Zemplén, 1895. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1895-10-27 / 43. szám
Sátoralja-Ujhely, 1895, október 27. 4». (1337). Huszonhatodik évfolyam, ———— — I ELŐFIZETÉS ÁEA: Egész évre 6 ft. Félévre 3 ft. Negyedévre 1 ft 50 kr Bérraentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak Egyes szám ára 15 kr. £ nyílttérijén minden gar- mond sor dijja 20 kr. ZEMPLÉN. Társadalmi és irodalmi lap. ZEMPLÉN- VARMEGYÉNEK HIVATALOS LAPJA. IMIZECKTELIElSrUK ZMII^DZEHíT EIBDETÉS DIJA hivatalos hirdetéseknél; Minden szó után l kr. Azonfelül bélyeg 80 kr. Petitnél nagyobb, avagy diszbetükkel vagy körzettel ellátott hirdetményekért térmérték szerint minden négyszög centim, után 8 kr. számittatik. Állandó hirdetéseknél kedvezmény nyujtatik. Hirdetések és pénzküldemények a kiadóhivatalhoz intőzendők. Megszentelő őszi bánat. Hervádástól, fénytől támad Lelkemen e kedves bánat ! Tompa. A négy emeletes házak falai közé zárt fővárosi iró, mikor az ősz közelget, költői hangulatért elmegy a budai hegyek közé, vagy pedig a Vérmezőre. Nekem az ablakomon dobja be az ősz az impresz- sziókat. Mikor felkél a hűvös, csendes szél az északi hegyek elrejtett zugaiból: zörgő levendula- és hederaleveleket hajt be az én nyitva hagyott ablakomon. S ha mélyen eltemetkezném, ha semmiről tudni nem akarnék, ha az irótollat, ezt a haszontalan szerszámot, elvetném egy sarokba: íme az ősz maga keres meg s jelenti magát, hogy itt vagyok, megérkeztem. Jöjj, üdvöz légy, kedves, fáradt napfény ü, bánatos hangulatú időszakom 1 Tea legfilozofusabb évszak! Mert egyedül te vagy, aki a minden bölcseség ultimátumát egyesíted magadban. A termésben, a gyümölcshozásban elfáradt földön, fákon ott rezeg az emberi végső bölcseség: »vanitatum vanitas! * * Minden hiábavalóság és a léleknek a gyötrelme ! Kimegyek, járom a réteket, a letarolt mezőt, a harasztos, avaros erdő mélyeit. Fejem felett a fecskék gyülekeznek, az átvonuló vadludak kiáltoznak ! Mennyi panasz mindenütt. Mintha kérdeznék : s mintha minden tőlem kérdezné, a közöttük bolyongó, gondolkozó embertől: hát érdemes-e ezért élni, virágozni, gyümölcsöt hozni, fáradni, remélni! . . . A hervadt virág, a meglankadt föld, fa, a légben úszó madár mind ezt kérdi. Mit feleljek nekik magam is csüggedt ember?! Hiszen bemerülök a magam leikébe. Mennyi vágy, remény, terv foglalja el. S ez mind ebben a sorsban részesül? Mindre ráborul a jvanitanum vanitas* nehéz gondolata. Igen, eljő az öregség a maga fájó lemondásával, gyenge napfényével és én is fogom kérdezni magamtól: miért volt mindez a sok küzdelem, ha ennyi a jutalom 1? De ha én csak egy atom vagyok ebben a nagy emberáradatban, aki csak egy hangya munkáját végzem, akinek a működése is csak • egy hangyáé — s éppen azért az eredménytelenségért ne támadjon szivemben elcsüg- gedés. Nézem az összemberiség munkáját. Mindenütt a »vanitatum vanitas«. . . . Ókori városok, annyi izzadság jelei, a föld alatt. Gúlák, emelve milliók érejével, az emberi dicsőség hirdetésére — elron- gyolva. Ragyogó városok, erős nemzetek — eltörülve. Vallások megdöntve — helyettük újak támadva ; filozófiai gondolkozások, melyekre egy egész kor, annak minden tudósai esküdtek — eltemetve; eszmények, annyi emberi véráldozatokkal, megsemmisülve. Mindenütt, mindenben, a történet folyamán, az emberi lélek egész vonalán, sehol állandóság. Küzdünk, tán éltünk vérén, s mikor ! eljön az eszmék időszakában az a pont, hogy minden küzdelmeink gyümölcsei lehulljanak, hogy másnak adjanak életet: mi fel- kiátunk : , vanitatum vanitas!* És ez igy van, ily körforgásban mindenütt, mindenben. Csak egy az örök, az állandó, a vál- tozhatatlan, mely, mint mementó, szilárdul áll ánnyi múló eszmék közepett; amely áthidal minden múlandóságot, amelyről az ember, mint mindeneket átérő magaslatról tekint le a köznapi eszmék, a tudomány s az élet harcára s ez: a hit a feltámadásban, a sugallat, hogy mi is feltámadunk. És bár eltemették egymást időnként az eszmék; lett légyen bár hiábavaló a hétTÁflC A, Halottak napján. ,Óh! vajmi rosszul ismert tégedet, Ki undok rémnek festett, Szent anya vagy, kinek hangját a [gyermek, hogyha hallja, JŐ és minden játékot abba hagy.* A halálról Írja e szép, mély értelmű sorokat Madáeh, az »Ember tragédiája« halhatatlan költője; s a halálnak ezt az ideálisztikus felfogá sát osztják mindazok, akiknek nagyobb mértékben kijutott e siralomvölgy nyomorúságos keserűségeiből s kik sírva menekülnek oda, e »szent anya« keblére, aki »könyeit letörli, leleplezi a titkok fátyolát s a hiú törekvéseket elcsititja« a megsemmisülés csendes, altató dalával. És mi nyugodni hagyjuk ezeket a csendes, tehetetlen embereket a »hűvös siri nyoszolyán* s nem háborgatjuk őket egész esztendőben se talán. De mikor eljő az ő ünnepük, a halottak napja, akkor egyszerre fölveri a temető siri csendjét a nyüzsgő sokaság lármája, a gyászos vagy tarka ruhás lányok és asszonyok serege, akik fel- diszitik a hozzájuk tartozók sírját, lemorzsoljak ott az obiigát imádságot és eleget téve a »szent kötelességnek,« kritikus szemmel nézegetik, vagy hasonlitgatják össze a kevésbbé vagy jobban felcifrázott sírokat. Bizony, idáig jutottunk már a túlhajtott — kegyelet gyakorlatával. Csak nem régi dolog vagy divat az, hogy a sírokat megszentségtelenitik avval a túlságos, hivalkodó cifrasággal, mely sérti a szemet, bántja a lelket s lerántja hóditó magaslatáról a kegyelet szomorú, de komoly lényegét. Mennyivel több meghatottság száll az ember szivébe, ha elmegy oda, a temető legszélső végére, azokhoz a szegény, bedüledező, névtelen sírokhoz, hol száműzve van az önimádás csillogása, cifrasága ; hol az igazi fájdalom virraszt a kopott fejfánál s a vigasztalhatatlan keserűség forró harmatja nedvisiti a lesárgult füvet. Ahol a tömeg szemei elől elbújva, félrehuzódva, nyugalmas elhagyatottságban sirja el panaszos bánatát a szegény özvegy, a didergő kis árva. * Láttam tavaly, mikor egy frissen hantolt kopár sirt körültérdepelt hat kis árva. Egyik kisebb volt, mint a másik. A hetedik apróság édes anyja keblén szunynyadozott, ki nem merte letörölni fakó arcáról a könyeket, nehogy felverje vele azt a kis porontyot. A legidősebb gyermek egy vékony viaszgyertyát tartott gémberedő kezében, mig apró testvérkéi fázva, összebújva re- begtek utána valami imádság-félét. Szegények 1 Talán az a szál gyertyácska az utolsó krajcárjukat kóstálta. Elszomorító, megható kép 1 Menjünk innen. * -j köznapi küzdelem: a népek a hit magas, rendületlen sziklájába belekapaszkodtak kezdettől máig. Minden múlandó, csak az az egy, a hit a feltámadásban, örök ! Es hogy örök jele: mert égi. Csak ami égből jön, az múlhatatlan. Oh te kedves, megszentelő őszi bánat! §éter Mihály. Vármegyei ügyek. A kir. pénzügyi minister intézkedett, hogy a Szerencsen 1896. jan. i-ével megnyíló kir. adóhivatal személyzete legkésőbb ez évi dec. hó 20-áig elfoglalja hivatalát és azután működését fenakadás nélkül folytathassa. Az állami anyakönyvvezetők ellenőrzése ügyében, minthogy az állami anyakönyvi felügyelő, területi hatáskörének terjedtségénél fogva az ellenőrzést egymaga el nem végezheti, a kir. belügyi minister körrendeletben felhívta az alispánok és a tőszolgabirák figyelmét, hogy, mint különben is anyakönyvi felügyelő hatóságok, az anyakönyvvezetők működését alapos megvizsgálás és gyakori ellenőrzés tárgyává tegyék. A közelgő álta'ános tisztujitás vármegyei közéletünkben már kezd hullámokat verni. Itt-ott egy- egy reménykedő sajkás szorítja az evezőket, hogy kikötőbe juthasson. Egyes tiszti állásokra megindult a kapacitálás. így pl. alig jutott hire, hogy Fuzy Károly bátyánk, aki az újabb alkotmányos éra kezdetétől folytonos szolgálatában áll a vár megyének, hosszas és hűséges szolgálat során a jól megérdemelt pihenés után vágyik s ezért magát nyugalomba helyeztetni .szándékozik, a távozásával megüresedő vármegyei főpénztári ellenőri állásra pályázókul jelentkeztek : Klimó Menyhért árvaszéki jegyző, Horváth István, szinnai szolgabiró és Kapás L. Aurél, tb. aljegyző és pénztári tb. ellenőr. — Arra az esetre pedig, ha a pénztári ellenőri választás úgy ütne ki, hogy ennek következtében az árvaszéki jegyzői állás jutna üresedésbe, abban az esetben pályázni fognak az árvaszéki jegyzőségért Németh Géza tb. aljegyző, ifj. Bajusz József tb. aljegyző, Ftlisv Nándor dr. tb. szolgabiró és Zom- bory Zoltán tb, szolgabiró. Hogy a reménykedők Mennyi halottja van már a temetőknek 1 Nem sokára tele lesznek,egészen benépesülnek olyan lakókkal, akik nem pörlekednek egymással. Szép egyetértésben fekszik ott gazdag, szegény, boldog, boldogtalan. Mennyi fiatal lélek van közöttük ! — Fiatal asszonyok, lányok, akik az életet még alig ismerték és már is válniuk kellett tőle. — Lám, milyen irgalmas a halál. Oltalmába vette a gyengéket, a szenvedőket s odasugta az élet-kinoknak: .most már elég legyen!* A halvány arcokról letörülte a könyet, a szivekből kihúzta a töviseket, a gyenge homlokról levette a vasigát: »most már nyugodhatok« Oh, igazságosabb, mint az élet! Ez elperzseli, lefagyasztja, összezúzza a virágokat. Az letördeli azokat szép csendesen, ha lankadt fejecskéiket fáradtan föld felé hajtják s szeliden átülteti őket egy másik életbe, a föld szivébe, még mielőtt a dér kiölhette volna belőlük az illatot. Sjíz ember lehunyja fáradt szemét, hogy ne nyissa fel többé. Isten hozzádot mond az életörömöknek, anélkül, hogy fájni érezné a válást, mert tudja jól, hogy: »egy mosolynak ezer köny a vége« s még a boldogságnál is többet ér a béke, a nyugalom. * Sajátságos ellentmondás van bennünk, emberekben, Mindig sajnáljuk azokat, akik meghaltak, pedig nagyon jól tudjuk, hogy saját magunkat kellene sajnálni, mert még tudunk érezni, Aztán ; A Zemplén ma.i száma nyolc oldal. *^|
