Zemplén, 1898. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1898-03-06 / 10. szám
Sátoralja-Ujhely, 1898. március 6. 10. (1954.) Huszonkilencedik"évfolyam. ELŐFIZETÉS ÁRA: Egész évre . . 6 frt. Félévre .... 3 ,, Negyedévre . 1 „ 50 kr. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 15 kr. A nyllttérben minden garmond sor dijja 20 kr. Zemplén. Társadalmi és irodalmi lap. ZEMPLÉN-VÁEMEGYE KÖZÖNSÉGÉNEK ÉS A ZEMPLÉN-VÁRMEGYEI „TANÍTÓ-EGYESÜLET “-NEK HIVATALOS LAPJA. megjelenik: .ni i ist id :e xt -vasárnap. HIRDETÉS DIJJA hivatalos hirdetéseknél: Minden szó után 1 kr. Azonfelül bélyeg 30 kr. Petitnél nagyobb, avagy diszbetükkel vagy körzettel ellátott hirdetményekért térmérték szerint minden négyszög centim, után 3 kr. számittatik. Állandó hirdetéseknél kedvezmény nyujtatik. Hirdetések és pénzküldemények a kiadóhivatalhoz intézendők. Vármegyei ügyek. Böjti gondolatok. (U. K.) Vége a farsangnak. A vigságot, örömet, kacajt és duhajkodást a magábaszállás, az önbirálat gyakorlása váltotta föl. Hamut hintünk fejünkre és szánjuk- bánjuk azt a temérdek sok bolondságot, dőreséget, melyet kicsapongó kedvünkben elkövettünk. Mint az éjjeli pillangó, csak az éji világosság fénye körül röpködtünk, mely látószerveinket annyira megrontotta, hogy a fényt övező sötétségben észre sem vettük azokat a sötét alakokat, azokat a tömegeket, a melyek ennél a sötétségnél is sötétebb gondolatokkal foglalkoztak: a társadalom fényben úszó elemeinek megrontására a saját romlásuk árán. Élveztük a jelen nyújtotta gyönyöröket olyan mértékben, a milyent csak a legnagyobb gondatlanság engedhet meg. — A kalendárjomi farsanggal a szociális élet farsangja is hirtelen véget ért. Csak, hogy mig a kalendárjomi farsangnak kezdetét és végét előre tudjuk és berendezkedünk rá: addig a magyar szociális élet farsangjának sem az elejét, kezdetét nem ismerjük, sem a végét be nem látjuk. Annyi bizonyos, hogy az átmenetben mind a kettőnek közös vonása van: egy hitrelen ugrás, átmenet nélkül. Még ma vigan vagyunk, talán mámorosak is és már holnap hamut hintünk fejünkre és bűnbánóan verjük a mellünket: „óh én nagy vétkem!“ És ha a társadalom a vétkeit beismeri, ezt mint az őszinteségnek, a bünbá- natnak igazi megnyilatkozását kell tekintettük. Igenis, vétkeztünk! Könnyelműen, meggondolatlanul cselekedtünk, mikor saját vérünket, saját testünket és szellemünket, mely a nagy sötét kaoszkban eligazodást nem ta'ál, álapostolok befolyásának és vezetésének engedtük át. Engedtük, hogy megmételyezzék azt az egészséges, hazafias szellemet, mely minden magyar embernek vele született erénye. Kényelemből és önzésből nem akartunk arra a szerepre vállalkozni, melyet a társadalom azokra ró rá, kik a szellemi vezetésre intellektuális erejüknél fogva kötelezve vannak. Ezért a kényelmünkért, ezért a nemtörődömségünkért kell most vezekelnünk. De nem a panasz és siránkozás az, amely a helyzettel ki fog bennünket béki- teni. Csak az a biztos remény nyugtathatja meg lelliismeretünket, hogy a hirtelen történt nagy lökés olyan józanitóan fog hatni társadalmunkra, hogy a magyar nép, a magyar paraszt helyzetének figye lemmel tartását, életének minden egyes mozzanatát olyannak fogjuk tekinteni, mint amelynek szemmel tartása olyan szent kötelesség, mint a családban gyermekeink megfigyelése, testi és szellemi nevelése. Ha gondozásunk tárgyai közé elsőnek fogjuk fölvenni ezt a szent ügyet, a magyar népréteg munkától kérges tenyerű, őserőtől duzzadó, friss szellemű napszámosainak az istápolását és vezetését: akkor az idegen kufárokuak, a szellemi uzsorásoknak és mételyhintőknek ebben az országban helyük nem leend. És ekkor a magyar róna aranykalász- szal telt téréin ismét föl fog hangzani a napbarnitotta aratók kaszapengése, fölváltva a marokverők vig dalával. Adja Isten, hogy igy legyen ! A vármegyei közgyűlésről, folytatásául a múlt számban közlőiteknek, még a következőket említjük föl: A népsznbadság félszázados megünneplése ügyében érkezett törvény- hatósági átiratok, minthogy vármegyénk közönsége a fölvetett kérdés frányában, hogy t. i. március 15-én, vagy április 11-én ünnepelje-é a nemzet a korszakalkotó „1848“ félszázados évfordulóját, már előzetesen állást foglalt, éspedig az 1848-iki törvények királyi szentesítésének határnapját, ápr. hó 11-ikét, jelölte meg az évfordulónak méltó diszszel történendő megünneplése alkalmául — tudomásul vétettek. — Az Ujhelyben emelendő uj közkórház választmányának tájékoztató jelentését, hogy t. i. az építkezés tervezetei munkába vétettek és a viz- kérdós dolgában próba-kutásatások vannak folyamatban, tudomásul vették. — A közig, árva- és gyámhatósági kiadásokról és bevételekről szóló 1898. évi költségvetési előirányzat leküldése al- kamából fölirt a Közgyűlés a ministerhez, hogy a szerencsi járás területén továbbra elodázha- tatlanul szükségessé vált második szolgabirói állás létesítéséről gondoskodjék. — Főjegyző bemutatta a sajtó alól kikerült Vármegyei Szabályrendeletek I. Részét, mely a megrendelőknek a már előbb kiadott II. Rész után el fog küldetni. — A munkás-törvény végrehajtását tárgyazó ministeri rendelet bemutatása alkalmából fölhívta ez a Közgyűlés a járások főszol- gabiráit, hogy a törvény rendelkezéseiről kellő módon oktassák ki a népet, különösen pedig arról, hogy az idegen munkások ellen netalán megkísértendő állásfoglalás szomorú következéseket vonna maga után, ideje-korán tájékoztassák. — A honvédelemügyi kir. minister leiratában megnyugtatta a közönséget arról, hog 3r a m. kir. hadapród-iskolákba pályázó növendékek közül a vármegyei tisztviselők gyermekei épp olyan kedvezésekben fognak részesülni, mint aminők az állami tisztviselők irányában biztosíttattak. — A kegyestanitó-rend provinciálisának levele, melyben köszönetét mond a vármegye közönségének azért, hogy a rend 300-ados fenállásának a múlt évben történt megünneplése alkalmával a rend örömében osztozott, tudomásul vétetvén, a vm. levelestárába helyezhetni rendeltetett. — A földmivelésügyi kir. mineki az élvezeteket. Hajónkon, melyet enyelegve ringat a hullámok puha hátán az üde reggeli szellő, egy dal csendül *meg. Egy édes-bájos dal. A gondolások dala, mely itt született Nápoly kék öblén, mely esténkint itt csendül meg a „Santa-Lucia“ bódéi alatt. Egy telivérü olasz dai, ábrándos busongással, melybe bele vegyül a tenger moraja, a szellő suttogása, a szerelmes gondoliernek sóhajtása. Oh ki nem ismerné a „Santa-Lucia“ dalát: Sül maré lucica L’astro d’ argento Placida é l’onda Prospero il vento Veuite, al lagile Barchetta mia Oh Santa-Lucia! Oh Santa Luciaj! Egy kvártett volt, mely ezt a csodaszép dalt guitár — és mandolino pengetése mellett énekelte. Olasz népénekesek, kik velünk utaztak a hajón és a kedves ákkordokat elragadó kecsesei adták elő. A dallam, a szöveg, az énekesek, mind olyan igazi olasz volt és a helyzetnek annyira megfelelő ! — E csodaszép kék ég alatt, csillogó tenger fölött csak ilyen édes — bűvös dal születhetik. Belopta magát szivembe, mindjárt első hallásra és mint fölfolyó repkény ölelte körül lelkemet. Megismételtettem újra meg újra és képzeletem elhitette velem, hogy a hajót e dal ritmusza szerint ringatják a habok, e dalt suttogja a szellő és ez édes, szerelmes, busán ömlő dallal a boldogság fog egykoron szivembe beköltözni. Hajónk egyenesen a „kék barlang“- boz tartott. Mint ahogy a fehér galambok köTAKCA, A tropikus égalj nyara. — A .Zemplén* eredeti tárcája. — László Bélától. Ahhazia 1898. II. 27-én. Oly boldog voltam, hogy még mindig reszketek, hátba csak álmodom ezt a gyönyörű szép álmot ? De nem itt vagyok a narancsok hazájában és kéjjel szívom magamba a természet kacér verőfényes napsugarait és a kedves virágok illatát. Egy szép reggelen érkeztünk meg kedves baráti társaságban ide — gyönyörködve a természetben. Másnap Triesztbe és onnan olaszhon kék ege alá Nápolyba. Bűbájos varázsa az olasz földnek megigézte lelkemet. Kék egének verőfényes derűjét szivemben hordoztam és nyelvének lágy zengzete egy barcarole édes rímeivel cseng-bong fülemben. Nápolyt láttam, e poi — nem haltam meg. De megszerettem az életet, a világot ezt a bűbájos, ragyogó szép világot. Szinte éreztem mikor pattanak ki a gyönyör bimbói, mikor fölszivhattam leltembe ezt a kápráztató tündérképet és az üdvösség ittasságával töltött el az az érzés, hogy élek, élvezek. Tavasz volt. Fölöttem a csodás kék ég, előttem a tenger, mely az ég azúrját kérte kölcsön. Kápráztató ragyogással szórta fényét a nap, melyről nem lehetett tudni, vájjon fenn csillog-e az égboltozaton, vagy lenn ragyog a tenger fényes tükrén ? Csak a Vezúv fölött volt egy sötét árny, mely hosszasan húzódott végig ,az égboltozaton. És körülöttem a „Santa-Lucia“ városnegyed nyüzsgő zsongása, zsongó moraja, zajos zsibongása, fülsiketítő vására. Egy csolnakban ültem, mely, elszállított a Capri szigetére induló hajóra. És mikor fenn voltam az öbölben horgonyzó hajó födélzetén, mámoros gyönyörrel jártattam szememet a csodaszép városon, mely terraszszerüen tölt be egy félkört; a San Martino csillogó ormán, a Posi- lippo szőlődus lakásán, a bájos apró szigeteken, a füstölgő Vezuvon és a távolról ide kacsintó Sorrentón Messziről kékes párázatban, mint valami fantomkép emelkedik ki a zöldes hullámokból Capri tündérszigete. Észre se vettem, hogy hajónk elindult. Lágyan ringott a szelíd hullámokon, melyek gyöngéden adták át egymásnak, játszi him- bálással, mintha el akartak volna bennünket ringatni édes álmodozásba. És amint előbbre- előbbre haladtunk, mindinkább kiszélesedett a szemhatár. Nápoly terrásza mindjobban kibontakozott lapos tetejű házaival, bálkonos ablakaival. A Castello d’ ovo egyre törpébb lett, mig végre egészen eltűnt a Cbiaja alján. És egymásután tünedeztek föl a földnyelvek : Bajac, Porzuoli, Nisida, megannyi apró kis paradicsom. De a lélek nem éri be a gyönyörrel, melyet szemeivel szív magába. A szél is hordja 9C A Zemplén mai szama, tizenkét oldal. *^|
