Zemplén, 1900. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1900-03-18 / 11. szám
érté miudeuki, mit nyert szabadságával a hazában Jogot a hazának veszélyeztetett szabadságáért, szive sugallata után indulva, a nemzet jólétéért küzdeni ... Az alkalom meg volt, mert alig nyertük vissza szabadságunkat, megirigyelték, megsajnálták bőkezüségöket és megtagadott a titkos kéz mindeut. De az egyesült nép nem kételkedett, nem habozott; megmutatta öreg és ifjú, szegény és gazdag egyaránt, hogy legféltettebb kincsét hazáját, s vele szabadságát utolsó lehelletéig védi, vissza nem rettenve semmitől. Arra, a mit tettek szolga nép nem, csak szabadok képesek. Lelkesülni csak az tud, ki érzi, hogy szabadon cselekszik. Vagy talán a rabszolga leláncolva az evező-rudhoz lelkesültségből hajtja evezőlapátját szabályos ütemben, hogy "zsarnoka ellenének hajóját beérve, azt a mélybe döntse?!.. Ezt ö nem tenné!... De teszi, mert szeges ostorral áll mellette felügyelője. Neki mindegy, győz, vagy bukik a zsarnok, mert hisz reá úgyis csak szolgaság vár. De az, ki önként cselekszik, lelke egész melegétől tüzelve rohan ellenének, hogy leteritse az igaztalan ügy szolgáját. Az a tudat, hogy saját szabadságuk elvesztével hazájuk szabadsága is elveszett, lelkesítette a mi őseinket. A hazáért, szabadságért küzdöttek mindnyájan, s estek el számosán. Haláluk megdicsőülés, mert vérök árán váltottak meg bennünket a szolgaságtól. E hősök legjava része közülünk már az égi hazába költözött. . . . Ezen megdicsőültek szellemének áldozzuk mi is a mai napot, mert nélkülük, az ő elszánt, félelmet nem ismerő hősiességök nélkül ma is ott volnánk talán, hol előttük csak egy évtizeddel is senyvedt a magyar. A nyugatról keletről hatoló eszmeáramlat nálunk is talált érző és értelmes egyéneket. De a gátat képező hatalom a már meglevő uj alkotásnak is útjába áll, s e miatt a lelkes csapat által már már letöretett, midőn megjelenik a kozák sereg, hogy túlsúlyával elnyomja a kicsi, de lelkesült- ségben annál többet érő seregeinket. Meghaltak sokan hősök és fél istenekként, nevöket ismeri vagy nem a történelem, nekünk elég a tudat, hogy a mit tettek, érettünk, hazafiaiért tették. Mit gondolsz ifjú, mi volt az a nagy mozgató erő, mely őseidet oly bátor elszántsággal ösztönözte a dicső küzdelemre?! . . . Nem súgja még szived?.. Nem lüktet-e már a te ereidben is a szabadság és a haza iránt érzett mélyebb,belsőbb hévből fakadó szeretet? Szeretet azon föld iránt, melynek bírásáért őseink ezer éven át vérükkel fizettek, s most szomorú volt, mig máskor, ritkán, olyan bohó- kásan gyermekesen vig tudott lenni. Rá, a kis csúfságra, mindjárt eleintén olyan nagy hatással volt az a fiú. Tán az a tenger mélységű átható, mégis szelíd nézésű kék szeme, vagy pedig az a különös, komoly kifejezésü arca tett rá olyan hatást? Nem tudta, de érezte, amint legelőször megpillantotta, hogy ez a fiú nem olyan, mint a többi, hogy ez a fiú jó lesz hozzá! Nem is csalódott. Elemér hűséges, odaadó barátsággal vette körül azalatt az egy év alatt, mig náluk lakott. Oh, hogy féltette ő ezt a fiút a testvérétől! Oh, hogy támadtak fel szivében olyan érzések, melyeket eddig nem ismert: a féltékenység és irigység Olgának egy-egy kacér tekintetére, melyet Elemérre vetett! Oh, hogy kívánta : bár csak félannyi szépséggel és kedvességgel bírna, mint Olga ! Akkor talán tetszenék Elemérnek; akkor talán képes volna megérteni és viszonozni az ő nagy szere- tetét! . . . Mily édes, kimondhatlanul jól eső érzés volt neki látnia, hoggy Elemér őt nem mellőzi el, mint a többit. Sőt azt mutatja, hogy jobban szereti mint Olgát. — Maga tetszik nekem kis csúfság! — mondta a fiú sokszor és olyan áthatóan nézett rá, hogy ő nem állhatta ezt a tekintetet. Félre fordulva felelte ilyenkor: — Oh, tudom, hogy Olga mellett én semmi sem vagyok ! annak hideg, de meleg könyekkel áztatott keblében nyugszanak. De hisz lehet-e valami szeretetre méltóbb ennél a földnél, melyen mindnyájunk bölcseje édes dal mellett ringott egykoron, s mely minket is táplál, felnevel, és az érte folytatott nemes küzdelem után keblébe rejt. Ennek a földnek, a haza földjének szeretete a legszentebb, a legmagasztosabb fogalom, mely legdrágább eszmeként magasuljon ki összes fogalmaid között! S ezt a legkedvesebb birtokunkat kellett nekik, mióta itt lakunk ádáz ellenünktől percről-percre éber szabadságszeretetökkel megoltal- mazniok. S csak igy, s addig, mig e kettő, haza- s szabadságszeretet dagasztja a kebelt, állhat fel Árpád birodalma . . . Mig ide nem költözőnk csak szabadságszere- tetükről adhattak bizonyságot dicső őseink ; mert mindig tovább űzve, mint az erdő vadja, védték egyetlen szabadságukat. De mióta e bérc-övezte rónát Attilla örökségeként elfoglalók, megmutatták, hogy nem, mint az erdő vadjának csak egy drága szabadsága, s csak ez az egy készteti, lelkesíti őt kitartó, hősi tusára. Itt, e Kánaánban letelepedve, most már ezért is ontották drága vérüket. De hisz a vad is, ha megbolygatott fészkében ellenáll, holott — ha le nem teritéd még - mehetne, repülhetue szabadon; küzd, viaskodik, mert nemcsak szabadságát védi, hanem lakhelyét is, védi környezetének, gyámoltalan kicsi ivadékainak csapatát. Ha ez nincs neki s elvesztő pusztai hajiokát, mint jár, mint repdes ide s tova bezárt ketrecében s csak alkalmas pillanatra vár, hogy ismét szabaddá legyen. Csak a kalitkához szokott kanáriai madár érzi jól magát sorompói között s dalol, fütyöl, ha kedveskedel neki, de a dalos pacsirta csak a szabadban, fenn a magas égen úszva hallatja fenséges isteni dalát. Zárd el a nubiai sivatag végtelenéhez szokott nemes vadat rácsos vasketrecbe, s midőn ott látod, fel s alá járva még mindig meg nem törve, de szabadság után vágyón hatalmas hangjával kifejezést adni egykori fenségéről, nem reszket-e lelked e bezárt állattól is ? így reszket a zsarnok a szabadságszerető népektől, mig azokat egy szent eszme, a haza szabadsága szere- tetéuek egyesült eszméje, lelkesíti. Ezért lelkesülve hullottak el számosán az ókortól kezdve napjainkig. Karthágó megszűnt inkább s lakói elhulltak, sem hogy a hóditó igája alá hajtva fejüket, szabadságukon keseregjenek. Ezért hudott el hazánk színe, virága: bátran, hősiesen a harcban, mert hazája s szabadsága nélkül nem akart élni a honban, melyhez neki, s nem az — Dehogy nem, kis csúfság — felelte rá (ezzel a gúnynévvel szólította, de az ő ajkáról olyan kedves, becézgető módon hangzott ez a név) — Nekem magácska sokkal jobban tetszik ! Olyan okos szép homloka, kifejező arca és szép kis gödrös álla nincsen Olgának! Nekem csak maga tetszik ! Oh hogy remegett az ő kis szive ilyenkor! Alig mert azokba a kék szemekbe bele nézni! Hogy húzódott odébb félénken, ha Elemér meg akarta fogni a kezét! Hányszor elnézte pedig azt az erős barna kezet titkon és szeretett volna ráborulni, rányomni ajkát, vagy csak lüktető homlokát:------és ahelyett visszahúzódott, ha az a szeretett kéz az övétkereste I Hányszor gondolta el, hogy „nem, többé nem leszek gyáva, nem sütöm le a szememet, ha rám néz azzal a kutató mély nézéssel, hanem visszanézek rá bátran; hagyom kiolvasni szivemben : hátha megért!“ S aztán mikor ott volt az óhajtott pillanat és magán érezte azt a két szeretett szemet: megint csak lesütötte a tekintetét félénken; csak nem merte a szivét neki olvasásra kitárni! így ment ez végig. Akart és nem mert. Hiszen olyan végtelenül félénk és gyáva volt. Nem merte, nem bírta elhinni, hogy valaki képes legyen iránta melegebben érezni. Elemérnek néha mégis majdnem elhitte. Egy éves ösmeretségük alatt egyetlen egyszer történt csak valami, a mi több volt a barátságnál, talán a szeretetnél is. Ő legalább akellenfélnek volt legtöbb joga. Vagy talán joga lett volna csörtetni a rabbilincset, melyet elnyomója reá aggatott ? 1 Mert mondják, hogy a régi hódítók csak ezt hagyták meg rabszolgáiknak. De ők kitől nyerték a jogot, hogy szabad népeket éltető eleműktől megfoszszanak. A szeretet- íenség, a lelki eldurvultság volt cselekedeteiknek vezérlő oszlopa. A zsarnokok megtörtek mind a hősi, kitartó ellenálláson; de mi ime itt vagyunk mindannyian szabad hazának szabad polgárai. Nem tudott bennünket elseperni sem a tatár, sem a török csorda; nem tudott elnyomui semmiféle idegen ármány, mert a hazafiatla- nok mellett mindig ott volt lelkesitőleg a Zrínyiek, Frangepáuok, Rákóczyak haza- s szabadságszerető szelleme, mely kitartó hősiségre lelkesítette a magyart. . . . A hazátok és szabadságáért féltékenyen lelkesülő őseitek példája lebegjen előttetek mindig, kedves itjak 1 Hazátok jobb ügyében bízva, bocsássatok hő fohászt az Egek Urához, hogy dicsőn elhullt őseink porait békés, haza- s szabadságszerető ivadék állja körül mindig, s hogy e sokat hányatott szegény magyar hazát a Gondviselés soha el ne hagyja, hanem a mindnyájunk által hőn óhajtott teljes függetlenség kivivására kalauzolja, hogy: „Ez a föld, melyen annyiszor apáid vére folyt" a miénk legyen csupán! Vármegyei ügyek. A vármegyei községi- és körjegyzők nyugdíjalapjára ügyelő választmány Matolai Etele alispán elnöklete mellett még a múlt hó 20-án tartott gyűlést, mely alkalommal a következő tárgyak intézteitek el: 1. A választmány tagjaiul megválasztattak rendes tagokul éspedig a jegyzők sorából: Illés- házy Endre a szerencsi-, Hubay Kálmán a tokaji-, Fkidor Jenő a s.-a.-ujhelyi-, Wischán József a bodrogközi-, Rácz János a gálszécsi-, Kollonay Tamás a nagy-mihályi-, Métely János a varan- nai-, Kula István a homonnai-, Zaborovszky Kornél a sztropkai- és Danes János a szinnai járásból, — póttagokul: Marikovszky Bertalan a szerencsi-, Kudász Kálmán a tokaji-, Haraszthy Vince a s.-a.-újhelyi-, Korchma Menyhért a bodrogközi-, Pekáry Géza a gálszécsi-, Füzesséry Gyula a nagy-mihályi-, Füzesséry Pál a varan- nai-, Goócs József a homonnai-, Tomka László a sztropkai és Dely Endre a szinnai járásból. 2. Választmányi jegyzőül és előadóul Illés- házy Endre mádi jegyző választatott meg. 3. A megyei pénztár, egyóbirányu nagy elfoglaltsága mialt, a törzskönyvvezetést magára nem vállalhatván, a választmány jegyzője bízatott meg a törzskönyvezéssel. 4. A t. vármegye alispánja felkéretett: miszerint : a) a megyei pénztárt utasítani szíveskedjék, hogy az alapra történendő befizetéseket a kor úgy érezte. Sötét, csillagtalan alkonyat volt. ő jött be a kertből, hol valami nagy fájdalmat sirt ki és panaszolt el titkon barátainak: a lombos almafának, az árnyas, sötét levelű, vadszőlőnek, ott a lugas körül. A küszöbön találkozott Elemérrel. Az a sötétség dacára is láthatott valami szokatlant arcán, mert útját állva megfogta kezeit és szépen, olyan szépen, mint a hogy ő hozzá még soha senki nem szólott, azt kérdezte: — Mi baja ván, édes Irénkém ? — Mire ő, talán mert csordultig tele volt a lelke, hirtelen kezeibe temette arcát és kinos, fájdalmas, mégis halk zokogással roskadt a falnak. Nem látta, csak érezte, hogy fonódik két erős kar a dereka köré és a fiú forró lehelete szinte perzselte fülét, a mint azt súgta: — Ne sírjon édes 1 Én szeretem, nagyon szeretem magat! — és egy száj odatapadt az arcára meleg szerető csókkal! O pedig ebben az egyetlen, boldog, napfényes pillanatban sem birt átlói a gyötrő tudattól megszabadulni, hogy mindez csak játék, legfeljebb a pillanatnyi sajnálat felbuzdulása és nem szerelem; nem láng, mely örök tűzzel ragyog feléje ! S ezért a másik pillanatban ijedten tolta el magától az ölelő karokat és befutott. Felejthetetlen, boldog, soha vissza nem térő pillanat! Egyetlen oázisa a szegény kis „csúfság“ sivár életének: hányszor sóhajtott vágyón, ha eszébe jutottál! Hányszor óhajtott téged vissza 1 Hiaba: a mi egyszer elmúlt soha többé vissza nem jöhet 1 Hányszor tett magának szemrehányást, hogy Folytatás as X. meiiókletsn.
