Zemplén, 1897. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1897-12-12 / 50. szám
lenti, hogy kegyes-rendi tanár. Különben a fogalmat magyarázni felesleges, mert hiszen 170 esztendeje múlt, hogy a piarista Zemplén vármegye földjén is szinről-szinre ösmeretes nemcsak, de köztisztelet és közszeretet tárgya. Ezek a hatalmas közérzések, a tisztelet és szeretet érzései, melyek épp úgy megragadják a társadalmat, mint az egyes embert, indították f. hó 8 án a nemes vármegyének és székvárosának két küldöttségét, élén a közszeretetü ősz főispánnal, hogy a „leghazafiasabb rend“ alapitta- tásának 800 százados évfordulóján lerójják a Rend, közvetve pedig az újhelyi „rendház“ előtt az elösmerés adóját. Az üdvözlés két beszéd formájában nyert ünnepies kifejezést. A főispán beszédét klasszikus rövidség j elemzi; minden szava a beszédnek nemcsak súlylyal bir, de egy-egy gondolat, egy-egy rámutatás azokra a jellembeli sajátságokra, amikből a piarista-, tüzetesebben pedig a magyar piarista-szellem formálódott, az a szellem, mely épp úgy megtisztult a nagy idők vérkeresztségóben, mint akár maga a magyar hazafiaság, a honszerelem. * Tudósitónk az ünnepség lefolyásáról a következőket Írja: A vármegye és a székváros küldöttsége, mondhatnám 100-as küldöttsége, d. e. 9 órakor indult ki a vármegye székházából a főispán vezetése mellett, hogy jelenlétével illő diszt kölcsönözzön a piaristák jubiláris ünnepségének, mely a templomban nagymisével kezdődött. A templom már ekkor tömve volt közönséggel. Ott láttuk az első padsorban a m. kir. honvéd-tiszti kart is Czibur őrnagy mellett és nagyszámban városunknak úri hölgyközönségét a többi padsorokban. A főispán-vezette küldöttség számára a nagy oltár előtti tér volt fentartva, ahol az első sorban Molnár főispán, Matolai alispán, Dókus főjegyző, Karsa F. árvaszéki h. elnök, Fejes István ev. lelkész-esperes, Major törvényszéki h. elnök, Kulin kir. táblai biró, Miklósy gk. espereslelkész és úgy tovább a küldöttségi tagok foglaltak helyet. A nagy mise az ifjúsági énekkarnak „Veni Sancte“-jával kezdődött, miközben Tóth Pál piarista-tanár, házi lelkiatya, lépett a szószékre és az evangéliom felolvasása után alkalmi szent beszédet mondott, mely mindvégig lekötötte a hallgatóság figyelmét. Zárószavai a szülőkhez, amint kérte őket, hogy segítsenek az iskolának nevelés dolgában, minden hallgatóra mély hatást gyakoroltak. — Szentbeszéd után Kovács Endre k. r. tanár mondott énekes misét „Te- Deum“-mal. Az ifjúsági énekkar, Lob Antal k. r. tanár dirigálása mellett, gyönyörűen énekelt s kivált a „Boné Deus“ graduale-t művésziesen emelte érvényre. Mise után, d. e. 10-óra, tájban a piaristáknak abba az étkezőtermébe (refectorium), melynek vármegyénk alkotmányos élettörténetéből is nevezetes szerep jutott osztályrészül 1861-ben, vonult a vármegyei és városi küldöttség, ahol a piarista-atyákat, élükön a családfővel, Ormándy dr.-ral már egybegyülekezve találta. És most egy olyan hatásos kép tárult a lami jámbor henteslegény-félét képzeltem, a büszke hangon kiejtett név, ha meglepetésül volt föntartva, elérte a hatást. Tágra nyílt szemeim önkénytelenul végig mérték a boldog menyasszonyt. „Hegyi Eduárd hadnagy urnák — forró szeretettel“ — Írtam a galambos rózsaszínű levélboritékra. Azon tűnődtem, miként lesz képes egy müveit elme megemészteni ez összehalmozott ostobaságot, s érdeklődéssel néztem a válasz elé. Mindenben hittem csak abban nem, hogy egy gentleman ily alárendelt frigykötóssel komolyan törődjék. — Gratulálok — mondám végre. — Oh köszönöm ! oh mi igen boldogok leszünk, mert igen forrón szeretjük egymást. — És a kaució kérdése meg van már oldva?------Hosszasan nézett reám, nem értette. — A biztosíték, mely nélkül nem egyesülhetnek, ami egy hadnagy urnái körülbelül 30,000 forint, magyaráztam én. Kétségbeesett zavar vett rajta erőt. Érteni kezdte, de még remélt. — Hát kérem — „muszáj" annak lenni? hiszen én nagyon szegény vagyok. — Bizony enélkül nagyon bajos lesz boldogulni, de talán a hadnagy ur gazdag. — Oh igen igen, ő nagyon gazdag. Az apja ministeri tanácsos. Elvehetné ő nagy kisasszonyt is, de ő csak engem akar. Nem kell annak senki más. Annyira szeret, hogy nem is élhet nélkülem. Hányszor mondla: Mariskám, ha te másba szeretnél és elhagynál, én azt nem élném túl, megölném magam, golyót röpítenék a szivembe-------mondá bizalmaskodó őszinteséggel — mindazonáltal roszkedvüen távozott. Fölvilágositásom szöget ütött a fejébe. * szemlélő elé, aminőben, azt hiszem, máshol nem igen volt módjában gyönyörködni egy-egy piaristaháznak, hogy t. i. egy nagy vármegye, a „vezér-vármegye“ főispánja kezével nyújtsa feléjük s adja át nekik a hazafias elösmerés koszorúját, melyben képviselve volt minden rang, minden hitfelekezet a hálás érzetnek egy-egy virágszálával. A főispán üdvözlő-beszéde igy szólt: Nagyságos és Főtisztelendő Igazgató Ur ! Mélyen tisztelt Tanár Urak ! Zemplén-vármegye közönsége értesülvén arról, hogy a piarista-rend alapittatása 300 évi fordulóját ünnepli, ezen ünnep emeléséhez e díszes küldöttség utján hozzájárul; mert tudja azt, hogy a piarista-rend az újhelyi gimnázium ifjúságát, nehéz körülmények között is, következetesen, magyar hazafias irányban oktatta, oktatja és neveli. Azért fogadják szívesen megérdemelt elismerésünket és tiszteletünk kifejezését. (Éljenzés.) Kérjük a mindenható Istent, hogy engedje meg, miszerint nagyságos Igazgató ur, valamint tanártársai szeretett hazánk javára fris egészségben sokáig, igen sokáig működjenek 1 {Erős éljenzés) Az éljenzés lecsillapodása után Ormándy Miklós dr. a rendház feje, következő beszéddel válaszolt az üdvözlésre: Méltóságos Főispán Ur ! Tekintetes vármegyei Küldöttség! Mélyen tisztelt Uraim! Midőn a Méltóságos Főispán ur vezetése alatt, a tek. vármegyei Küldöttség: a kegyes- tanitórend fenállásának háromszázados évfordulóján, reánk virradt örömünnepünk alkalmával, tiszteletének ily imposans módon és alakban kegyeskedett kifejezést adni: ez bennünket nemcsak megörvendeztet, hanem hálás köszönetre is késztet. Valamint a tomboló viharok erejével dacolni tudó évszázados, óriási tölgy, valamikor csak parányi embryó volt, melyet az ujjainkkal könnyen szétmorzsolható rovar-álca is megsemmisíthetett volna, ha a kopár felszínen marad, mig ellenben, ha a termékeny talaj kebelébe fogadja: életre ébred, növekszik, nagygyá nő és lombkoronáját messzire kiterjesztve, az erdő dísze és uralkodója lesz: így fejlődött, egy kicsi magból, az isteni inspiratióból, a kegyes-tanitórend is, egy szerény férfiúnak, sz. Alapítónknak, Kalazanzi sz. Józsefnek önfeláldozó munkássága által s növekedett oly nagygyá és életerőssé, hogy a fölötte elviharzott évszázadok romboló hatásának dicsőségesen ellent tudott állani egész a mai napig; igen, mert a talaj, melyből gyökerei életerejöket nyerték, olynemü volt, mely életben való maradását teljesen biztosította. • Ez a talaj és erő, pedig nem volt más, mint a mély vallásos érzelemből táplálkozó hazaszeretet! Tudta azt és manap is tudja, minden magyar piarista, hogy „a hazaszeretet nem Párnap múlva kigyult arccal a futástól lihegve rontott reám. Külső rendetlen megjelenése már ősi eredetiségére vallott, melybe alig párnap alatt sülyedt vissza. — Elhoztam a „választót" tessék csak átolvasni. — Már válaszolt ? — Oh, hát mit tetszik gondolni. Persze, hogy válaszolt! hiszen az olyan szerelmes „mint a macska.“ E költői hasonlat hatása alatt vettem át a levelet. Föltűnt, hogy a cim és a levél Írása különbözött, mintha a levélíró óvatosságból folyamodott volna e kis hadi csaláshoz. Elkezdtem olvasni: „Kedves Mariskám, édes kis pipiském — az obiigát három fölkiáltó jel itt sem hiányzott. S aztán-------de nem untatom e sorok olvasóját az eredeti levél reprodukálásával, csak azt jegyzem meg, hogy abban a sok hah! ah! oh! fölkiáltó szó csak úgy hemzsegett, közbe egy- egy elcsépelt frázis s a végén ez a tragikus fölkiáltás: „távolléted tűrhetetlen. Ha soká fog tartani: érzem, hogy vagy megőrülök, vagy megölöm magam! A millió csókot viszonozza Mucuska“ . . . A hadnagy ur vállalkozó szelleme tetszett, az öngyilkossággal való fenyegetésétől azonban csak én rőkönyödtem meg. Tóth Lőrincnek az az epigrammája jutott eszembe hogy — „Hős Brutus Cátó és Szécheny halni akartak, mert hős lelkűk nem bírta el a rabigát“-------mert mostanában hogyha az iskolapénzt elverte az ifjonc, pisztolyt vesz, a szerelmében csalatkozott szobaleány nyögve gyufát vacsorái. . . Ámde az én hallgatóm nem igen hihetett a fenyegetésben, mert zajos kacagásban tört ki s percekig nem birt magához térni. Aztán elkapva a levelet, mellőzve minden , leányos csupán a hon földjéhez való ragaszkodásban áll, hanem inkább abban az érzelemben, mely nemzetünket, őseinket, népünket, családunkat, sőt kedves halottainkat is szeretni tanít, mert ezeket födi az a hant, mely bennünket ide köt!“ — Tudja azt, minden magyar piarista, hogy „az igazi hazafi, a hazához való ragaszkodást oly nemzeti és erkölcsi kötelességnek tekinti, mely ivadékról-ivadékra száll, és sohasem tagadja meg magát, ha a haza veszélyben van! “ Ezt a sz. érzelmet, Uraim, a magyar piarista, még abban a gyászos emlékű időkben sem mulasztá el tanítványainak szivében fölkelteni és ápolni, midőn „magyarnak lenni bűn volt!“ (Lelkes éljenzés.) Mi, s.-a.-újhelyi piaristák, nemes büszkeséggel tekinthetünk elődeinknek, Zemplén vármegyében, 170 éven át teljesített fáradtságos munkájának eredményére; mert 30 ezeret meghaladja azon növendékek száma, kiknek szívébe a vallás és hazaszeretet sz. igéinek magvait hintegették, s kik közül számos oly férfiú vált ki, kik a haza sorsának intézésében valóságos providentialis tényezők lettek! (Úgy van.) Csoda-e tehát, ha a zempléni piaristák szívének minden dobbanása, minden időben együtt vert a nemes vármegye életereinek lüktetésével ?! De nem folytatom tovább, ama fáradalmak rajzolását, melyet elődeink a „létért való küzdelemben“ kifejtettek, mert ez oly szomorú kép lenne, mely sehogy sem illenék be mai örömünnepünk szép keretébe! Hanem esak rá akartam mutatni ama talajra és erőre, mely bennünket 300 hosszú esztendőkön át táplált és életben tartott; csak érinteni akartam ama viszonyt, mely szíveinket Zemplén vármegye élete és szívével ösz- szeforrasztotta ! (Lelkes éljenzés.) Most, arra kérjük a Mélt. Főispán Urat és a tek. vármegyei Küldöttséget, hogy tekintsen bennünket ezentúl is a nemes vármegye testéhez tartozó tagoknak, még pedig olyanoknak, kiknek minden munkássága és törekvése oda irányul, hogy a vármegyének s igy közvetve édes magyar hazánknak is javára lehessünk ! (Igen lelkes éljenzés.) Végül, arra kérjük a Magyarok nagy Istenét, hogy Zemplén vármegyének érdemekben gazdag, köztisztelet- és szeretetben élő vezérét, a Mélt. Főispán Urat, kinek életcélja, nemcsak a vármegye jólléte és boldogításá- ban, hanem intézetünk fölvirágoztatásában is akkor domborodott ki leginkább, midőn az, annyi küzdelmek után, végre főgymnasiummá lett. — Nemkülönben a tek. vármegyei Küldöttségnek minden tagját, valamint mindazon jó Urakat, kik mai örömünnepünk alkalmával megtisztelni kegyesek voltak: áldja meg, és igen-igen sokáig éltesse ! (Minden oldalról megújuló éljenzés.) * Az üdvözléseknek ily ünnepies módon és formákban történt kicserélése után pompás vilszemérmet, indiskrét, szemeim előtt gombolta ki a derekát, hévvel a szive tájékára rejtette és még ott is szorongatta, mintha féltette volna valakitől. — Oh mily boldog vagyok! Istenkém! ujongott. Az a kis csacsim! oh a bolondkám, lám hogy szeret! tudom, tudom! Bebizonyította nem egyszer, — és igy monologizált tovább: Minden este nálam ül, tüzes vassal se lehetne éjfélig kitúrni — óh mint eped utánam, mint rajong! olyan szerelmes, olyan féltékeny az, hogy másra se nevetnem, se néznem nem szabad, óh bár mehetnék minél előbb hozzá! hogy szeretném látni istenkém! — Hát atyja soká húzhatja még — kér- dém a boldog ömlengőt, önkénytelenül a sötét háttérre gondolva. — Jajj, ki tudja meddig. És elkezdte vádolni, megszólni a szerencsétlent. — Olyan könnyelmű volt mindig, kellett az a baj neki és mindnyájunknak s most nekem itt kell lennem. — Nem kénytelen vele. — De mikor nem eresztenek! pedig én a bajon úgy se segíthetek. Annyi szívtelenség hallatára kérdés támadt bennem, miként lehet, hogy az az érzelem, melynek a lélekre nemesitő hatásáról és magasztos voltáról a költők évezredek óta himnuszokat zengenek, e durva szivet oly elfásulttá, érzéketlenné és kegyetlenné tette, hogy megtagadja még a természet adta legszentebb jogokat is. Pillanatra feledtem, hogy csiszolt ékkő helyett utcai trahittal, érzelem helyett profán érzéki szenvedéllyel állok szemben. — Mikor fogunk Írni megint? — kérdé ellenállhatatlannak vélt mosolylyal, melytől sokat remélt. — Amikor akarja. ____________________Folytatás az I. mellékleten.
