Zemplén, 1898. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1898-05-15 / 20. szám

1898. május is. I. Melléklet a „Zemplén*' 20 számához. nemzet szivének lüktetését s a múltak tisztele­tében, a jövendő biztositásában a nemzettel egyesült. Ezért „a nemzet hálája és a nép sze- retete: a korona legszebb ékessége.“ Uj főispán. A király Fenyvessy Ferenc dr. országos képviselőt Veszprém-vármegye főis­pánjává nevezte ki. László-gyermekotthon. Czirkveniczán, a bájos tengerpart egyik legkisebb helyén, f. hó 9-én adták át rendeltetésének nagy ünnepisség- gelJózse/’fhg. és neje Klotild fhg.-nő a „László- gyermekotthon “-t, melyet a fenséges szülők élete virágában elhunyt feledhetetlen fiuk emlékének megörökítésére alapítottak. A hitelszövetkezeti törvényjavaslat fölött nagyszabású és magas színvonalon álló vita indult meg a képviselőházban. Színház. A szezon ötödik hetében vagyunk. Közön­ségünk azért csüggedetlen. Sőtörömmel jelezhet­jük, hogy valahányszor újabb és újabb műélvezet kínálkozik számára a szinlapokról, mindannyi­szor sűrűn benépesíti a színház nézőtereit fent is lent is. Reméljük, hogy a jónál jobb előadá­sok, aminőket az eddig látottak után bízvást várunk s nyerünk Tiszayék ernyedetlen ér­deklődéssel fognak találkozni ezután is. — A jövő héten három jutalomjáték is lesz. Ajánljuk a jutalmazandókat közönségünk legmelegebb pártfogásába. A hét története ez: * Szombaton, máj. 7-én, Trilbik, az agg- szüzek, Feld Mátyásnak a fővárosi életből fab­rikált bohózata, különben pedig a George du Maurier-féle Trilby drámának paródiája, tagad­hatatlanul élénk fordulatokkal és üde komikai erővel. — A vezér-aggszüzet (Ripityi Adelaida kültőnő) kiben már legelső érintésre foganik a hipnózis, Nagy Vilma adta müvészkoszorura érdemes mókázással, — Svengalit Sarlay, de olyan komoly pózokkal, hogy beillett volna igazi Svengalinak, mert papir-masé helyett szürke márványban mutatta be a kókler Svengalit. — Tiszay Dezső (Stern Romeo pomádégyáros), Mátrai (Flaszter Józsi orfeumi komikus) kacag­tató figurák. A „Pukkadjon meg!“ kupiét — a stájgeroló háziurakra, Luegerre, meg az anyó­sokra való irányzataiban — tüntetve tapsolták. Az aggszüzek is nagy hatást csináltak az obstruk- ció jelenetével, — a legnagyobbat, természete­sen, Nagy Vilma, aki egy olyan Trilbi, akit az ő Svengalija nemcsak énekre, de énekre és táncra egyaránt berendezett. — A chansonette-énekes- nők (Hevesi Janka, Stand Margit, Várhidy Ró- zsika) közül ma legjobban kitűnt Várhidy, aki igazán „zum küssen“ alak volt. — Sarlayné (Sterné) élettelenül játszott, tréfás fejbóbitája azonban ma helyénvaló volt. — A legexcellen- sebb dolog mégis a Stern Romeo pomádégyárá- ból került ki ma a Clémanceau-történet képé­ben. — Sokan a jelenvoltak közül nem tudtak a darabon eléggé mulatni, azok t. i. akik a — Kassán voltam első éves gazdász, mi­kor legelőször találkoztunk. Ott láttam őt meg legelőször az intézet parkjában. Hogy költőiesen fejezzem ki magam olyan szőke volt, mint a Tisza — nyári napnak alkonyulatánál. Ajkai hasonlítottak a kora reggeli órákban szedett földieperhez, amelyet a rárakodott harmat csep­pecskék tesznek kívánatosabbá. Szemeiből vég­telen jóság sugárzott ki. Eltökéltem magamat, hogy legott megszólítom ... Köszöntem neki, de megszólítani még sem mertem. Nyájasan fo­gadta köszöntésem és tovább folytatta sétáját. Miután érdeklődtem kiléte iránt, egy régibb hallgatótól megtudtam, hogy az intéző felesé­gének a nővére. Özvegy asszony volt. Férje az esküvő után három hétre egy agarász-versenyen oly szerencsétlenül esett le lováról, hogy pár nap múlva meghalt. A nyert felvilágosítás csak fokozta érdeklődésemet. Később megismerked­tem vele és mennél közelebbről ismertem, an­nál jobban bolebolondultam. Sokszor órákig sé­táltunk a park széles utain és valóságos félté- kenységi rohamok leptek meg, ha mással láttam beszélgetni. Pedig ő nem tüntetett ki egyikünket sem. Mindegyikkel egyforma szívesen beszélt, így telt el az iskolai év első fele. Szüntelen mellette voltam. Kisértem mint az árnyék és vigasztalhatatlan voltam, mint egy kubai spanyol. Később mikor már éreztem, hogy nem bírom ki sokáig a hallgatást, elhatároztam, hogy nyilat­kozni fogok és beszélek vele, ha mindjárt éle­tembe kerül is. — Érdekes ! nagyon érdekes !! harsogták reá karban, folytassa! — Szobája az intézői lakás balszárnyában volt, melynek ablaka arra a karámra nyílott, amelyben a beteg szimentáli tehenek voltak el­Maurier Trilby-jet annak idején nem látták, nem bírták észrevenni a parodisztikus mozzana­tokat a Trilbik-ben s igy nem is érezhették ki ezekből a kacagásra késztető csiklandozást. — Jövendőre az lesz helyes újítás a repertoár­ban, ha a bus, meg a derűs két Trilby-est közvetetlenül következnek egymás után. Vasárnap, május 8-án, újra „Trilbik, az aggszüzek,“ szépszámú közönség előtt. Hétfőn, máj. 9-én, „Holtomiglan—holtodig­lan“ Rutkay*Györgynek énekes életképe — igen kis közönség előtt; de azért a mi derék szí­nészeink kitartó kedvvel játszottak. Legkedve­sebbül Staud Margit (Erdei Juliska) aki nem sajnálta a fáradságot, hogy háromszor öltözzék át. Mindannyiszor pompásul mutatott s nagyon kedvesen is énekelt. Kedden, máj. 10-én, Szép Heléna, bohó- zatos vig operet. — Offonbachnak ez a remek zenei alkotása, mely gondolom most jubilálta első megszólalásának ötvenedik évfordulóját, igen szép közönség előtt ragyogott. Valóban ragyogott! Az operetek operetjét, a rediviva Szép Helénát, oly pompás előadásban láttuk megelevenedni, mint aminőben eddig talán soha nem láttuk, — az egyik habitüé véleménye sze­rint is, aki különben Chalchas és Menelaus ked­véért imádja Helénát. A Tiszay Chalchasa, meg a Mátrai Menelausa oly eredetiek, mintha csak az igaziak, akik 4000 évvel ezelőtt éltek, elevenedné­nek meg és csoszognának előttünk a kothornosz- ban. Igazán egyaránt méltók arra, hogy tisztele­tükre meggyujtsuk az elösmerés vastag gyertyáját. Mátrai Menelausa a bárgyuságnak olyan ka­rikatúrája, hogy az non plusz ultra! Evvel a remek utánzatával kivívta magának a művész nevet. Az öreg Atreosz-papa, szinte hallani vél­tem, hogy szintén tapsolt ma Mátrainak, mert ép­pen úgy cselekedte meg, amint ő tervezte kisebbik fiát, az Agamemnon öcsikéjét. —• Szép Helénát Hevessi ábrázolta, énekszóban fönségesen, a Párissal való legbizalmasabb jelenésben kissé lagymatagon. Énekével a 2. felvonásban (Vé­nusz anyám, csak azt kérdezem én, miért gyű­löletes néked az erény?) falrengető tapsvihart támasztott. — Párist Kozma ellenállhatatlan hévvel, úgy amint kellett, ábrázolta, dalai is gyújtók voltak. — Staud Margit (Oresztes) is ki­tünően volt hangolva. Az aranyos domicella mai ragyogásával szinte ártalmára volt Heléná­nak. — A két Ajax (Palágyi és Pásztor) épp oly fürgék, mint amilyen bősz Achiles volt Sárközi. — A kar hatalmas, az összependülés fölséges, a fül isteni trillák „csiunalak és bum- belák“ hullámaiban fürdött. Ami mégis sértő volt: a kosztümök korhüségének fogyatékossága. Maga Chalchas is, a nagy augur, uram bocsá . .. fordított tinóbőr csizmában recsegett szattyán­saru helyett. Spongyát rá! Szerdán, máj. 11-én, „Bohém élet“. A színpad és a nézőtér a mai előadáson nem volt egészen összekapcsolva. Sokszor mulatott — sok­szor nevetett a közönség, de mégis úgy tetszett, hogy a darab alakjai és a közönség közt nem volt igazi faj rokonság. Ha csupa Íróból és mű­vészből állott volna a közönség, zajosabb, vidá­mabb kacagást hallhattunk volna, mert az Íróban különítve. Egy este, amikor soros felügyelő vol­tam,erőt vett rajtam a vágy, hogy beszéljek vele. Nem tudom mi történt velem. A langyos esti levegő bóditotta-e el agyamat, vagy az a karcsú árnyék hivogatott-e ellenállhatatlanul, melynek föltetsző képét a nyitott ablakon át ide-oda li­begni láttam a falon. Nem tudom. Elég az hozzá, hogy vágyamnak ellenállani képes nem voltam. A magas ablakpárkányra felhuzódni és a szobába bentteremni egy pillanat müye volt. A hallgatóság minden tagja kérdőjelekké merovedctt. Marci biztatás nékül folytatta : — Ott találtam az asztalnál ülve valami regényt olvashatott. Egy kicsit összerezzent, mi­kor beugrottam, de nem mutatta, hogy meg van lepve. Csakazt kérdezte, hogy miért ugrottam be az ablakon ? Eleinte a lábaihoz akartam bo­rulni. Meg akartam vallani szerelmemet és csak arra akartam kérni, hogy engedje a kezét meg­csókolni. De az a végtelen jóság, szelídség, amint reám nézett, zavarba hozott. Megszégye­nített. Úgy álltam ott, mint az iskolás gyerek a tanitójaelőtt, aki fél a virgácstól. Egy árva szócskátsem tudtam kiejteni, csak néztem, néz­tem és vártam, hogy mikor fogok szégyenemben elsiilyedni. Végre is ő törte meg a csendet. Úgy látszott, hogy inkább megsajnált, mint meghara­gudott rám, mert mosolyogva szólított meg. — Ugy-e valamelyik mérges tehén felakarta ök­lelni, azért ugrott be az ablakon ? Ugy-e ? No hisz azért nem kelletett volna úgy megijednie. Hiszen az nem olyan nagy szégyen. Különben is legyen nyugodt én nem fogom senkinek sem elmondani, hogy a tehenek megugrasztották. Egész nyugodtan távozhatik akár az ajtón, akár . ,. . akár, ha mer a tehenektől, az ablakon át is. És mosolyogva nyújtotta kezét búcsúzéra. és a művészben — ha változtak is a viszonyok — még mindig él valami ösztön, valami érzék a bohém dolgok iránt. Bohém az, aki moso­lyogva néz a vigyorgó nyomor arcába, ütemet ver a gyomra korgásához, élceket csinál az éhségre, fütyörósz a hidegben, mint téli erdőnek zuzmarás ágain a cinegemadár, szóval akiben a lélek, a könnyelműség A színészek maguk sem olvadtak föl egészen a „bohém-élet“ han­gulatában. Mátrai (Marcelt), Palágyi (Rudolfot) meleg érzéssel alakították. — Sáfrány (Baptiste) nyomában néha kacagás is járt. — Várhidy (Musettét) kedves pajkossággal, Staud Margit (Renvresnét) elegánciával és bájjal mutatta be. — A szentimentális, tüdőbeteg Mimit Gazdy Aranka meleg szívvel, de bizonyos helyzetekben egész­ségesebben helyettesítette, mint kellett volna. A meghalás jelenetével könybe lábbasztotta sze­meinket. Csütörtökön, máj. 12-én, Tiszayné juta­lomjátékául Lili, Hervée kedves zenéjü énekes vigjátéka. — Az igen szép számmal bevonult, egészséges falusi arcokkal is dekorált közönség a „szép direktornét“ kilépésekor hosszas taps­sal üdvözölte, miközben az orkeszterből élő ró­zsákkal s virágokkal teli aranyos kosárkákat nyújtottak föl, az egyiknek rózsaszínű szalagján evvel a fölirással: „Az édes Tiszaynénak — A s.-a.-ujhelyi közönség. — Kedves melléklete volt ennek a kosárkának az a kolié is, mely a második felvonásban már ott ragyogott a bájos Lili nyakában. — A címszerepet Tiszayné töl­tötte be szóban, énekben, de különösen játék­ban bájosan, kedvesen. Minden szava, minden mozdulata behízelgő volt. Kár, hogy még min­dig tartó rekedtsége az énekrészletek interpre­tálásában többé-kevésbé zavarta. Ez a magya­rázata s egyszersmind mentsége is annak, hogy a leghatásosabb partitúrákat, pl. a Lili-keringőt, a 2. felv. duetjét, a provánszi dalt, sőt a 3. felv.-nak „Ah ez a lap, amelyre nincsen Írva“ kezdetű s igazán ragyogóan színezett kettős dalát sem ismételte. — Plinchard-t Tiszay adta a tőle megszokott művészettel, a természetes egyszerűség, az élethüség művészetével s tegyük hozzá, hogy a 3. felv. csiklandós, sőt sikamlós teminiszcenciája közt is fönséges humorral, ami­ben nagyitóüveggel sem lehetett volna észre­venni csak egy cseppenetnyit is a rútból. — Mátrai (Sainte Hypothesse vicomt) a hülye nagybátyóban, ki szemünk előtt eszi meg a csa­ládnak 500,000 frankját be nem következő ha­láleset irányából fizetett biztositásdijakban és szemünk láttára vedlik át „vén kójenc“-cé: ma is remekelt. — Palágyi (Bateliere báró)— Sze­pesi (Bombán), Mátrámé (Viktorine) aki igen kedves szobacicus volt, dicséretre méltók. A közönség, bár egy kissé megvárakoztatták a felvonásközökben, az előadás végeztével is több­ször előhivta iinnepeltjét s igen lelkesen tap­solta. Pénteken, május 13-án, leszállított hely­árakkal „Három Kázmér“ Beöthy Lászlónak méltó hírre jutott énekes bohózata került színre, bizony kár, hogy csak fogyatékos közönség előtt, pedig az igen jó előadás, eltekintve némi tulbi- zalmasságtól (pl. hogy Palágyi önmagán segített Szegény simentáli tehenek : Alig bírtak lézengeni. De azért én mohón ragadtam meg a jó eszmét és mindössze csak bocsánatot kértem, hogy hozzá menekültem, aztán visszaugrottam a szimentá- liak közé, amelyek beteges lassúsággal kórődz- tek a karám puha fövenyén A nevezetes este után gyakran talkoztunk még. Es habár ő soha­sem mutatta, hogy tudja, hogy nem a szimentá- liak riasztottak meg, kerültem a vele való talál­kozást. Szégyeltem magamat magam előtt. Ha­nem a szimentáliak, azok a szegény beteg állatok, örök hálára köteleztek. Es azóta nem mulasztok el egy alkalmat sem, hogy a szimentáliakat a többi állatok fölé ne helyezzem. Mert hölgyeim, ha akkor azok a szegény beteg állatok nem lettek volna, hej akkor.............De különben nem folytatom. Amire kértek azt elmondtam. A többi nem tartozik a tárgyhoz. De meg nem is érde­kes. Hanem most az én kedvemért igyanak a szimentáliak egészségére. Éljen ! A hölgyek részéről élénk éljenzés jutal­mazta Tuzy Marcit elbeszéléséért. Akkor már én is kezdtem érteni, hogy mi­ért kerültem hasonlatba a nemes szimentáli ál­latokkal a fagylaltevést illetőleg. Csak Giziké, a kis bakfis, nem volt megelégedve. Nem nem tudta megérteni, hogy Tűzi Marci miért ugrott ki megint a szimentáliak közzé, ha előlük me­nekült a szobába. És a legnagyobb bosszúsá­gára senki sem akadt, aki felvilágosítással tu­dott volna neki szolgálni. Mindössze a szőke főnökné mondott eny­nyit: — Marci már akkor is Marci volt és Marci is marad amig él.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents