyek közül koronként alácsapódó téli fuvalom. Mikor jelentéseinket átvette, megállt előttünk. Nagy, erős, daliás külsejű ember volt. Olyan valódi germán tipusz. Világoskék szemekkel, apróra nyírt szőke körszakállal, melynek keretéből élesen vált ki a napbarnított arc, melynek minden vonása éles ellentétet képezve a szemek folytonos derűjével, a legnagyobb erélytől tettek tanúságot. Mig előttünk állt, elég időm volt megfigyelni. Minden mozdulatára vigyáztam. Látszott rajta, hogy szerette volna magát mennél szigorúbbnak feltüntetni előttünk. Legalább a hang, melyen hozzánk beszélt és beszédének tartalma arra vallott. Valóságosan ijesztgetett bennünket. A büntetéseknek egész fokozatát helyezte kilátásba, ha nem viselnők magunkat példásan. Szemei azonban, azok a mosolygó világoskék szemek, egész mást mondottak. Azoknak a derűje mind halomra döntötte a hozzánk intézett sötét szavak hatását, úgy annyira, hogy a kihallgatás után a legjobb hangulatban széledtünk el a fedélzeten. És azok, kik csak a legjobbat vártuk uj parancsnokunktól, nem csalódtunk. Minden volt hozzánk, csak rósz nem. Példás rendet, feltétlen engedelmességet követelt. Számtalan esetben nagyon is próbára tette kitartásunkat és bátorságunkat, de viszont annyi kedvezésben egy hajón sem részesültek az önkénytesek, mint részesültünk mi. Es hogy Folytatta az 1, mellékleten.
