Zemplén, 1900. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)
1900-07-01 / 26. szám
Ezt jó volt konstatálni, mert magyar vendégségre gyűltek egybe. De kövessük e karavánt, melynek minden egyes tagja kevés különbséggel alul vagy felül félszázadot hordott vállain ; őszbevegyült kopasz, vagy legalább kopaszodó, de büszkén felhordott fejjel ballagtak egymás mellett, egyik-másik sántikálva. Szemeikből és egész valójukból a megífjodás sugárzott ki. Látszott, hogy mindenik beleképzelte magát abba a gyermekkorba, a mikor még boldog gondtalanságban együtt tanultak és együtt játszottak. Számra 19-en valának. Névszerint: Braun Ignác borkereskedő S.-A.- Ujhely, Horváth Géza orvostudor Budapest, Horváth Hugó földbirtokos M.-Izsép, Kovarez József gazdatiszt Felső-Irregh, (Tolna m.) Ko- varcz Károly állomásfőnök Királytelek, Lojda József r. k. plébános Battyán, Lukács István kántor-tanitó K.-Helmecz, Mauks Elek ügyvéd Soroksár, Mauks Elemér járásbiró Sztropkó, Miklóssy Endre m. kir. honvéd százados Ver- secz, Oreschkó Mihály kántor-tanitó Vencselő, Pekáry Gyula ügyvéd, S.-A.-Ujhely, Petry János posta- és táviró-felügyelő Nagyvárad, Reiehard Lajos termény-kereskedő S.-A.-Ujhely, Schön Áron (most Szepessi Arnold) orvostudor S.-A.- Ujhely, Schön Hugó orvostudor S.-A.-Ujhely, Schwarcz Ignác orvostudor Gálszécs, Székely Imre takarékpénztári tisztviselő S.-A.-Ujhely és Tóth István kántor-tanitó Báránd. Azok az apák, sőt nagyapák — ne tagadjuk részben agglegények is, — a kik most a távolból és közelből viszontlátásra gyűltek össze, az 1852—1655-ik években az itteni algimnázium tanulói voltak. Első nap „ismerkedtek“. No ez egy érdekes képet nyújtott a szemlélőnek. Nézték egymást elölről, hátulról, oldalvást, feltett süveggel. Keresték az ismertető jeleket. Hol találtak, hol nem. Egyiket az orráról, másikat a szeméről, szájáról stb. ismerték fel, de a hajáról senkit, mert az vagy elkopott, vagy megőszült, vagy mindkét változáson ment keresztül. Voltak, kik a felismerhetetlenségig megváltoztak és igy történhetett, hogy a rekognoszkálás buzgalma any- nyira elragadott egyeseket, hogy egy közzéjük vegyült, de nem közzéjük tartozó hasonkoru barátomra is reá fogták, hogy te N. Pista vagy és ezt az urat csak közbelépésem mentette meg a puszik záporától. Erre aztán következett az ölelkezés, csó- kolódás, még pedig oly mértékben, hogy sürü fellegek tornyosultak az égen és nemcsak esőtől, de jégtől kellett tartani, ezt azonban — hála az emberi találmány legújabb vívmányának — elviharágyuzták, nagy szerencséjükre a diákoknak, a kiket az a balsors is érhetett volna, hogy garabonciás diákok módjára kiebrudalták volna őket a városból, a hova ünnepelni jöttek. Vacsora közben jött az apró diákcsinyek és események felelevenitése. Egyik a másikának a szájából ragadta ki a szót. Mind egyszerre akart beszólni, akár csak a vénasszonyok, de azért ezekkel a versenyt ki nem állották. Másnap volt az ünnepies hálaadó isten- tisztelet a kegyesrendiek templomában, a hol egykor naponta jelentek meg az úr színe előtt. Ily megható hálaadó istentiszteletet nem sokat látott a diákok temploma. Lelkészként volt társuk jelent meg misemondónak az ur oltáránál, a kinek most a kegyesrendi tanári karból három tag segédkezett. A mint a csöngettyü megszólalt és a szentmise, a melyet a kóruson a véndiákok három kántortagja orgonazenével ésaz örömünnep lesz — figyelj jól Sámson hogy megérts — oszlopait aláfürészeltettem . . . — Nem értlek . . . — Téged a főoszlophoz fognak állítani. . . Erős vagy, rázd meg azt az oszlopot... A csarnok teteje rátok fog szakadni.. . — Séla! — rázkodott össze a vak férfi s a leány kezét görcsösen magszoritotta, mintegy bele kapaszkodott. — Vesszenek azok, a kik téged árulással ejtettek meg, a kik megaláztak! Vesszenek, de ... de te is oda fogsz veszni — a leány hangja megtört. — Séla! — kiáltott föl Sámson s a leány lábaihoz borult, megragadta palástjának szélét s ajkaihoz emelte. — Köszönöm . . . Köszönöm! — Séla siess! — hangzott az őr fojtott hangja. A leány sirni kezd — minden ereje elfogyott, a válás pillanata irtóztató! Az őr sürgeti, mennie kell. Hirtelen lehajlik s az imádott férfi vak szemeit megcsókolja s fuldokló zokogással, sietve távozik. Odakint, a csillagos ég alatt, úgy érzi, hogy össze fog roskadni. Az őr látja, hogy szenved, megsajnálja s egy kőpadhoz vezeti. Soká ül egy helyen. Nem gondol, de nem is érez semmit. Pillanatokra magára eszmél s olyankor úgy rémlik, hogy egy mélységbe zuhant, hogy meghalt s ez a gondolat, vagy inkább érzet jól esik néki. Keleten pirkadni kezd. Az ég gyöngyszinüvé, majd halvány sárénekkel kísért, kezdetét vette, könyekig elérzéke- nyitette a vén-diákokat, a kiknek örömtől és hálától különben is színig teltek volt a szíveik. És az egész mise alatt ez ihletszerű magasztos érzés honolt egész lényükön, melyet lelkeikben a múltak emléke és a valóra ébredt jelen eseményei költöttek fel. Mise után a gim- náziom tanári szobáiban gyűltek össze a veterándiákok, a hová a tanári kart is meghívták, hogy sziveikben a volt tanáraiknak hozott mély hálát a mostani tanároknak, mint amazok utódainak adják át. — Itt ismét a vén-diákok papja emelkedett beszédben emlékezett meg az ünnepély jelentőségéről, melynek hármas célja van: a viszontlátás, a hálának a tanári kar iránti lerovása, a mely követendő példányképül szolgáljon a mindenkori tanulóknak és ezzel kapcsolatban a jó tett, a mely abban nyilvánul, hogy a mai nap emlékére az összegyűlt veterán-diákok 600 kor. alapítványt tettek le, hogy annak kamatja, valláskülönbség nélkül, a legjobb magaviseletű és szorgalmú 4-ik osztálybeli tanulónak adassák ki minden tanév lezártával. Erre a főgimnáziom igazgatója, ft. Horváth Sándor válaszolt hasonló lendületes beszédben. Következett az iskola udvarán a vén- diákok lefényképezése, ez is rendben folyt le, de mutatkoztak oly jelenségek is, a minőket az egykori gyermek-diákoknál nem tapasztaltunk; a véndiákok némelyike hiú lett és csupasz fejjel nem mert belenézni a lényképezőmasinájába. Ezek a kopaszokhoz tartozók fedett fővel lesznek megörökítve. Ezt végezve, a kegyelet adóját indult le- róvni a veterán diáksereg az itteni róm. kát. temetőben nyugvó boldogemlókü „Augusztini bácsi“ tanárjoknak — amint a jóságos hitoktatót nevezték — és sírjára koszorút tettek le. A temetőből seregestül elindultak tisztelgő látogatást tenni a helybeli volt iskolatársak kedves feleségeinek és örömmel konstatálták, hogy az ő diákfajtájuk ki nem vész, mert itt is, ott is a családi fészekben 4—5 fiókra találtak. A mire ugyan a messze Tolna-vármegyéből ide fáradt egyik tanulótárs fitymálva azt mondta, hogy mi az, csekélység; ide nézzetek, én 9 élő gyermeknek vagyok boldog attya. — Tagadhatatlanul szép eredmény, de úgy emlékezünk, hogy ez az önérzetes konskoláris a tanulásban sohasem ért el ily szép eredményt. A vándorlások után következett az ünnepély legkedvesebb része: a diszebéd, melyre a veterán-diákok meghívták a főgimnáziom tanári karát, a kik e meghívást elfogadták és a vén-diákok ünnepélyét szives megjelenésükkel díszesebbé tették. Bock Imre vendéglős a diszebódhez méltó lakomát csapott és az éhes diákokon is kifogott, mert ők sem bírták végét-hosszát elvárni a lukullusi vendégségnek. Ha egyik-másik megterhelte a gyomrát a Bock lelke rajta. Hát az itóka! a mi a fő. Az már inkább már nem Bocknak, de azoknak a helybeli konsko- lárisoknak az érdeme, a kik a vagyonos osztályhoz tartoznak és pincéjükben jófajta hegyaljai bort tartanak, ük rukkoltak ki a javából. És pohárcsengés, hegedüszó mellett lett is olyan zománcos jó kedv, mintha csak a mostani 4-ed gimnáziumi pajkos diákok mulattak volna. Volt magas szárnyalásu, hivatalos dikció „pro és contra“ a vén diákok es a náluknál sokkal fiatalabb és hozzájuk képest gyermek és némely részben unoka-számba vehető — tisztelt gává s végre rózsaszínűvé változik. A csillagok fénye mindinkább halványul. A tenger felől éles szél.kezd fújni, meglebbenti Séla könnyű fátyo- lát. Összerezzen, homlokát elsimítja, sápadt arcán valami mosolygás féle siklik el: föleszmélt s már érez, gondolkozik, szenved. Előtte a filiszteusok fővárosa. Fáradt agyában megvillan, hogy az ő ereiben is filiszteus vér folyik s hogy honfitársait ez éjjel elárulta. Arcán, szemei alatt vörös foltok verődnek ki; lelke és szive között heves küzdelem támad. De a tusa csak rövid ideig tart: szive kitűzte a győzelem lobogóját. Igaz, mély szerelme minden más hajlamot, érzelmet megölt benne. Sámson leikébe visszatért az erő, a tudat, hogy meg fogja magát bosszulhatni, megnyugtatta — Séla lábainak nyomát fölcsókolta — ez volt az élettől való buesuzása . . . — Haljak meg én is a filiszteusokkal — mondá, mikor a filiszteusok nagy örömrivalgas- sal az ünnep csarnokába vezeték s a főoszlop mellé állították. — Haljak meg én is — mondá még egyszer s az oszlopot olyan erővel rázta meg, hogy : „Leszakada a ház a fejedelmekre s mind az egész népre, mely vala a csarnokban.“ (Bírák K. XVII. 30,) (Vége.) tanárok között. És, mert magyarul mulattak együtt, reá került a sor az úgynevezett — nem hivatalos — de azért jó dikciókra is. Folyton emelkedő hangulatban eltartott a diszebéd d. u. 3 óráig, akkor aztán a karaván — de már nem gyalog — elindult Széphalomra a Kazinczy Ferenc mauzóleumát és sírját meglátogatni, — a hol hazafias dalokkal rótták le a kegyeletet. É rövid megszakítás után következett a vacsora, mely benyúlt a késő éjszakába. Végezetül táncra is perdültek a „diáknék“ őnagyságaikkal és leányzóikkal. A vigság tetőpontját érte. De mert minden földi vigságnak vége szokott lenni, bekövetkezett az apostolok oszlása — ölelkezéssel — az isméti viszontlátásra; — de ebbe már bizonyos nemes fájdalom vegyült, mert ki tudja, hogy 10 év múlva, a mikorra újabb összejövetelt fogadtunk, hány fog a veteránok közül kidülni ? Meg kell emlékezni arról a 6 iskolatársunkról a ki az ünnepélyről elmaradt; egyik mint lelkész Amerikában lakik, a nagy távolság akadályozta a megjelenésében, de az alapítványra 60 koronát küldött és meleg hangú levélben jelezte, hogy lelkileg a rendezőkkel van és mig ők itt hála-istentisztelettel áldoznak az egek urának ő — úgymond — ugyanakkor gyászmisét mond az elhaltakért. A többiek szintén a nagy távolság, vagy más elfoglaltság miatt nem jelenhettek meg, de üdvözletei küldtek a távolból az itt egybegyűlteknek. Végre, hogy az utolsó gondolat és a maradandóbb emlék a nőké legyen, e képből ki nem hagyhatók azoknak a konskolárisoknak kedves feleségei és az egyiknek virágzó szép leánya, a kik a veterán-diákok ünnepségében és mulatságában részt vettek és megjelenésükkel az ünnepség fényét és a mulatság vig kedélyét fűszerezték és emelték. Őnagyságaikon is meglátszott, hogy mindannyian örömest képzelték magukat abba a gondolatba, hogy ők most „diáknék.“ De váljon örömük teljes volt-e ? nem tudom, mert az asszonyok kedvesen rejtegetett titkait kilesni én képes nem vagyok. * Minden múlandó! A veterán-diákok is eljátszották gyermekjátékaikat, eloszlottak, hogy otthon az álomból valóra ébredjenek ; de a kedves emlék, a melyet magukkal visznek, soha el nem enyészik. Engedje az egek ura, hogy 10 év múltán, úgy mint most a 35 éves, akkor pedig a 45 éves találkozáson egytől-egyig részt vegyenek azok a derék veterán-diákok, a kik tanujelét adták annak, hogy akadályt nem ismernek ott, a hol a gyermekkori barátságnak, a ke- gyeletes hálának és a jótettnek kell áldozni. — (Élőinek! Szerk.) Vármegyei ügyek. PónztárvizBgálat. Az 1870- évi XLII. t.-c. 58 §. n) pontja értelmében eljáró küldöttség, az alispán távollétében a rendszerinti főjegyző elnöklete mellett, jún. 29-én és folytatva jún. 30 án vizsgálta meg a t. vármegye közpénztárait. A mélyre ható vizsgálat folyamán nehézség nem merült fel. — A közönség tájékoztatásául felemlítjük hogy a vármegyei nyugdíjintézet vagyonkészlete volt jún. 30-án: 263,337 K. 79 f; a községi és körjegyzők nyugdíjintézete pedig ugyanakkor 47,470 K. 13 f. értékű készlet felett rendelkezett. A főszolgabírói jelölés. Varannóróla következő jegyzőkönyv érkezett szerkesztőségünkhöz: Jegyzőkönyv. Felvétetett Varanuón 1900 évi június hó 21-én, az elhalálozás folytán megüresedett varannai járási főszolgabírói járás jelöltjének személyében való megállapodás iránt megtartott járási értekezleten. Jelenvoltak az alulírottak. Vladár Emil, mint az értekezletre kiadott meghívó egyik aláírója, felkéri az értekezletet, hogy vezetésére elnököt, a jegyzőkönyvi teendők intézésére pedig értekezleti jegyzőt vá- laszszon. — Ajánlja a maga részéről Csőke József dr. vármegyei biz tagot elnökül és Füzes- séry Pál vármegyei biz. tagot jegyzőül. Az értekezlet Csőké József dr.-t elnökül és Füzesséry Pált jegyzőül egyhangúlag megválasztja. Ezután Csőke József dr. elnök, megnyitva az értekezletet, rövid szavakban jelzi a veszteséget, mely a járást Füzesséry György főszolgabíró elhuny- tával érte s felkéri az értekezletet, hogy az ez által megüresedett főszolgabirói állás betöltése tárgyában, illetőleg a megválasztandó főszolgabíró személyére nézve nyilatkozzék. Vladár Emil indítványára közlelkesedéssel Diószeghy János járási h. főszolgabírót jelöli az értekezlet járási főszolgabíróvá; mert eddig itt eltöltött 4 esztendei hivatali működése, páratlan tisztességes, rokonszenves egyénisége és clösmert tevékenysége őt ez állásra méltóvá teszik. — Elnök felkéri az értekezletet, az összes megyei bizottsági tagokat Diószeghy János h főszolgabíró Folytatás a II. melléklatan
