Zemplén, 1895. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1895-07-07 / 27. szám

Sátoralja-Ujhely, 1895, julius 7. 27. (1331). Huszonhatodik évfolyam,

ELŐFIZETÉS ÁBA:

Egész évre 6 ft. Félévre 8 ft. Negyedévre 1 ft 50 kr

Bérmentetien levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el.

Kéziratok nem adatnak vissza.

Egyes szám ári. 15 kr.

^ nyílttérien minden gar- mond sor dijja 20 kr.

Zemplén.

Társadalmi és irodalmi lap.

ZEMPLÉN VAEMEGYÉNEK HIVATALOS LAPJA.

MEGJELENIK IMZIUSTIDIEnsr T7".^S.Á. ÍR, InT^IE3.

HIEDETÉ3 DIJA

hivatalos hirdetéseknél; Minden szó után l kr. Azonfelül bélyeg 80 kr.

Petitnél nagyobb, avagy diszbetükkel vagy körzettel ellátott hirdetményekért térmérték szerint minden négyszög centim, után 8 kr. számittatik.

Állandó hirdetéseknél kedvezmény nyujtatik.

Hirdetések és pénzktilde- mőnyek a kiadóhivatalhoz intőzendök.

erkölcsi alapon. Kialakult egyéni, nemzeti büszkeségünk. Megjelent előttünk a haza szent képe, melynek szebbé tételéhez, oltárra helyezéséhez kicsiny bár, de minden erőnkkel mi is hozzájárulni akartunk.

De mi éreztük, hogy ehhez a munkához erő kell. Ereztük, hogy a boldogságot meg kell érdemelnünk.

Erőt gyűjtöttünk hát. Szülőink, oktatóink annak forrásaihoz vezettek és mi követtük őket, felkerestük azokat. Mi bíztunk nemes szándékukban. Magunkba szívtuk szavaikkal lelkűket, tudásvágygyal csüngtünk ajkaikon, tisztelettel hajoltunk meg akaratuk előtt. Pedig hát: a mi szülőink, oktatóink is csak emberek voltak. Áldott legyen édes emlékük !

Mi dolgoztunk, tanultunk és engedelmeskedtünk. így lettünk férfiakká.

Vannak-e még gyermekek? Figyeljétek meg csak őket. Hallgassátok meg beszédeiket ! Az ártatlanságot talán már csak a bölcsőben ringatják ?

A tudás emésztő féreg a zsenge korban. E féreg most már a kis bimbóba is bekerül. Ott rágódik életerején, megfosztja zománcától. Hogyan fejlődjék aztán illatos virággá ?

Szülők, óvjátok meg kicsinyeiteket az élet szennyes viharától! A ti gondatlanságtok folytán esik féreg a még alig eszmélő lélekbe, mely aztán egész életre nyomorékká sebzi az erkölcsöt. Kötelességtek gyermekeitek boldogságán fáradni, hintsétek hát el a még ártatlan keblekbe a tiszta erkölcsök magvait. Csakis ezekből fakadhat a boldogság virága. • Ez, a tiszta erkölcs, a legjobb, legnagyobb örökség, melyet gyermekeitekre hagyhattok. Mennyi fájdalomtól, keserűségtől óvnátok meg ilyképpen ön magatokat, mennyi bajtól, csapástól szeretett gyermekeiteket !

Mert az élet kérlelhetetlen biró. Vaskövetkezetességgel halad útján. Okot sohasem hagy következmény nélkül. A legkisebb vétségért is lakokat. Felkapja olykor szárnyaira, mert a szennyet is elhordja egy ideig, de végre mindig sárba tiporja. Minden tettünk avagy mulasztásunk, egész életünk következményképen önmagában hordja a jutalmat vagy bűnhödést.

Saját tetteinknek csupán önmagunkra kiható fájdalmas következményeit még csak elviseljük. De mily iszonyú lehet az a tudat, mily lelkiismeretet gyötrő az az önvád, hogy eljárásunkkal vagy mulasztásainkkal másoknak, és éppen legszeretettebbjeinknek, saját vérünknek, édes gyermekeinknek boldogul- hatását akadályoztuk meg!

Mert boldogulhat-e a mai ifjúság ? Van-e joga a boldogságra ? Ez egyedül a tiszta erkölcs, nemes életelvek, a köznek javáért ezek alapján fáradni akaró munkálkodás magvaiból fakadhat. Ezt igazolja a mindennapi élet. E mellett tanúskodik az emberiség ezer éves története, ezt hirdeti a vallás, ez lelkünk szent meggyőződése. Meg vannak-e azok a mai ifjúságban, eljuthat-e erre a mai ifjúság?

Ám lássuk.

Vármegyei ügyek.

Köszönőirat. A munkácsi gk. püspökség egyházmegyéjéhez tartozó újhelyi esperesség papsága nevében Miklósy István, újhelyi gk. lelkészesperes, a következő nemeshangú köszönőiratot nyújtotta át főispánunk Öméltóságának :

Méltóságos Főispán Vr,

Kegyes Urunk !

Az újhelyi egyházkerület gör. kát. papsága hálás szívvel emlékszik vissza Méltóságodnak ama mélyen lekötelező előzékenységére s kitüntető figyelmére, melyben a munkácsi egyházmegye íöpásztorát, méltóságos és fötisztelendő Firczák Gyula püspök urat, vármegyénk székA mai ifjúság.

— Két cikkely. —

I.

(B.) Visszaemlékezünk gyermekéveinkre. Megtehetjük, mert mi még voltunk gyermekek is. Csak éreztük, hogy élünk. Mit sem tudtunk a létért körülöttünk folyó, sokszor oly szennyes küzdelmekről. Semmit annyi cudar érdeknek erkölcsöket tapodó tusájáról. A mi gyermek-lelkűnk előtt még ismeretlenek voltak a zsenge kebelt elsorvasztó érzelmek, szenvedelmek, a bűnök forrásai.

Édes szülőink gondossága, okos szere- tete őrt állott s megoltalmazott azoktól.

És mi szerettük, imádtuk édes szülőinket. Ösztönszerü tiszteletünk földi istenünkké avatta őket. Vakon követtük akaratukat. Eszünkbe sem jutott volna, hogy bennük, szavaikban, jóságukban kétkedni is lehet. Édes tudatlanságban, vonzó naivsággal éltünk szülőink örömére a boldog jelennek.

Ifjakká serdültünk. Szemeink jövönkön függtek. Nemes vágyak szálltak meg, lelkünk ambícióval telt el. Eszményeket alkottunk. Szülőink iránt való ösztönszerű érzelmeink tudattá erősödtek. Egész lelkűnkkel mélyen átéreztük, tudtuk, hogy nekik végtelen hálával tartozunk. Ennek lerovását életünk első feladatának tekintettük.

Tiszta lelkűnkkel annyit, oly szépet tudtunk el-eltervezgetni. Mi lesz majd, ha iskoláinkat elvégeztük? Elálmodoztunk tiszta szeretetről, családi boldogságról. Ide menekülünk majd az élet zajától megpihenni. Innen merítünk majd uj erót az élet küzdelmeihez. Pályát választottunk s ezért lelkesedni is tudtunk. Kiemelkedtünk az önzés szűk köréből. Akartunk a köznek is hasznára lenni. Éreztük, hogy csakis igy szabad részt kérnünk a közjóból. Elveket alkottunk

TÁBO k

A viaszújjú ember.

— A ^Zemplén« számára —

Angolból: Lintz Géza.

III.

(Folyt, és vége.)

Az ebédlő, melybe a nagy s díszes társaság lassankint gyülekezni kezdett, fejedelmi pompát mutatott,

A művészies kandeláberek a gyertyák sokaságával, melyeket a körüllevő remek tükrök milliárd számban sugároztak vissza, valóban felséges látvány volt. A hófehér damaszt térítőkről csak úgy ragyogtak a remek müvü ezüstkészletek, a kristály- és színes üvegek szemkápráztató fényt lövettek, mig a hosszú táblán, egyik végétől a másikig a legváltozatosabb színekben pompázó égaljí virágok s fölséges Farne-k fesledeztek s mindennek koronája a libériás szolgák díszes sokasága volt.

Mielőtt az asztalhoz ültünk volna, házigazdámat barátjaitól körülvéve találtam s hogy észre vett, egy igen nyájas fejbólintással adta tudtomra.

— Egészen helyes, mondám magamban. Az a kevés, gondolám, mit magamról mondottam, elég. Ha valaki ily kietlen pusztaságban palotát épit magának, bátran be lehet hozzá jutni ajánlólevél nélkül is. Nagy gazdagságának egy váratlan szemlélője neki csak kellemes dolog és előtte szívesen látott lehet.

Magamat szomszédom előtt meghajtva avval az elhatározással foglaltam el helyemet, hogy a dolgoknak ily váratlan jelenetét tőlem telhetöleg felhasználom. Összesen húszán voltunk. A társaság két arab törzsfőből, néhány francia tisztből, egy vig kedélyű öreg lelkészből és több napbarnítottá telepitvényesből és polgárból állt, ez utóbbiak, valószínű, hogy a közeli városr jegyzője és tanácsosai lehettek.

Jó ideig tartott, mig a társalgás határozott irányt nyert. Úgy látszik minden egyes vendég ugyan abban a helyzetben volt, melyben én t. i. éhes. Az első félóra alatt az étkezésnek legfőbb kisérője a kések és villák csörömpölése volt.

Midőn az éhségnek első kívánságát teljesítettük, házigazdámra fordítottam tekintetemet.

Én tiz év lefolyása alatt külsőmre nézve igen megváltoztam, valószínű, hogy a felismerhetet- lenségig; ő azonban teljesen a régi maradt. Az én hajam már ezüstös fényt vett fel, ellenben az ő rövidre nyírt szakála és göndör haja most is oly fekete volt, mint tiz év előtt. Mikor utoljára láttam, én magas, szikár termetű, vékony dongájú 23 éves emberke voltam, most pedig meglehetősen kiszélesedett és elhízott; ő azonban, ahogy nekem látszott, egy negyed hüvelyknyit sem szélesedett. Arcát vizsgálva, rajta kevés változást vettem észre, de azt, hogy ezt a változást mily természeti hatás okozhatta magamnak megmagyarázni nem tudtam. Némi változás mégis észrevehető volt rajta. Minél inkább igyekeztem képét a múltból visszavarázsolni, annál tisztábban ismertem fel. Arcának nyílt és csaknem egykedvű kifejezését, az elmúlt éveknek szeretettel teli udvariasságát, az önuralomnak bizonyos kemény kifejezése váltotta fel, mely tiz év előtt Basilio Con- stantnál teljesen hiányzott. A boldogságnak és a szerencsének nagysága az én őszinte és szellemes utitársamat valóságos világfivá alakította át.

Mihelyt az erős s gyöngyöző borokat ereinkben pezsegni éreztük a banket is legott zajosabb s élénkebb hangulatú lett.

Szavát a hangok egymásba zavarodása miatt nem voltam képes kivenni, a miért is társalgásba bocsátkoztam szomszédommal, a vígkedvű lelkészszel.

Hanem azért tekintetemet az egész idő alatt folyton a tábla szemközt levő oldalára szegeztem. Figyelmemet sehogysem tudtam elvonni titokzatosságba burkolt házigazdámról s bár lopva, de folyton figyelemmel kisértem ezt az embert, s még sem azt, kivel Marseillben a hófúvások alkalmával oly bizalmas ismeretségre léptem. Amig ötét igy, minden feltűnés nélkül, folyton figyelemmel kisértem, egyszerre csak egy alig említésre méltó eset szivemet heves dobogásba hozta. A ház ura, ki hirtelen nyúlt pohara után, kezét egy éles kés pengéjéhez érinté, melyet a szolga ép abban a pillanatban akart eltávolítani. Azt hiszem, hogy egyedül az én szemem vette észre a következést, hogy egy csepp piros vér serkent ki a kisujjából.

E felfedezésre támadt ijedségtől megkapva,

Zemplén mai száma nyolc oldal. '"^Bü