Zemplén, 1900. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)

1900-05-13 / 19. szám

rikában milyen állapotok vannak, vagyis Magyarország egészen ártatlan a kivándorlással szemben, az itteni viszonyok nagyon csekély befolyással vannak a hullámzásra; ezt ott nálunk Zemplénben is szomorúan tapasztaljuk, mert mig például az amerikai-spanyol háború idejében a kivándorlás igen csekély volt, a háború elmúltával, midőn az üzleti élet túl a tengeren ismét virágzott, már erősebben indult meg, a legutóbbi elnökválasztás idejében igen erős volt, épp úgy, mint most, a midőn úgy látszik, Amerikában igen sok emberre van szükség, mert valóságos láz fogta el népünket, nap- ról-napra 10—20-ával mennek az egyes községekből s nem a szegény, de a vagyonosabb s nem az amfibiális egyén, mint Széchenyi Imre gróf mondta. S itt akarok tulajdonképpen arra rátérni, hogy Hegedűsnek azon állítása, melyet ő tézisül állított fel, t. i., hogy a kivándorlás ott a legnagyobb, a hol sok a kötött birtok, mint tétel nem applikálható a Bodrogközön, mert minálunk például nem a munkahiány, vagy a föld hiánya miatt mennek ki, hanem mert egy gyorsan gazdagodni akarás, egy formális láz fogta el őket, mely elősegítve lesz ügynökök által, kik az egész országot behálózták már, de nagy mértékben az által is elő lesz segítve, hogy az Amerikába kivándorlóit itthon maradt rokonát, ösmerősét, sógorát hívja, vele folytonos Írásbeli összeköttetésben van, sőt levelükben mindjárt a hajójegyet is megküldik.

A Bodrogköz lakója a szabályozás előtti időben nomád életet élt — mert természettől el volt szigetelve — misztikus felfogású is volt; most a kultúra terjedése, a közlekedési eszközök tökéletesbedése folytán — bár a boldogult Sennyey Pál röpke szállóigéinek bölcső-maradványait az ázsiai állapotokról ott meg megtaláljuk ! — megnyílt előtte a világ, meg fogja az utazási vágy, az ismeretlen világ bűvös erővel vonza őt, neki az Amerikába utazás egészen csekély dolog, sőt eleinte őszszel sokan elmentek és aratáskor ismét visszajöttek.

Megengedem, hogy sok helyen a nagy birtok és egyéb viszonyok, melyeknek taglalásába nem akarok bocsátkozni, okai a kivándorlásnak s ennek hangoztatása agitacionális eszköznek lehet igen alkalmas, fel is használják minduntalan, hanem komoly, higgadt és tárgyilagos embereknek, kik a baj okait, ha nem is tudják megszüntetni, de legalább azok enyhítésén, orvoslásán fáradoznak, a kérdést nem erről az oldalról kell felfogni és bolygatni.

Túllőnék a célon, méltóságos főrendek, ha a kivándorlásnak számtalan okait, miket vagy magam is közvetlen észleltem, vagy tanulmányozásaim közepette itt-ott olvastam s melyeket még általánosítani is igen nehéz feladat, felsorolnám s taglalgatnám; ezt mellőzöm, méltóságos főrendek, s szorosan csak egyes főbb orvoslási módokra fogok rámutatni s egyes intézkedéseket fogok kérni, a melyek okvetlen szükségesek arra, hogy a kivándorlási kérdés oly mederbe tereitessék, miképp immár az ország közvéleményében is visszatükröződő veszedelmes s illetve káros jellegét legalább némiképp elveszítse.

Azt látjuk és tapasztaljuk, hogy a kivándorlást tisztán államrendőri intézkedéssel meggátolni nem lehet, sőt ezen intézkedések szigorú keresztülvitelének még azon hátrányai is

álló „créme de créme“-jé. Konzulom már ismerte, ellátogattunk hozzá és kifogástalanul piszkos kaftánban fogadott. Kifogástalan jó török fekete kávéval traktált. Engem következetesen kollegájának titulált és élénk, hajlongó taglejtésekkel igyekézett tőlem kitudni, váljon a táncoló dervisekhez tartozom-e ? A konzul — ki folyékonyan beszél törökül — megnyugtatta az ellenkezőről, mi dicső kollegámnak láthatóan jól esett: megspórolta a baksist, melylyel e kolduló derviseket kell, hogy segítse.

Midőn már a szószoros értelmében jól laktunk a töméntelen sok (satzos) fekete levessel, torkunk más — gyaur torokba való — hűsítő italra vágyott. Igen ám, csakhogy egész Magiuban volt ugyan rekkenő meleg, de élvezhető bor nem volt; minek következtében egyre- másra fogyasztottuk a pukkanós üvegek tartalmát. Nem pezsgőt, hanem krakkerlit (málna lé). Az emberséges korcsmárost annyira kihozta sodrából ennek a monopolikus italnak rohamos megsemmisülési processzusa, hogy végre is határozottan kijelentette :

— Nem adok többet 1

— No még egy üveggel. Lássa ebben a 40 fokos melegben csak megteheti ezt az emberbaráti cselekedetet?

— Nem!

— De hát miért nem ?

— Mert nincs több.

Hát meghajoltunk e „vis major“ előtt és a libalegelőből kikötővé előléptetett Dunapartra mentünk. A Braila—Magiu között közlekedő pici propeller készen állott már, — indultunk.

meg vannak, hogy a nép titokban, kerülő utakon vándorol ki, a mindenütt résen levő lelketlen ügynökök segélyezésével s Amerikában levő nagyon kevés konzulátusainkat is kerüli, — mint üldözött vad — kész prédájává válik uj otthonában az ott már rendszeresen szervezett pánszláv ligának s az ottani honosító közegeknek; s az ottani erősebb támogatás hiányában, vagy munka nélkül, vagy aránylag nehéz s olcsó munkára kárhoztatva bolyong Amerika földjén s igen sok azok száma, kik utolsó garasuktól is kifosztva s elerőtlenedve térnek vissza hozzánk, még jobban növelve elégedetleneink számát.

Hitem és nézetem szerint tehát népünknek Amerikába való kivándorlását nemcsak hogy nem kell, — a törvényeinkben emlitett eseteken kívül, — szigorú rendőri intézkedésekkel gátolni, sőt inkább oda kell hatni, hogy kivándorlóink iránvitva legyenek : minél jobb helyre kell őket vezérelni, mint azt Europa több állama tette, mi pedig nem tettünk semmit; e célból a konzuli kart szaporítani s a kivándorlásnak jobban lekötni kell, — s az ügynökök legyenek kötelesek minden kivándorlót bejelenteni; a svájciak még a kikötőig is elkisértetik a kivándorlókat, kiket bizony fel kell nekünk is világosítani, rájuk felügyelni, őket irányítani. 8 mindezen felül, ha már nincs módunkban őket visszatartani, minden erőnkkel oda kell hatni, hogy ők kint is érezzék meg, hogy e föld szülöttjei s hogy e hazához tartoznak, mert ha nem teszünk semmit, azon szomorú tapasztalatokra ébredhetünk, hogy nemcsak honfitársaink ezreit veszítjük el, de sőt azok legelkeseredet- tebb ellenségeinkké fognak válni a pánszláv agitációk folytán.

De nálunk, méltóságos főrendek, a kivándorlókkal együtt a bevándorlás is nagyon figyelemreméltó jelenség s nem mulaszthatom el hangsúlyozni, hogy különösen a felvidéken végbemenő bevándorlást minden rendelkezésre álló eszközzel akadályozni kell, mert a bevándorlások honfitársainkra úgy erkölcsi, mint anyagi szempontból rendkívül károsak ; ebben a tekintetben vegyünk példát az Egyesült-Államoktól, hogy én is egy jelzővel éljek: a világ legdemokratikusabb államától, mely úgy törvényhozási, mint társadalmi utón a legmesszebb menő akcióra áll készen s különösen a mi honosainkkal szemben, hogy a bevándorlást megnehezítse. Nemrég olvastam a „Zeitschrift für Soc. Wissenschaft“ februárusi füzetében, hogy a közel jövőben tartandó kongresszuson Washingtonban egynéhány régibb javaslat, melyek a már létező bevándorlási törvények szigorítására vonatkoznak, ismét tárgyalás alá kerülnek ; tudvalevőleg az északamerikai köztársaság a szellemileg és testileg beteg emberek bevándorlását megtiltotta; ezen rendelkezés ugylátszik csak papiroson maradt, mert ezentúl az újonnan érkezőket e tekintetben szigorúan meg fogják vizsgálni, további szigorítások lesznek, hogy akik írni, olvasni nem tudnak, azokat visszaküldik, azt hiszem Lodg szenátor javaslata; úgy látszik, az eddig behozott szigorításokkal az amerikaiak nem voltak megelégedve ; azt Írja továbbá az a közlemény, hogy a német bevándorlók száma, kiket pedig az amerikaiak szeretnek, megkevesbedett, mig a kevésbé értékes, különösen szláv nemzetiségű munkásoknak bevándorlása, mit vissza akarnak tartani: évrőlA vidékben csak addig gyönyörködhettünk, mig Magiut láttuk; azontúl majd kopár, sok helyen parlagon fekvő síkság terül el, majd pedig sürü füzetek között folyik a Dunaág. A kis járómü simán szelte a csöndesen folyó viz tükrét, csak csavarkereke csapkodott vad hullámokat, melyek hosszan nyúltak el azután hajónk megtelt utján. Elhagyott, csöndes vidéken úsztunk.

Csönd, nyugalom volt mindenfelé, midőn hajónk mögött kétségbeesett „staj!“ kiáltások hallatszottak.

Mintegy 20 lépésre a propeller mögött egy-egy emberfejet láttunk ki-kibukanni a vízből. E fej és fuldokló test jogos és elvitáz- hatlan tulajdonosa hajósinasunk volt, kit még pár perc előtt láttam a hajón lótni-futni. Hátul a csavarok felett vizet mert, de vedrét az örvény elkapta, vedrével őt magát is. Nosza, ellengőz gyorsan! De gyorsabb volt egy ott halászó török, ki már-már elórte csólnakjával a merülőt. Még egy-két erős evezőcsapás és mellette van. Ideje volt Már csak hajánál fogva húzhatta ki a szegény fiút.

Az emberséges török meg is kapta jutalmát ez emberséges tettéért: esőként hullott csolnakjába a baksis; az utasok mindegyike juttatott neki ily elismerést, mely láthatóan jobban esett neki minden dicséretnél.

Giurgiu pedig — az árva hajós inas, ki szülőit nem ismerve, már 7 éves kora óta saját kenyerét eszi — ott állott vizes ruháiban a karfához támaszkodva; arca halvány, szemeiben üresség, szivében árvaság, lelkében közöny és dac. Kapitányunk, ki egyszersmind kormányos

évre szaporodik ; azok a mi tótjainkra és magyarjainkra vonatkoznak, akiket ott egy kalap alá vesznek s ez szomorú!

De midőn igy a kivándorlás nehezítését a szükséges eszközökkel kell, hogy előmozdítsuk, ugyan akkor kötelességünk oda is törekedni, hogy idegenbe vágyó honfiainkat magunkhoz, a haza földjéhez láncoljuk s megélhetésüket — mert hiszen e körül forog a kérdés — biztosítsuk. A kivándorlók nagy része földmivelő ; némelyik utolsó darab földjét is pénzzé teszi, hogy az Ígéret földjére juthasson, mert — mint már fentebb érintőm — azzá tette népünk előtt Amerika egyrészét a lelketlen ügynökök serege, másrészt a sok magántudósitás, mely jólétről, nagy munkabérről s korlátlan szabadságról regéi ; s a hazánkban mostohább viszonyok közt lévő gazdák tömege, köztük telkes gazdák nem ritkán gyermekestől vak hittel megy neki a messzeségnek; az a nép, méltóságos főrendek, mely ezelőtt csak néhány évtizeddel is faluja határán túl alig tette lábát más községbe. Nagyon szomorú világot vet ez, méltóságos főrendek, hazánk gazdasági állapotára s oly fontos momentumként emelkedik ki közéletünk számtalan jelenségei közül, hogy a felett ma már nem lehet csupán statisztikai adatok szerzése által átsiklani s együtt kell ezt is megoldani, még pedig megfelelő nagyobb állami áldozat mellett, azon kérdéssel, mely napjainkban a telepítési szaktanácskozmánynak adott létet s melynek minden tekintetben magas színvonala legerősebb tanúbizonysága annak, hogy mező- gazdasági viszonyaink sok kívánni valót hagynak hátra s az ebből már idáig is származott nagy betegségeket mielőbb meg kell gyógyítani.

En ezen kérdést azért vetettem fel s azért intek a veszélytől, mert meg vagyok győződve arról, hogy az a földmivelési minister, akinek bátorsága volt a telepítési ankéntet összehívni, itt is meg fogja találni a módokat és a helyes utat arra, hogy ezen dolgot, mely a magyarságot végpusztulással fenyegeti, nyélbe üsse. S arról is meg vagyok góőzdve, hogy ebben őt az érdekek szétválaszthatatlanságánál fogva az összministerium is támogatni fogja.

A telepítési szakórtekezlet alkalmából oly magas színvonalon álló beszédek hangzottak el, oly nagy volt az érdeklődés és a lelkesedés, a tanácskozás maga oly tárgyilagos, higgadt mederben folyt, hogy midőn a gyorsírói feljegyzéseket figyelemmel s benső örömmel tanulmányoztam, hirtelen nem is hittem, hogy egy magyarországi tanácskozmányról olvasok; mert sem pártpolitika, sem felekezeti, sem egyéb jelszavak nem rontották ezt az összhangot, csupán egy részről volt olyan kis izleltető, a mire a latin azt szokta mondani, hogy „nimia nocent.“

A telepítést magát s az azzal összefüggő kérdéseket csak röviden akarom érinteni; ott legnagyobb óvatosság és körültekintés szükséges, a telepítés ne legyen ajándék, adomány, de legyen segítség és a telepes folytonos ellenőrzés, felügyelet s gondozás alatt legyen; ez a fődolog minden olyan intézménynél, amelyet a nép érdekében teszünk.

Midőn két év előtt itt e Házban a hitelszövetkezeti javaslatot tárgyaltuk, aggodalmaimat kifejeztem a felett, hogy a hitelszövetkezeti törvény nem lesz elegendő ; hogy a szociálpolitikai reformok egész sorozatának kellene bekövetkeznie. Azóta örömmel kell konstatálés kazánmester is, mig egyet-egyet csavarit a kormánykereken, rapszodikus szavaival és gyilkos szempillantásaival valóságos igézetben tartja a remegő Giurgiut.

— Elvetemült betyárja . . . Mondtam neki hányszor, hogy ne a csavarnál merjen vizet . . . Most oda az uj vedrem . . . Erőset ránt a kereken. — Ki veszi meg azt nekem ?

így ment ez hazáig. A „vádbeszéd“ a vederből indult ki és oda jött vissza. Végre mi is bejöttünk — nem a vederbe, hanem — a brailai kikötőbe.

*

Nincs hely, mely úgy le tudná bilincselni a tanulni vágyó szemet, mint egy ily világfor- galmu kikötő. Igaz, hogy a nagy tengeri kereskedelmi gőzhajók oly lenézőn, oly lomhán tűrik a habok, nyaldosását: „Duna ? !.. Hát ez is viz? Nem ilyenre vagyunk mi teremtve!“ De épp ez adja meg a brailai kikötő speciális karakterét : folyam-kikötő, mely teljesen a tengeri kikötők jellegével, lármájával és mozgalmasságával bir.

A félmeztelen zsákhordók végtelen sorú hangyaraja sietve szórja, hányja a gőzhajók gyomrába a búzát, babot, tengerit. Meg-meg inog a kolosszus, a mint lejjebb és lejjebb sülyed a teher alatt. Ily hajórakodás kész „perpetuum mobile“. Messziről látni, a mint a karucázsok (egyfogatu teherhordó fogatok) „en carriére“ vágtatnak tele kocsijukkal a raktártól a hajóig. Ott megáll, mig rákerül a sor. A zsákhordó hátára, vagy vállára veszi (a hogy jobban ízlik neki) a zsákot és azzal szép libamenetelésben felbalansziroznak a hajóra, a hatalmas szálfaFolytatás az I. mellékleten.