Zemplén, 1900. július-december (31. évfolyam, 26-52. szám)

1900-12-02 / 48. szám

fi „Szózat“ ünnepén.

.Hazádnak rendületlenül Légy híve óh magyar! Bölcsöd az, s majdan sirod is Mely ápol s eltakar!*

A magyarnak el kell pusztulnia! Nem is a csaták zajgó viharában, nem a munka emésztő tüzében, hanem csúfosan és gyalázatosán ! A kardja, az úgyis már csak rozsda, a szíve úgyis tele métely, a lobogója foszlány, hadi köpenyege éppen jó halotti fátyol. El kell pusztúlnia, — mert elveszett a nemes Ilion, oda a büszke Karthágó, ledőlt a klasszikus Róma és rabigába görnyedt Bábilon ... És mert minden elpusztúl az ég alatt és mert minden igy jár az ég alatt! . . .

így énekeltek a költők és fűzfára aggatták hárfáik at . . .

*

Szomorú idők voltak azok. Az egész hazában síri csend uralkodott. A szabadság szellője nem lengett a hegyek ormain és domboknak aljában. A végtelen rónaság- ban egy agyonsanyargatott nép kóros álomba merülve feküdt. Földje, hazája nem az övé volt, ő maga másnak rabja volt, a paraszt szolga volt, szolgája annak, ki maga is bilincset hordott önkezén.

És e csendes, e sötét éjszakában, mint egy túlvilági imádság utolsó akkordja, hangzik végig a romlásba sülyedő hazán egy prófétának látnoki és biztató szózata: Oh nem, Árpád népe az nem veszhet el; és ha igen, akkor csak nagyszerű halálban pusztulhat el; de addig is : „Hazádnak rendületlenül, légy híve óh magyar! Bölcsőd az, s majdan sirod is, mely ápol s eltakar! “

És erre a biztató szóra felébredt álmából a föld, a természet, a rab, a szolga, a haza és az egész mindenség. És visszhangozta millió kebel, erdő elsugta erdőnek, mező a mezőnek, virág a virágnak, míg zenéjük orgonazúgásba vegyült és méla akkordjaival egész Hadúr trónusáig szállt.

És Hadúr meghallgatta népének szózatát s halottaiból feltámasztotta őt. Ez pedig kikelve hamvaiból, a szabadságnak sasszárnyain felrepült és zúgta tovább dalát — rendületlenül! Az újjászületés munkájában mint ébresztő szót, a csatáknak zajgó viharában zúgta mint harcriadót és a nagyszerű halálban, mint temetési énekszót. És ez volt imájuk a bujdosóknak is, dobta bár őket a sors Óceánon innen, vagy Óceánon túl, vitte bár oda, hol a nap heve lángol, vagy hol az éjszaki szél fú.

*

Már minden részről valamint napnyugta után a Csillagok egymást érve kitűnnek az égi határon: Akkép kelnek ezek s szaporán készülnek az útra. Itten kél Edőmér s csattog páncéla ruháján. Délcegül ugrál s nyihog a pej csődör alatta,

S a mint hánykódik, megvillan kardja kezében. Tornyos testével jő zászlós Bulcsu amarról, Mint döntő elefánt. Ékes zászlója lebegve Játszadozik széllel, nagy ezüstös szára ragyogván. Kék lapján képek vannak bele szőve aranynyal: Ä vezető szarvas s dárdás űzője nyomában. Messze terül siető lábaiknak alatta Meótis. Naptól csillámló síkján ősz bófuvatok közt Csak néhol feketül a szirtek színtelen orma, Hol repeső csókák s hollók marakodva tanyáznak. Látszik előbb nagy erőt mutató állásban az első Hét magyar: Álmos, Előd, komoly Und, Tu- [hutum, Huba, Tas, Kund.

A mint esküsznek fölemelt kardokkal. Ezek közt A. fejedelmi magyar deli Álmos, díszre kitetszőbb, Áll magasan, s vérét s gőzölgő véröket iszsza. Hajdan ezen képet könnyű tündéri kezével Szőtte szelíd Zala, Álmosnak testvére, ki otthon Megmaradott az előbbi lakon bű Torzon ölében; A zászlót pedig Álmos adá hordozni Dobónak; Elgyengűle Dobó s a zászlót Bulcsúra hagyta: Ez viszi most gyakran betekerve, ha kis csata

[zendül:

Fenn lobogatva, ha nagy seregeknek harca dö[römböl.

Réz buzogányt hordoz s hadijesztő barna fején

|mély

Sok évtized múlt el már azóta. Akik akkor születtek, öreg emberek már és akik akkor éltek, mindennap leszámolnak az élettel, mielőtt álomra hajtanák le az ő tisztes, őszbe borult fejeiket. A hol vérpatakok ömlöttek akkor alá, most vígan burjánzik a fű és a hol annyi Golgotha volt, most a békének galambja honol. Uj nemzedék is nőtt ... a nemzet most mi vagyunk !

Zengjen hát akkor a mi ajkunkról is ez az imádságos ének és szálljon fel a mi szivünkből is, Hadúr trónusáig el! Aljas visszavonást és rútviszálykodást feledve: merüljön el a mi lelkünk is a honszere- tetbe és álmodjunk nagyságról ezen a szent napon ! Oh tudom, hogy lelkesedni százszor nehezebb ma, mert manapság nem harc, nem sasröptü ábránd, hanem a napi gond és a munka küzdelme vár reánk. Toll, szerszám és kultúrával küzdjünk hát azért, a miért küzdött egykoron a kard!

*

. . . És „Bodrogköz szigete mellől is, hol hegy „emelkedik a hideg éjnek tája felé, zölden alul, pusztán szírieknek hagyva felülről ; ott a hol a kis Ticze és Tisza habjaiból aláfoly jobbja felől; balján pedig a Bodrog fut csendes özönnel; és összekerülnek utóbb keskeny szögletre s zuhogva hagyják el gyönyörű táját a délre mosolygó zempléni völgynek, zengő ligetit és vízlepte lapályit ..." a kerepesi temető felé ezreknek imája száll.

Lágyan zsongó őszi szellő, vidd el hát oda imánkat és suttogjad el ott lágyan, hogy őt áldja ma mindenki széles e hazában. Rá gondol az ifjú ma és nagyot érez, róla mesél az öreg és szeme megvillan. Súgjad el ott Néki, búgjad el ott lágyan:

»Hogy elnémult nálunk is ma minden hiú lárma Önérdek harc és áldatlan panasz,

S lelkünk a földi szennyet, port lerázva Hozzád szállt fel, te fényes Szellemarc!

A nemzet szivo édesen remegve Királyi trónod zsámolyához járul,

Fejedelmi költö, áldást kér nevedre És kél hozsána neked, zengő ajakárul!

(Székely ^ron.

Vörösmarty emlékezete.

Csodálatos alkotás az emberi szív. Olyan, mint az anyaföld: megterem mindent, a gaztól — a gyémántig, — a hálátlanságtól — a hála szivárványos könynyeiig.

Csodálatos fa a nemzetek élete, melynek gyümölcsei: Efialtészek és Zrínyik.

De legcsodálatosabb az idők folyama, mely muladóságunkat semmisíti meg és a halhatatlanságba emel.

Ma száz esztendeje áldotta meg a magyarok istene nemzetünket Vörösmarty MihályVas kalapot; nem mintha halált rettegne, ha[nem mert

Könnyen bírja, s hevet, hideget ki tud állni alatta. Ezt, hogy az alföldön nyargalt, fölrúgta lovának Lába, ezóta fején viseli kalpagja helyében.

Apja is, a jó kedvű Bogács, kél nyomban utána; Párduc kápa fején s van csinos bocskora lábán, Testi ruhája setét, de ragyog szép csatja övének, Melyről kardja lelóg s hüvelyével verdesi combját.

............Ezen közben már bontva valának

Sátoraik, s a bajnokok is mind talpra kelének. Jött Ete hős iszonyú gondját leikébe temetve, Délcegen és bátran. Bojtos kacagánya kevélyen Lebbent a széllel, s valamintha világnak utóján A szakadó egeket föl akarná tartani, állott Izmos markában vasazott dárdája merően. Tarczal is, a nyilazó seregeknek büszke vezére, Fecske lován mint könnyű madár, nagy gyorsan

[előkelt;

Szép arany iv fénylett baljában, s rakva nyilakkal Csengett és zörgött ékes puzdrája, ha mozdúlt; Görbés kardja pedig csillámlott oldala mellett. Fecske lován, a mint sebesen fordúla, ezüstös Cafrang hányódott, s meglebbent sárga sörénye. Mint ha megindul a fuvalom nagy Mátra vidékén, Rengenek a tölgyek, fejeik meghajlanak ingva: Úgy mozgott Bodrog táján a reggeli tábor.

A nyihogó paripák s hősök keveregve forogtak, Itt is, amottan is a vezetők villogva kitűnvén.

X

lyal kit nemcsak azért magasztalunk ma, mert a magyar észnek ezer esztendő alatt egyik legelsőrangu jelensége volt, hanem s főképp azért, mert, mint Sybilla, bölcse- ségét, lángelméjét nem magának tartotta: átadta nemzetének szent örökség gyanánt, • templomok és iskolák falai hangozzák szavát, s mint egyike a legnagyobb költőknek, igazán nevelője, tanítója és vigasztalója volt egy bízni, hinni alig képes boldogtalan nemzedéknek.

Őt küldé az ég egy eszmélő századnak prófétául — „egy holt tetembe érző szív gyanánt.“ — Az üstökösök a néphit szerint mindig jelentenek valamit. Ő is jelentett. Felverte a tespedt kort letargiájából; ragyogó képeket idézett fel a múltból — jövő gyanánt; „a legelső magyar ember“ dalosa király-hűséget irt az alattvalók szívébe és a „Szózat“ költője a haza- szeretet apoteozisát énekelte meg. A nagy konvulzió pedig, mely a század közepén bukásba sodorta a nemzetet, az ő szívverését is megállította. Nem csoda: nemzetéé volt az élete és ennek gyásza vitte őt a sírba. Az ő álmáért küzdött a nemzet, költészetéből merített eszmét, célt, lelkesedést az államférfi és tudós, — s nem lehetetlen, hogy népe szerencsétlenségéért épp úgy mardosták őt az öntudat kígyói, mint politikai reform-társát: Széchenyit.

Olyan volt a sorsa, mint a szép szőke görög költőnőnek, Szaffónak, ki mikor elvesztett szerelmét sírva énekelte a leu- kádiai szirtfokon, a monda szerint a tenger hullámai a dalok által felverve, megáradtak és őt magukkal ragadták.

Vörösmarty költészetének bámulatos tartalmasságáról, hatásáról és bűvölő erejéről szívünk, agyunk és műérzésünk egyaránt beszél; s elmondhatják, hogy lángoló hazaszeretete, végtelen ragaszkodása fajához elbeszélő, lírai és drámai költészetének, sőt meséinek is a fő erét képezik. A magyar történelem tanulmányozása, a magyar jog és alkotmány ismerete csak megerősítették vele született fajszeretetét; a történelemből kiolvasott méltatlan csapások, az ártatlanul szenvedett börtönök és kiontott vér; s a szeme láttára történt igazságtalanságok; a harmincas évek elején kiadott törvénytelen katona-állitási és adóztatási rendeletek: fellázították nemes lelkét. Anonimusz és Thuróczi krónikáinak harci tárogatói, a „lobogós daliák,“ a dicső, még bukásukban is dicsőített vezérek, a harci diadalok fényes, tündéri alakokkal ihlették meg képzeletét; s végül Perczel Etelka iránt érzett méla, ábrándos szerelme eget kért —■ ez: a „Zalán futása. “

Széchenyi nagy átalakító tervei, ki fellépésével az eszmékben, a szívekben, az elfásult érzésben, az elvadult felfogásban, a közszellemben forradalmat idézett elő ; ki midőn az izgatás legélesebb hangjával támadta meg a magyar nép tespe- dését, fásultságát, az idegen, de helyes eszmék iránt való érzéketlenségét, szégyenletes elmaradottságát, nemzete jóléte iránt való közönyösségét: barátjává és bámulójává tették őt a „legnagyobb magyarénak. S mig Széchenyi az észhez idézte riadóját: Vörösmarty a szíveket verte fel; a haza iránt való közönbösséget törekedett egy nemes tisztitó tűzben megváltani. Ez: a „Szózat.“

Ismerte ő azt a csodás kertet is, melyben a magyar szívnek legközvetet- lenebb, legigazabb és legszebb virágai teremnek : a népköltészetet. Az érzelmek igazsága, mely gyakran csodákat művel, tün- dérivé válik költői lelkesedésében; a kölcsönös szerelemnek hatalma fantáziája előtt akadályt nem ismer, viliik rajongják körül, s nyelvük szépségéhez csak az angyaloké hasonló. Ez a: „Csongor és Tünde.“

Hazánk történeti múltja, az öntudatra ébredő jelen, népének költészete az a szent háromság, melyhez ő imádkozott, s FoIvtat&« ai I. mellékleten,