Zemplén, 1898. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1898-09-18 / 38. szám
Örömkönyei, melyeket jóságos szemeiben ragyogni láttunk, termekenyitsék meg a haza szent földét, — kezének intése, melyet bucsuzásakor felemelt, váljék a nemzetre áldássá. Többé nem láttuk mentőangyalunkat, országról-országra, vidékről-vidékre járt idegenben gyógyulást keresni magának szeretteiért. Reménykedve lestük javulásáról a híreket, hő imáinkkal kisértük lépteit, mert egyéniségében hordozta a mi egy nemzetnek drága, a mi egy országnak szent. S a helyett, hogy viruló egészségben engedte volna a sors közzénk megjönni, mint letört liliom némán és hidegen tér haza övéihez, az Ő drága kihűlt kedveseinek gyászos hajlékába, a hová oly vágyva vágyott. Mi, akik apáinktól az ezer év küzdelmei alatt, a véres csaták borzalmai közt, a börtönök csörgő bilincseitől meg- edzett sziveket öröklénk, némán borulunk a halóporok fölé s vigaszt találni nem tudunk. Elhinni nem vagyunk képesek, hogy az a szív, mely értünk vert, megszűnt örökre dobogni; megérteni nem akarjuk, hogy a lélek, mely nekünk szentelé nemes cselekedeteit, elszállott. Elmerengünk a múltak édes emlékein, amelyekből egy fénysugár tör elő s reményt kelt szivünkben, hogy példája hatni és nagy szelleme felettünk tovább is virasztani fog és majd nem engedi meg hervadásnak indulni a nemzet elöfáját, amelyet az ö gondos kezének ápolása segített uj lombokat hajtani, életerős gyökereket ereszteni. — Itt fog O élni mindörökre közöttünk, mert emlékét a nemzet a föld gránitjánál maradandóbban, az érc vasánál erősebben fogja lelkében megőrizni s firól fira adni. Nem, Te jó és nemes Királynénk, édes jó Anyánk meg nem halhatsz! . „ Te élsz és élni fogsz, mig e vén tekének Egyformán, kerengő élete tart, S akkor is csak az ölhet meg téged Ki megölte az utolsó magyart.“ Amen. Felséges Császár és Apostoli Ftrály ! Legkegyelmesebb Urunk. ^Királyunk! A földi kínok gyötrelmes szenvedéseinél, a titokzatos természet sújtó villámainál égetőbben hatott a haza minden fiának lelkére az a rémhír, hogy O Felsége a császárné és Királyné, a mi imádott Nagyasszonyunk és kegyes jó Anyánk áldott jó szive megszűnt dobogni. Mintha mindenikünk szivét érte volna a gyilkos tőrével, úgy sújtotta egész valónkat a mély fájdalom, midőn megbizonyosodni kényszerittettünk a borzasztó valóságról. A rajongó szeretet szülte mély bánattal keblünkben, a határtalan tiszteletből fakadó könnyekkel szemeinkben, a hála és kegyelet mély gyászát öltve magunkra: gyűltünk össze Zemplén vármegye közönsége ma, hogy a pótolhatatlan veszteség felett együttérző fájdalmunkban a megszentelt ravatal lépcsőire leboruljunk s megrendült hitünk morzsa-maradványait össszegyüjtve, megkisértsük Felséged sajgó lelkére és vérző szivére, habár csak egy szemernyi gyógyitóírt is hinteni. — Ha visszaidézzük az alig múlt időket, a melyekben egy perc sem veszhetett el, hogy jóságát népeivel ne éreztesse ; ha élete folyására visszagondolunk, melyben minden alkalmat felhasznált, hogy végeden szivjóságának és szere- tetének tanujelét adja; ha Felségedre a gyöngéden szeretett férjre s koronás királyunkra feltekintünk: megbénulnak gondolataink, elszorul szivünk s nem vagyunk képesek elhinni, hogy a sors oly igaztalan, a természet oly kérlelhetetlen lehessen s kioltsa millióktól áldott életét Annak a tökéletes teremtményének, a ki mindenkinek, mindenben, mindenütt és minden időben csak jót tett, hogy elszakítsa a hü hitvest attól a férjtől, kinek egész életét szentelé, hogy megíoszsza a családot attól az anyától, a ki hosszú éjjelenként remegve leste gyermekeinek még Iélekzetét is, hogy megraboljon egy országot attól a koronás királynétól s jcttevő angyalától, a ki nemes életét a nemzet javának munkálására áldozta s mint Mentő tetjeszté ki szárnyait felette. Mindez elveszett örökre s mentői inkább ösmerjük a csapást, annál inkább sajog a seb, melyet egy az emberi képet méltatlanul hordozó vadállat tőre ütött. Mély és igaz fájdalmunkra vigaszt nem tudunk tálálni, alattvalói hódolatunk és fiúi szeretetünk azon hő vágyát, hogy Felségednek vérző szivére vigasztaló szónkkal gyogyitóirt vigyünk, a mi mély gyászunkban ^betölteni képesek nem vagyunk. — Vérző szívünk és fájó lelkünk csak a panasz, csak a méltatlankodás, csak a természet elleni kétkedés szavát tolja ajkainkra. Nincsen is arra a mérhetlen bánatra, arra a pótolhatatlan veszteség okozta gyászra, mely Felségedet mint hitvest és magas családját, minket mint egy hü nemzet alázatos fiait érte, oly vigasz, a melyet az ész fogalommá alakítani s a nyelv kifejezni hiven tudna. — Enyhülést csak a hit s a mindent átváltoztató idő adhat. Felséged házának tündöklő, a nemzetnek vezérlő csillaga hullott le a mindenség tengerébe, éppen oly zajtalanul, mint a mily fenségesen bevilágította életének egét. Felséged és magas Háza éppen úgy mint a nemzet, nélkülözni fogjuk lehullt csillagunknak jótevő melegét, de haló poraiban is ott fog fényleni felmagasztosult valója, vezérleni fog mindannyiunkat Felséged trónjának zsámolyához. Nehéz s alig elviselhető a válás, de találjon Felséged mély fájdalma némi enyhülést abban a tudatban, hogy habár a megdicsöültet emberi szemnek többé látni meg nem adatott, de élni fog közöttünk nagy szelleme- — Oda helyezzük házi oltárunkra, ott fogjuk Ot fohászainkkal felkeresni munkánk előtt, oda fogunk visszatérni munkánk után, — Szegény úgy mint gazdag, kicsi úgy mint na y kegyelettel fogja elrebegni imáját lelki nyugalmáért. — A megszentelt ravatal lépcsőire borulva esedezünk most is a teremtés Urához, kérve őt, hogy koronás királyunk, kegyes jó atyánk, drága életét tartsa meg, adjon lelki erőt mély fájdalma viselésére, —árassza el a testi erők bő áldásával, hogy még ivadékaink is érezhessék jóttevő kegyes kezeinek kormányzását, az annyi megpróbáltatáson átment nemzetnek pedig kegyelmezzen meg s adjon békés nyugodalmat, juttassa el Felséged magas trónjának zsámolyához mély bánatában való osztozkodásunk és igaz részvétünk őszinte kifejezését, hallgattassa meg felkent személyével azon alázatos esedezésünket, hogy fogadja el Császári és Apostoli Királyi Felséged kegyesen és kegyelmesen Zemplén-vármegye egybegyült képviselőinek s az egész vármegye minden rendű és rangú lakójának, hű Fiainak és alázatos alattvalóinak öröklött szeretetét és jobbágyi hódolatát. Kelt T. Zemplén-vármegye törvényhatósági bizottságának S.-A.-Ujhelyben 1898. évi szeptember hó 15 én tartott rendkívüli közgyűlésében. Zemplén-vármegye közönsége nevében: Alispán helyett: Fókizs Cyula s. k., cs. és kir. kamarás, főjegyző.
