Zemplén, 1897. július-december (28. évfolyam, 27-52. szám)
1897-07-18 / 29. szám
Sátoralj a-Ujhely, 1857. julius 18. 29. (1921.) Huszonnyolcadik évfolyam. ELŐFIZETÉS ÁRA: Egész évre . . 6 frt. Félévre .... 3 „ Negyedévre .1 ,,50 kr. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 15 kr. A nyilttérben minden garmond sor dijja 20 kr. Zemplén. Társadalmi és irodalmi lap. ZEMPLÉN -VÁRMEGYÉNEK HIVATALOS LAPJA HIRDETÉS DIJJA hivatalos hirdetéseknél: Minden szó után 1 kr. Azonfelül bélyeg 30 kr. Petitnél nagyobb, avagy diszbetükkel vagy körzettel ellátott hirdetményekért térmérték szerint minden négyszög centim, után 3 kr. számittatik. Állandó hirdetéseknél kedvezmény nyujtatik. Hirdetések és pénzküldemények a kiadóhivatalhoz intézendők. p wnnaHBB Bölcselkedés. — Az állhatatlanságról. — Macaulay mondja egy helyen : „ha meg kellene állapítani, melyik szerzett több érdemet, az első varga-e sarujával, vagy Seneca a haragról irt három könyvével — amaz előbbit tenném elül, mert az milliók lábait menté meg nedvességtől és hidegtől, mig ez egy embert sem tartott vissza a haragtól." így panaszkodnak mások is az emberi dolgok hiábavalóságáról és mégis ki-ki szaporítja azt a magáéval. De nem lehetünk mindannyian vargák, s Macaulay is tovább ment a kaptafánál. „Az emberi dolgok közt egy sincs állandó, kivéve az állhatatlanságot“ mondja egy arab bölcs. Ez általános törvény alól magunkat sem vonhatjuk ki s előle a világ összes bölcseségé- nek védővára mögé is hiába rejtőznénk el. Pedig vannak, kik a dolgok váltózandóságának ellenében az anyag és szellem közt való különbség tanával vigasztalják magukat, vagy a borzasztó való elől a pegazuson próbálnak menekülni, vagy ismét a vallásban keresnek megnyugtatást. A legtöbben nem törődnek sem a tegnappal, sem a holnappal, rájuk nézve csak a ma létezik dacára a stoikusoknak, kik szerint nincs jelen, mivel jelen-nek nevezett nem egyéb, mint a múlt és jövő közt mozgó pauza. Tagadhatatlanul alá vagyunk vetve a vál- tozandóságnak. Igaz, hogy alapunk, melyből gondolataink származnak s cselekedeteink kinőnek, jellemünk nem egy könnyen változó: velünk születik és sem nevelés, sem sors azt újjá nem alakíthatják. Igazat kell adnunk e tekintetben az izlamnak, a mikor igy szól: „ha azt mondaná valaki, hogy egy hegy megmozdult helyéből, hidd el; de ha azt mondaná, hogy egy ember elhagyta jellemét, ne adj hitelt neki." Az ember változhatik, de magához hütelen nem lehet, bőréből ki nem bujhatik. Ha teljesen másnak látunk valakit, mint ezelőtt ismertük, nem az lett más, hanem mi nem ismertük őt elébb teljesen. De bárha ily erős alapon állunk is, mégis engedni kénytelenittetünk a tarka változások befolyásainak, melyek sokszor alapunkban ingatnak meg. A mint előbbre haladunk, akként hagyjuk el gyermekjátékainkat és csínyeinket, hő várakozásainkat és reményeinket, a nélkül, hogy helyettük valami maradandóbbat cserélhetnénk. A miért egykor lelkesültünk, az később közönbössé válhatik ránk nézve s a kit egykor nemes eszmékért buzgónak ismertünk, azt ma meg lehet, anyagiakban gyönyörködni látjuk. Változnak hajlamaink. Olyanok ezek, miként a lepke, mely nem tud megmaradni egy virágon. A hajlamoknak e változékonyságát illetőleg, a férfinak sincs mit szemére hánynia a gyöngébb nemnek. Igaz ugyan, hogy a nő ingatagabbnak látszik, mint a férfi. Igen, mert a férfinek okvetetlen szükséges magát állhatatosnak tüntetni föl, mivel az állhatatosságnak már látszata is hű őre az oly nagyra magasztalt férfiúi jellemszilárdságnak. Ezt az erényt a nő nem követeli magának kizárólag, azért nem is véli múlhatatlanul szükségesnek hajlamainak ingatagságát elpalástolni vagy éppen ellenkező színben mutogatni. Legváltozékonyabb az ifjúság. Mig az ember nem ismeri a világot s még kevésbbé önmagát, kíváncsian hajol majd ide, majd oda, ■— minden uj megragadja és vonzza őt. Az öreg tapasztalatokban gazdagabb, de örömben szegényebb. Az ősz megtölti csűreinket, azért oly szegény odakiinn. „Az öregkor — mondja Stael asszony — ritkán szeretetreméltó, mert e korban lehetetlenség a hibákat eltakarni. Sokaknál csak megtört lélek, kisértet lakik a hullófélen levő testben." Kemény mondás, de igazsága» tagadhatatlan, kivált azoknál, kiknek ifjúságát tüzes szenvedelmek leforrázták. Hajlamaink közt bizonyára a szerelem a leghatalmasabb, de ugyancsak a legingadozóbb. A legkisebb szellő is megingatja sokszor az erős szerelmet, a legkisebb szellő is képes ki- hüteni a szerelemtől forró szivet. A világon nincs szomorúbb kép, mint egy elhagyott, kijátszott, megcsalt szerelmes — pedig hány van ilyen ! A boldogságot, melyet két szívnek egygyé- olvadása igér, s a képzelet a legragyogóbb színekkel rajzol elé, hányszor tönkre teszi a hűtlenség, egyik vagy másik fél szerelmének állhatatlansága ! A barátságban is ritkán találunk állhatatosságot, még akkor is, ha barátainkat az úgynevezett ismerősökkel össze nem tévesztjük. Az ifjúság minden utógondolat nélkül együvé fűz minket, az öregkor ellenben válogatósakká és sokszor remetekké tesz minket, mivel mások hibája az e korban érzett nyugalom-szükségnek nagyon terhére van. Ki ne emlékeznék keserű érzéssel ama barátokra, kiket örökre miénknek lenni hittünk s kiket egy véletlen, egy csekélység végképp elszakított tőlünk. Az érzékeny lelkek a barátság körében előforduló időváltozások iránt igen fogékonyak ; az ily barátnak megbántott kedélye, éreztetett mellőzése elég arra, hogy visszavonuljon s magábazárkózottá legyen. Igaz, csakhogy nem mindenki elég bátor bevallani, mit Napoleon mondott Bourieune-nek „a barátság csak hang; én nem szeretek senkit, még testvéreimet sem.“ Ha évek, vagy éppen tizedek múlva találkozunk barátainkkal, kikkel pedig egy lélek voltunk két testben, csak külsőjükről ismerünk rájuk és nem belsejükről. S a kikkel annyi sok jó napot együtt töltöttünk s a kikre oly jól esik visszaemlékeznünk, ha a sors idők múltával összehoz, azok napok múltával unalmasakká lesznek ránk nézve. Miként hajlamaink változók, változó belátásunk is, mivel ezt rendszerint amazok szerint képezzük. Ez azonban még nem jellemhiány. A jellem erőssége nem abban áll, hogy egy jobb belátás elzárja magát, mivel ez későbbi; sőt inkább abban, hogy az ember magát mindig az akkori belátása szerint engedi határoztatni. Az tehát önmagában még nem rósz, ha az idővel mi is változunk. A mi tegnap jó volt, ma balgatag lehet. A gyöngesóg ezt bizonyára köpenyül használja; de hol az az igazság, amit a hazugság kölcsön ne kérne? Az nem állhatatlanság, mikor magunkat a dolgokhoz alkalmazzuk, miket megváltoztatni nincs hatalmukban, vagy a mikkel megküzdeni semmi kilátásunk. Vájjon megtiltjuk-e feleségünknek, hogy a mosáshoz szükséges esővíz után ne sóhajtson azért mert a mostani eső kaszálónknak ártalmára lenne ? Vagy amidőn valakire bizton számítunk, hogy tőlünk vásárol eleséget, vájjon boszankodni fogunk-e azon, ha megtudjuk, hogy annak a valakinek telve van éléskamarája? Midőn egykutyát, mely nyakába akasztott kosárban húst vitt haza, több kutya megtámadott, s a hústól megfosztott eb vájjon rosszul cselekedett-e, a midőn a legyőzetés után ő is osztozott a győzőkkel ? Ehhez hasonló eset, kivált a politikai téren, az emberek közt is gyakori. Büszkébbek vagyunk, mintsem eltulajY.A.IR, C A,* V á d.*) Hogy múlandó a világon Minden, minden, ami szép, Pusztulástul, hervadástul Nem menekszik semmikép. Hogy hideg havával a tél Rózsát, lombot eltemet, Nem fáj az nekem, nem busít, Nem bosszant az engemet. De hogy te is megöregszel, Elhervadsz majd édesem: Ebben soha meg nem nyugszom, Ez fáj nékem végtelen. Vádolom a természetet, Hogy tékozló és pazar, Leggyönyörűbb alkotását Veszni hagyja oly hamar. Vádolom a teremtőt is, Nem bocsátom meg neki, Hogy a legszebb alkotását Elpusztulni engedi. *) Mutatványok kedves földinknek, ifjú poéta-barátunk és munkatársunknak szeptemberben megjelenő verses kötetéből. Fölhívása mai számunk „Irodalom* c. rovatában. Szerk. A szép. Mennyit írt már arrul össze A világ sok balga bölcse, Hogy kutatták, hogy keresték, Hogy mi a jó, hogy mi a szép? Hogy kutatta, hogy kereste, Nem találta még ki egy se, Persze, hisz még egy se látta Édes arcod, barna lányka. • Búza Barna. JL Szemák Julis lakodalma, — A „Zemplén* eredeti tárcája. — Irta: R. Anna. (Folyt, és vége.) A fiatal menyasszonyt előhozták a kamarából. Megjelenésével meglepte az úri társaságot. Alig látott 16 tavaszt. Kreol arcbőre, nagy kék szemei, melyeket sürü fekete szemöldök és szempillák árnyékoltak, szabályos orra, pici, kissé, duzzadt ajkai és állgödre gyönyörűvé tették, gyermekded alakját tarka-barka öltözet fedte, mely a leomló fekete hajjal és fátyollal egy bi- zar egészet képezett. Ott állott lesütött szemmel, szótlanul, hidegen, érzéketlenül. A vőlegény is belépett és melléje állott, hogy az anyai áldást kikérjék. S az úri közönségben félhalk suttogás támadt. Szép magas vállas, erőteljes, mondhatni marcona legény volt az, villogó fekete szemekkel, sürü kipödört ba- juszszal. ügy mutattak egymás mellett, mint az erő és gyöngeség jelképe. A kikérő násznagy előlépett, hogy elmondja az ó-korban szereplő, a jelen eseménynyel való merész összehasonlításaiban gazdag, s a végletekig elnyújtott beszédjét, amikor az ajtóban mozgás támadt. S aztán, előbb egy vő- félyi fölkendőzött, szalagozott, bokrétázott bot, utána a tömeget széjjel választó két kar s azután Balog Jóska izzadt arca, rongyos alakja volt látható, azon módon, ahogy a kóterből előkerült. Annyi ideje se maradt, hogy ünneplőjét magára vegye. Nagy komolyan oda állott úri druszája mellé s a jelenet komolyságától meghatva le- csüggesztett fővel figyelt. Valaki hátba lökte. — Ejnye — hát miért is nem öltöztél föl jó fiú, nem szégyelled I — Néném! hozza el legalább az ujjasom és az uj kalapomat, súgta oda. Következett a bucsuzás. A menyasszony mindenkit megcsókolt, aki vágyott a csókjára. — Julcsa — hát engem nem is látsz?! kérdé Balog Jóska neheztelő hangon — s érzékenyen a nyakába borult. A menyasszony nem ellenkezett. Akkor kezdte a zokogást. Panaszkodva, zokogva búcsúztak egymástól. Ezt látva Szemákné asszonyom, mint a tigris oda ugrott s egy csattanó nyakleves megA Zemplén mai száma, nyolc oldal. *^|
