Zemplén, 1898. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1898-05-22 / 21. szám
Sátoralja-Ujhely, 1898. május 22. 21. (1965.) Huszonkilencedik évfolyam. ELŐFIZETÉS ÁRA: Egész évre . . 6 frt. Félévre .... 3 ,, Negyedévre .1 ,,50 kr. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 15 kr. A nyilttórben minden garmond sor dijja 20 kr. Zemplén. Társadalmi és irodalmi lap. ZEMPLÉN-VÁEMEGYE KÖZÖNSÉGEITEK ÉS A ZEMPLÉN-VÁRMEGYEI „TANÍTÓ-EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA. MEGJELENIK 2s/L X IfcT JD JE12>T "ST-A. S „Á. ES IST 3P. HIRDETÉS DIJJA hivatalos hirdetéseknél: Minden szó után 1 kr. Azonfelül bélyeg 30 kr. Petitnél nagyobb, avagy diszbetükkel vagy körzettel ellátott hirdetményekért térmérték szerint minden négyszög centim, után 3 kr. számittatik. Állandó hirdetéseknél kedvezmény nyuj tátik. Hirdetések és pénzkülde- mények a kiadóhivatalhoz intézendők. A gazdag-tized. Minél tovább, minél többen foglalkoznak a szoeiálizmus gyökereinek felkutatásával, annál inkább s annál mélyebb meggyőződéssé válik, hogy a gyökér gyökere, a bajnak hajszál-gyökérzete: a nép nyomorúsága. Hogy ez körül-beliil igy van: abban egyetértenek immár állam és társadalom. És dicsérettel, elösmeréssel legyen mondva, amott a hatalmas kormányférfiak, emitt a tehetős urinép nagy tevékenységet fejtenek ki, hogy azt a rettentő okot, a népnyomort, megszüntetni egymásnak segítsék. Körül-belül szállóige lesz (egy parányi változattal) ami szállóige volt, — hogy t. i. „akinek az isten tizet adott, a tizediket adja a — szegénynek!“ Most, hogy a székesfővárosban, országos szervezettel, Védöeyyesület van alakulóban, mint volt a 40-es évek közepén működőben a „Pesti nőegyesület,“ élén egy lángleikü, egy halhatatatlan szellemű gróf- néval, Téleky Lászlónéval: immár vármegyénkben, s éppen a „vezérvármegyében“ elsőnek alakult meg és szervezkedik tovább, izmossá, hatalmassá, mint keil lennie egy életrevaló társadalmi intézménynek, mondom, most szervezkedik a „Bodrogközi Nőegyesület.“ Valljon mit akar a legnagyobb tiszteletre magát már is érdemessé tett ez a nőegyesület? Akarja, egyebek között, hogy tagjaival, mindenüvé ellátó, mindenüvé elható szerveivel fölkeresse a szemérmes szűkölködést rejtett lakaiban ; föl az árvát pólyáiban; föl a beteget és tehetetlen el- agottat szalmáján. Annak keresetet, ennek dajkát, ismét ennek orvost és orvosszert, ismét amannak oktatást szerezzen, mindnyájuknak pedig vigasztalást. És higyjétek el nekem, hogyha annak a nemeskeblü nőegyesületnek, meg annak az országos védőegyesületnek az éltető, mozgató szelleme közszelleramé válik; ha majd az emberszeretetről már nemcsak prédikálnak, de tettel is tesznek személyes tanúbizonyságot; ha majd mindenki, aki többel bir, mint amire szorul, nem ily arányban, hanem csak századrészig fog áldozni az eraberszeretet oltárán: a szegénység kínjai — a szoeiálizmus hajszál-gyökerei — nem lesznek, hanem csak voltak a társadalomban. Rohan az idő. Egy-két stáció : és a XX. század folyamán leszünk. És ott, mintha egy új, a jövendő századokat uraló jelszó hallatszanék az emberiség elé. És az a jelszó, az a szállóige, netn a követelés, de az esdeklés hangján kontribuáltat. Ami gyűlöletes volt s eltörültetett, a változó viiágnézlet előtt már is kedvelteti magát s újra feléledni készül: a tized. De nem a szegény adja a gazdagnak, hanem ez nyújtja a szegénynek. Azért a neve: gazdag-tized. Életbelépteti a társadalom. Azért törvénye nem parancs, hanem kérelem: „Akinek az isten naponta tiz koronát adott: a tizediket ne sajnálja oda nyújtani a szegénynek.“ És most átadom a szót: * Az elrettenős kínos érzése lepett meg mindnyájunkat, midőn váratlanul, s alig számbave- hető előzmények nélkül, futó tüzként terjedt az országban, a tél folyamán, a nép forrongása. Némelyek a nemzetközi szocializmust rántották elő bűnbakul, pedig a baj gyökere sokkal mélyebben keresendő. Hiszen a szivünk szorul el, ha végig nézve szép Magyarországon, látjuk a nép sanyarú helyzetét, s enyhítés nélkül maradó nyomorát. Nézzünk csak végig az alföld rónaságán, a Dunátul termékeny földjén, vagy a Felföld kopár hegyei közt élő testvéreinken, a földet mivelő népen, vájjon elégedettnek látjuk-e? Oh, nem. Mindenünnen csak a baj és a panasz sóhajtása hangzik felénk, s nincs sehol egy vigasztaló hely, mely az elégedettség képét mutatná. Mit nekünk az az unalomig hajtott szép virágos beszéd, melylyel nagyhatalmi állásunk és az európai müveit nemzetek közzé való emelkedésünk kiváló fontossága mellett kardoskodnak ! Ezek legfeljebb arra alkalmassak, hogy még rikítóbbá váljék a kép, melyet jelenleg hazánk népének sanyarú helyzete nyújt: épen olyan, mintha vihar és földrengés dúlta vidékre, melyet eltakart az éjszaka áldó sötétje, felvirrad a hajnal, s mi megdöbenve látjuk elébünk tárulni a pusztulás teljes nagyságát. Mi tette Angol-, Francia- és Németországot oly nagygyá, ha nem népeinek helyzetükkel való megelégedése ? Jelenüket kielégítőnek találják, jövőjüket pedig reményteljesnek és mindenképen biztosítottnak látják, s csak természetes, hogy ilyen formán honpolgári kötelmeiknek önmagáktól igyekeznek eleget tenni. Ez az tehát, mely minden nemzetet nagygyá és hatalmassá tehet. Valóban fájdalommal és csodálkozással láttuk, hogy nálunk maga a társadalom se törődik a nép iigyével-bajával, teljesen a maga sorsára hagyja, s lelkiismeretlen egykedvűséggel nézi, mint pusztnl a magyar faj fentartója, a nemzeti és hazafias eszméknek minden időben hű ápolója : az istenadta nép. Valljuk be az igazat, eddig nemcsak a társadalomnak, hanem az egész nemzetnek is mostoha gyermeke volt a nép. Életmódjukkal, helyzetükkel, kiképeztetésükkel nem törődött senki, s igy aztán nem is csoda, ha az első csábító szóra az izgatok mellé állottak. Bizony ez már nagyobb baj, de még mindig hátra van a fekete leves, s ez talán a legkeservesebb. A mikor már ott fekszik kicsi szobájában a haldokló beteg, s ágya körül látja összegyűlni siránkozó házanépét, micsoda keserves kint okozhat az a tudat, hogy az ő halála kettős csapás a hátramaradottakra. Támasz és fentartó nélkül marad a család, s mi több, a mi kevés még akad a háznál, az aztán épen, hogy temetésre elég. Szomorú dolgok ezek, melyek pedig megfelelnek a tényleges valóságnak. Külországok, meTÁRCA. „M a r i a n n a.“ — A »Zemplén“ eredeti tárcája — Irta: László Béla. Nevezhettem volna a „Gazdy Aranka ünnepéinek is, mert az a lelkesedés és ováció melyben a mi dédelgetett kis művésznőnket városunk elitje máj. 17-iki jutalom játékán részesítette, nem csak ő reá és itt időzött édes atyjára, de valljuk be mi reánk is konyeket fakasztó hatással volt. Az a szívből jövő, percekig tartott tüntetés, mely a művésznőt a színpadra léptekor érte : hamisítatlanul tüntetett ünnepies megnyilatkozás volt müértő közönségünk részéről, ami úgy hiszem, örök édes emlékként vésődik szivébe! íme láttuk, hogyan, jutalmazzák azt, ki erre magának érdemeket szerzett, kinek művész- felfogása és müvészlelke van! Valóságos virágeső volt a színpad. Hatalmas és számtalan csokrokba kötött virágszálakkal kedveskedett a közönség, mintegy a hódolat szimbolikus tolmácsául. Azt hiszszük megértette a virágok szavát, azok kelyhe illatát, melyek azt suttogták : kedveset a kedvesnek! Ha megértette azok halk szavát, hervadhatnak szegények, mi nem sajnáljuk őket, mert hisz szebb halált az ég nem adhatott volna a virágszálaknak, mint elsorvadni az ő közeléA ben — előbb híven kifejezvén a hódoló közönség érzelmeit. * Az előadó művészetnek legmagasabb lendülete az, ha az alakításban észre sem veszszük már a művészetet: hanem úgy látjuk, mintha minden természetes és igaz volna és úgy érezzük, hogy ami ott fenn a deszkákon történik, nem is játék, hanem valódi élet, igazán most töténik. Ez a mondása egy hires kritikusnak jut mindig az eszembe, valahányszor Gazdy Aranka játékában gyönyörködni alkalmam volt, de benső óhajtásom szerint nem elég gyakran volt részem. Mariánát láttam tőle utoljára édes művészi kivitelben, és mondhatom hogy mikor először volt róla szó, hogy ezt veszi jutalomjátékának — egy kissé féltem, hogy meg nem érti majd a büszke spanyol sokoldalú eredetiségeit, mert tudnunk kell, hogy „Marianna“ Gazdy előtt eddig „spanyol“ volt — most tanulta és most alakította először. És ime az affér végső konzekvenciája csodálkozásom volt. Szépen oldotta meg a büszke spanyol asszony históriáját — a sorstól üldözött teremtés regéjét. Don Joaquimmal (Kapossy) való beszélgetését — midőn édes anyja és atyja múltjára emlékezik vissza — művészi poantirozással ecsetelte. Édes anyja szökését Ál varadóval, bámulatos önmegtagadással és felfogással juttatta érvényre. Jellemzetes színésznő ez a Gazdy Aranka, ki büszkén igy kiálthatna fel ,,L’ art contempo- rain c’ est moi.“ A közönség összecsapta tenyerét a csudálkozás és bámulás miatt. Tapsolt Mariána alakításának mindenki s ma már úgyszólván nem is tekinti magát nálunk senki civilizáltnak, a ki nem látta, a ki neki nem tapsolhatta. Igazán nagy sikere volt ennek a kedves talentumos művésznőnek a mi színpadunkon is. A kételkedőket elnémította a fényes alkotás s azt a művésznőt ki egyéniségét ily hatalmasan tudja harmóniába önteni a színpadon, s ily bámulatos sikert ért el a mi színpadunkon: reméljük, hogy rövid időn belül az ország első színpadán fogjuk visszontláthatni. Az ő igaz éltető eleme az őszinteség, az igaz érzés tolmácsolása. És igy — kitűnik ismét az a régi, igen régi igazság, hogy a művészetben csak az őszinteség, az igaz érzés ragad el, s legyen bárminő iskola hive egy művész, ha őszintén önmagát adja, s egyénisége összhangban van művészetével, meg fogja tudni kapni, el fogja tudni ragadni közönségét, legyen az bárminő irányú, legyen az bármelyik iskola hive is. Sokan kételkedtek a sikerben még azok is, kik feltétlen bámulói a fiatal szőke leány tehetségének. De megmondom ennek is az okát. Nem akarnék a banális dicsérgetés hibájába, vagy mondjuk bűnébe esni. Ám, ha valaki figyelemmel kisérte — vagy végig nézett repertoárján, jogos várakozással nézhetett e csudálatos fordulatra. Mekkora tehetség az, mely át tudja hidalni az elválasztó mélységeket Trilby és Mariána között. A drámai szende szerepkör ete- rikus magasságából, a tehetség megsértése nélZemplén inni száma tiz oldal.
