Zemplén, 1897. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1897-02-07 / 6. szám
kitsanak 40 évi időtartamra egy betét-társaságot 500,000 korona alaptőkével. — Ebből 400,000 korona értékű 4000 betétjegyet bocsássanak ki. — Megveszi a menetben résztvett 1091 ur, a vármegyék közönsége és a magasztos eszmékért lelke- sedők, sőt tőkeelhelyezésre se lesz rósz üzlet. Amint a betét-társulat megalakult, a festőművész urak maguk közt oszszák fel a kép festését, a fővárostól kérjenek egy telket s arra építsék fel az elhelyezésre szükséges épületet. A menetben részt vett, a két század huszáron kívül 1044 lovas, 216 csatlós és fulajtár; 63 egyénnel 41 díszkocsi és 53 gyalog mellékszemély, vagyis összesen 1117 föszemély és 561 mellékszemély. Ezek festéséért fizetendő lenne 400,000 korona készpénzben és 100,000 korona értékű betét részjegy. Az épület felálli- tási költségeit 100,000 koronára vettem fel. A tiszta jövedelemből a 600,000 korona 5% kamatai levonatván, a részjegyek 40 évre felosztva kisorsoltatnának, a még felmaradó tiszta jövedelemből egy tartaléktöke képeztetnék, amely 40 év múlva 600,000 koronára emelkedvén, ebből a kép részletenként megfestendő és a vármegyéknek, kinek-kinek az öt illető, átadatnék örök megőrzés végett. — Maga az épület és egész kép pedig a főváros tulajdonába menne át. Az idő halad s én kérem, azokat a festőművész urakat, kik ezt az ügyet ke- zökbe vették, ne engedjék azt nyom nélkül elrepülni; tegyék meg az ajánlott és bölcstudásukkal hiányaiban kipótolandó indítványom megvalósítására szükséges intézkedéseket. A kép megfestetéséhez fogjanak hozzá, mert ma még, midőn a szerepelt egyének élnek, a felszerelések megvannak, történeti hűséggel lehet lesz megfesteni. Ne vegyék rósz néven az illetékes urak, hogy ebben a kérdésben ismét felszólaltam, de benső meggyőződésem az, hogy az utókor méltó szemrehányással fog illethetni, ha ezt az örökké emlékezetes jelenetet meg nem örökítjük, sőt azt hiszem, hogy a kép a nemzetnek szolgálatára is fog lenni; mert történelmünknek ez az egy lapja maga sok beirt lapjánál hangosabban és eredményesebben fogja a külföld előtt nemzeti őserőnket, műveltségűnket, hagyományainkhoz való ragaszkodásunkat hirdethetni. Távol a fővárostól, az ügy érdekében, nagy sajnálatomra, mást nem tehetek, mint sürgetve kérem az eszme megvalósítását. S.-A.-Ujhely, 1897. február 5. Dókus Gyula, Zemplén-vármegye főjegyzője. Nekik is a külső imponál s e mellett a nagy hang s néha a tulmerész fellépés. Éhez hozzá szoktunk már; hozzá szoktatott a reálizmusz. Ma még híréből sem sóhajt fel a szerelmes: „ ................Oh gyűlölködő Szerelem és szerelmes gyűlölet! Te minden, semmiből teremtve, te Könnyelmű búkór, zord hivalkodás, Bájalakok formátlan zűrzavarja, Ólom pehely te, fényes füst, fagyos tűz, Beteg egészség, éber álom, és Minden, mi nem az, ami! Ily szerelmet Érzek — - — — — —“ Nincs is meg az a meleg, mely fakaszt, ápol, növel. Hideg van: összegombolkozunk. A számítás hidegén nem tud áthatni a szerelem napjának fakasztó sugara; nem nő, fejlik a virág: csirájában elpusztul. * Mennyi fény, mennyi sugár, melegség sugárzik ki Julia nemes alakjából. Az alig 14 tavaszt ért bimbó egy jótékony meleg hatása alatt egyszerre rózsává fejlik: a fiatal, ártatlan, szűzi Júlia egy látás után szerelmessé válik. Meglátja Rómeót és megszereti. Nem is tudja a legelsőbben, hogy ki az, aki szivét teljesen meghódította; s midőn a dajkája meghozza hírül annak a nevét, akit szeret, mondván: „Egy Montegue, a neve Romeo, jNagy ellensógtek egyetlen fia“, Júlia annyi hévvel válaszol, mintegy önmagának : Iskoláink, tanítóink hajdan és most. — Két cikkely. — II. Hogy voltunk s hogy vagyunk tanítóinkkal ? Ismét csak a történelemhez fordulok. Régi poros, megsárgult papiroson megsárgult halvány betűk be sokszor érdekes dolgokat tárnak fel szemeink előtt. El se hinné az ember, ha valakitől csak úgy szóval hallaná, mily szomorú, mily alárendelt helyzetben s mily nyomorult anyagi viszonyok között voltak néptanítóink ré- gente. Nem akarunk a legrégibb múltba visszamenni, csak a jelen század elejére tegyünk pár lépést visszafelé s látni fogjuk, minő helyzetben voltak tanítóink. Bizony, bizony, nagyon sanyarú helyzetben voltak akár anyagi, akár társadalmi tekintetben. Ami anyagi helyzetüket illeti, régente, mint ez mindnyájunk előtt tudva van, egy urasági kocsisnak különb dolga volt, mint a tanítónak. A szegény tanító csak vasár- s ünnepnapon hordott csizmát s posztóruhát. Hogy éhen ne halljon, családjával kaszát, kapát forgatott kezében s nem tolíat, még ha a toliforgatáshoz meg is volt a szellemi képessége. Fizetése a koldus alamizsnájánál kisebb volt. Még mikor én, 1879. évben, a zempléni Beszkidek alján fekvő első parókiámat elfoglaltam volt, pedig az nem is oly régen volt, a tanítónak, mint tanítónak, készpénzben összesen 20, mondd: húsz forintnyi évi fizetése volt, s ezt se kapta meg teljesen, mindig hátralékosai 'voltak. Aki nem hiszi, nézze meg az akkori iskolai számadásokat; s úgy tudom, tapasztalásból tudom, másutt is így volt ez; még pedig nemcsak a szegényebb s kisebb községekben, hanem a nagyobbszámu lakossággal bíró községekben is. Képzelni lehet, hogy milyen tekintélye volt a néptanítónak a nép előtt, de meg a társadalom előtt is ; de meg milyen volt a tanítás és a népnevelés? — A tanítók társadalmi helyzete csak a dicső szabadságharc után következett idők, 1848 után kezdett jobbra fordulni. Nehogy valaki azt mondhassa, hogy igen fekete színnel ecseteljük a tanítók régebbi társadalmi állását, ime bizonyságul szóljon egy régi írás. Ide igtatom szórul-szóra: Másolat. N. 3968. Nagy tekintetű, igen tisztelendő barátom, méltóságos és Főtisztelendő Püspök, különös tekintetre méltó ur! Ő Császári és Apostoli Királyi Felsége attyai gondoskodását és Kegyelmességét oda terjesztvén ki: hogy az ország Lakossainak azon osztálya is, melly az Isteni tisztelet szent foglaikosásai körüli szolgálatra alkalmaztatik és a fiatalság tanitásával s nevelésével megbizatik úgymint : a Kántorok, egyházfiak, és iskola mesterek a tisztesbek előjogaival bírjon, miszerint ez által fel buzdítva a’ becsület érzést, mint magában, mint másokban is fel serkenteni, és a’ miveltebb viseletre minél jobban törekedni igyekezzék: ennél fogva múlt évi Mind sz : hó 17-iki leirata által Kegyelmesen elhatározni méltóztatott; hogy az országban minden törvényesen be vett vallási feiekezetek kántorai, egyház szolgái és tanítói a tisztesbek sorához számitassanak s vécségük esetében a tisztesbekkeli bánásmód alá vetessenek. Mely Kegyelmes Királyi határozatról tiszte t Urasá- god a’ végre tudósitatik, hogy azt Köz-hiró tétetvén, annak megtartására felügyeljen. Költ Budán 1845-ik esztendő Boldogasszony hava 28-ik napján tartott ülésből. Tisztelt Ura- ságodnak hivatalra kész teljes készségű: Gróf Keglevics Gábor, Sorsits Jósef, Gerometa Antal. (Eperjessi G. Cath. Püspöknek.) Tehát 1845. évben egy királyi rendeletre volt szükség, hogy a tanítók a „tisztesbekkeli (honoratior) bánás mód alá vétessenek.“ „Szerelmem sarja hát egy gyűlölt névnek! Korán láttam s ah későn ismerém meg 1 Oh, csuda-szerelem a gyűlöletben, Hogy épen ellenségem’ kell szeretnem!“ Szeret, minden számítás nélkül. Tudja, hogy e szerelme vészthozó reá s ő mégis szeret. A dráma magva ez önkéntelen és odaadó szerelem. „Eped a lány is s hogy mondhassa el, Hogy öt is megbűvölte valami?“ Viszont szerelemre lel: ez még inkább fokozza szerelmét; acélozza a küzdelemre s bátorítja a cselekvésre. Feleségévé lesz titkon Rómeónak s e tettével csak hő szerelmét bizonyítja. A tiszta, szűzi szerelem glóriával vonja be fejét s tényleg nekünk és előttünk úgy tűnik fel, mint egy szent. Máshoz akarják adni, kényszerítik s már az esküvő napja is ki van tűzve: ő ellentáll még atyja parancsának is. O, a gyenge nő. Mikor eszébe jut, hogy neki férje van s annak kötötte le hűség-szavát: tanácstalanul áll, míg végre a barát szavát fogadja. Meghal, de esküjéhez, szerelméhez hű, hív mint istenéhez. Ez az igazi szerelem, ez a tiszta ideáliz- musz: ez Julia! * Török Irma, a nemzeti színház jeles művésznője alakította Júliát. Török Irma művészete, hiszen azt mindnyájan tudjuk, sokkal ismertebb, semhogy dicsérnünk kellene. Művészete abban áll, hogy a valót mutatja be, alakít minden szerepében s az életet, a vérből való vért Nos, ugye igazat írtunk a tanítók szomorú helyzetéről. Szinte hallom erre sokaknak ajkán a szót: igy hát a mostani tanítóknak aranyos dolguk van. Szó sincs róla, hogy a magyar tanítók régmúltjához képest a jelenlegi néptanítóknak ha nem is aranyos, de fényes a helyzetük; de jelenlegi helyzetük is nem nap-, csak holdfényességű, vagy mint a szálló ige mondja: „cifra nyomorúság.“ A mostani tanítók is, bár a nagy tudósok, lángeszű poéták, írók, minden rangú s rendű uraknak első szellemi táplálást adják, elméjüket a szellemi napfény első sugarával megvilágítják, a tanítók vezetik be őket az első régiókba, melyekből aztán a felső s legfelső régiókba jutnak: mégis a társadalomban, a társadalmi életben, ha nem is lenézett, mert hát szellemi képességük, intelligenciájukkal a lenézőt köny- nyen legyőzik; de hátraszoritott helyzetben vannak. S miért? Tán nem eléggé kvalifikáltak? Tán nincs társadalmi műveltségük, ügyességük,? Oh dehogy. Mindnyájan tudjuk, hogy tanítóink kvalifikáltak, eléggé műveltek, csak a modern társadalmi szokásokban nem eléggé jáJtasak, nem eléggé sikkesek. De hát ki s mi az oka ennek? A társadalom maga s mert küzdenek az anyagiakkal. A modern korban, sajnos, nem elég a szellemi képesség, az intelligencia, hogy az embert szalonképessé tegyp. A modern társadalmi életben az észhez pénz is kell, mert hogy valaki a társas életben állást foglalhasson, a modern társadalmi élet követelményeinek eleget tehessen, szóval, hogy az intelligens ember ismert, szalonképes legyen, hogy necsak „odahaza“ ösmerjék, de „másutt“ is: mutatnia kell magát, meg kell jelennie s pedig rangjához, állásához képest tisztességesen. A megjelenés pedig mindig pénzbe kerül. Akinek nincs pénze, még ha esze is van, meg nem jelenhetik a társadalmi összejöveteleken, s így ösmeretlen marad, akit pedig nem ösmer- nek s valahol megjelenik, azzal csak vagy a nagyon szerények, vagy a nagyon nemesen érzők állnak szóba. Tapasztalatból állitjuk. íme egy példa. Egy igen derék irodalmi képzettségű tanítóval utaztam a múltkor vasúton (neveket nem említek, mert „nomina sunt odiosa“) s a vasúton örül az ember, ha van, akivel rokonszenvesen elbeszélgethet, kivált ha hosszabb utat kell megtennie. így én is utitársammal szóbaállottam s kölcsönös bemutatás után megtudtam, hogy a ...........i tanítóhoz van szerencsém. Természetesen a tanügyről s a népnevelésiül kezdtünk beszélgetni s mondhatom, hogy a hosszú utón folyton beszélgetve, egyébről szó sem volt közöttünk. Beszéd közben a derék tanító életéből egyes epizódokat beszélt el, mondván: — Sok örömet szerzett nekem a tanítói pálya, de azt a szomorúságot sohasem felejtem el, amit egy volt tanítványom okozott nekem, tán nem is nekem, de a tanítói állásnak, mikor egy társaságban, illetve gyülekezetben nem hogy engem nem akart megösmerni, bár a legnagyobb tisztelettel köszöntem, de még hozzátette: „hát tanítók is vannak itt. . . .“ Beszédét azzal fejezé be a derék tanító: Bár a tanítói kar intelligenciájával a külföld tanítóival kiállja a versenyt, mégis nálunk mutatja be a színpadon. Szerencsés talentom. Meg van hozzá a művésznőnek minden kelléke, hogy a szívig szóljon s nagyon gyakran a szívből. Hangja behízelgő, mozdulatai természetesek, arcjátéka megjátszattandó szerepének hű vissza- tükrözője. Érzelmet, indulatot, kétségbeesést, örömet, meglepetést, mindent-mindent kifejez arcjátéka, mely finom minden mozdulatában, hű minden niiánszában. Júliája remek volt s a közönség hálás elismeréssel adózott minden egyes jelenésekor: szűnni nem akaró tapssal hívta a lámpák elé ötször-hatszor, még nyílt jelenésben is. Alakítása úgy kitűnt a többi játszók közül, miként a tiszta, felhőtlen estenden a hold a többi csillagok közül. Nem csodálom. Ha valaki érezni tud: érvényesíti is egyéniségének megfelelő szerepben önmagát. Török Irma Júliájával nem győzött a közönség betelleni. * Romeo a Shakespere örök munkájában méltó párja Júliának. Férfi a szó teljes értelmében. Családja ellenségének leányába szeret: mit bánja ő? Nem fontolgat, nem tervez; Júliát meglátta, megszerette s mikor tudja, hogy kinek leánya, ép úgy szereti, amint látása első percében. Nem ismer gátat, akadályt, mint írva van : „De szenvedélyük falnak s zárnak nyitja, S a kint kéjjé cserélni megtanítja 1“ szerelmét érvényesíteni tudja és akarja. Küzd, Folytatás az I. mellékleten.
