Zemplén, 1895. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1895-01-27 / 4. szám
Sátoralja-Ujhely 1895, január 27. 4. (1305). Huszonhatodik évfolyam, ELŐFIZETÉS ÁEA: Egész évre G ft. Félévre 3 ft. Negyedévre 1 ft 50 kr Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Egyes szám ára 15 kr. A nyílttérijén minden gar- mond sor dijja 20 kr. Zemplén. Társadalmi és irodalmi lap. ZEMPLÉN VÁRMEGYÉNEK HIVATALOS LAPJA. ^EEO-JEXjE3STXK: IMIIlSriDlEXT T7-^SAK2ST-A.F. hiedetés DIJA k hivatalos hirdetéseknél; IS Minden szó után l kr. Azonfelül bélyeg 30 kr. Petitnél nagyobb, avagy diszbetükkel vagy körzettel ellátott hirdetményekért térmérték szerint minden négyszög centim, után 8 kr. számittatik. Állandó hirdetéseknél kedvezmény nyujtatik. Hirdetések és pénzkülde- méuyek a kiadóhivatalhoz intőzendök. Népünkért. Irta: Geöcze Sarolta. — Két cikkely. —I. Én ugyan csak olyan bibliai madár vagyok, amelyik lel egy magocskát, azt elejti valahol és azután szép, terebélyes fa nő belőle. De most igazán szeretném, ha az én magocskámat oda tudnám elvinni, ahová akarom. Szeretném, ha a szövetkezeti *eszme gyökeret tudna verni Zemplénben és Ungban. Szülőföldem nekem az a vidék és igy nagyon szeretem. Nyolc éve már, hogy a sors végkép elszakított tőle ; de nem tudta elszakítani a gyermekkori emlékeknek azt az ezernyi szálát, amely engem ahhoz a vidékhez köt. Nincs bennem érzés, nincs bennem gondolat, amelynek gyökér-szálai ne abba a darabka földbe nyúlnának; nincs bennem érzés, nincs gondolat, amelynek szint, életet ne azok az első, gyermekkori tapasztalatok adnának. Ezért drága nekem az a vidék; ezért drága a földje, népe ; ezért szeretném, hogy viruló legyen az a löld s boldog, elégedett rajta a nép. Vájjon az-e? Istentől megáldott, gazdag, szép vidék. Folyóvize, erdeje, legelője, bortermő hegye, kövér szántóföldje bőven, s rajta munkabíró, józan, értelmes nép. S e föld mégis pusztul, s e nép mégis szegényedik és vándorol Amerikába. Néptelenednek a falvak , fogy a munkáskéz; vadul az erkölcs. Hon nan van ez? Ősz van. A termés betakarítva Ami kicsi termett, annak a javát pénzzé tették. Ára nem volt semminek; de azért eladtak mindent, mert az adót, árteret fizetni kell, jön a végrehajtó ; meg ruházkodni is kell és valami kis adósság is van többnyire, azután pedig nagy a kamat, ősz van. A termés java eladva. A selejtese megtartva ■■MBMuaBnMBgRaauMM.iMBmnsui eleségnek, vetőmagnak. Leesik az eső. A kerék agyig vág a sárba. A nép beszorul a házakba és kezdődik a téli hosszú ten- gődés. Mikor a munkabíró férfi nem keres semmit; egy-egy kis fuvarozás, úgy őszkor, egy-egy kis favágás, szállítás a téli csikor- gós időkben; egyéb semmi. Az asszonyok pedig elbabrálnak a fonással, elvakoskod- nak nappal a homályos téglával-mivel félig berakott, apró ablakok, este a homályosan égő függölámpa, szegényebb helyen a tűz fénye mellett; s költik el napról-napra a szegényes, elégtelen táplálékot s szívják mindnyájan a nyirkos, tapasztott padlóju, vályogból rakott házak romlott, tisztátalan levegőjét, künn pedig a trágyalé folydogál szépen végig az udvaron, s az esővíz büz- hödt tócsákba gyűlik útcán, házak végébe. A fonókák vidám dalolása, a lakadalmak bö vendégségei és dévajkodása ne tévesz- szenek meg senkit: nélkülözés, sanyaruság ideje a tél erre a népre, melyet csak a megszokás tesz elviselhetővé. Csak tavasz- szal kell őket megnézni, elcsigázva, erejükből kivéve a felnőttek, növésükben elmaradva, a téli tisztátlanságban elcsenevészedvei sápadtan, puffadtan a gyermekek. És beteg: torokfájós, himlős, hideglelős, köszvényes majdnem minden házban. Sírásónak, papnak van dolga elég. Tavaszszal sokszor beköszönt az Ínség, a koplalás is. A téli eleség elfogyott, sokszor meg a vetőmagot is pénzzel kell megpótolni. Miből élnek ilyenkor újig? Ez az aratás ideje a falusi uzsorásoknak. Pénzt nem adnak kölcsön, mert azért a törvény nem ítél meg uzsorás kamatot, de adnak gabonát és aratáskor 100°/0-et vesznek érte, vagy megveszik a téli munka eredményét, a jó, erős házivásznat, s ha annak vásári ára 20—30 kr., »beveszik« tiz-tizenöt krajcárba ; kisegítik ők a szegény embert mindennel ; és a tudatlan, jámbor ember nem is sejti, mekkora árát adja ö annak a sei gitségnek; még azt hiszi, ő tartozik hálává érte. És ha aztán a termésből évröl-évre több megy az ilyen uzsorakamatra és kevesebb marad az eladni való; és azután évről-évre nő az igazi, pénzbeli adósság is — egy-egy temetés, egy-egy kiházasitás nem történhetik meg pénz nélkül — és a szegény ember nem bir boldogulni, ha még úgy iparkodik is: akkor csoda-e, ha hallgat az „amerikás ügynök4 hitegetésére és megválik apáról maradt darabka földjétől és eladja maga-nevelte ökrét, tehenét és kijátszva törvényt, hatóságot, bujkálva, más név alatt, megy boldogulását keresni oda, ahol azt szükölködés, kemény munka árán meg is találja. És amint e négceofsát igy magamban végiggondolom, feltűnik előttem egy másik kép: az erdélyi szász nép élete. Látom az ő gyönyörű, tiszta, rendezett falvaikat; látom az ő egészséges, tágas lakóházaikat; ^spk, jó húsban lévő, fényesre kefélt szarvas- marhájukat, virágzó, mindennel fölszerelt gazdaságaikat ; és amint erre gondolok, megvillan előttem két szám, a statisztikának két rövid adata: hogy a halálozási százalék Zemplénben 5-2, a barczasági szászok közt 2 2 Beszédes két szám. Az egyik azt mondja, hogy a Bodrogközön, ahol egész sereg apró gyerek játszik minden ház előtt, öt koporsót visznek ki addig, mig a kihalófélben lévő, reproduktiv erejében megfogyatkozott szász nép házaiból kettőt. És ezt a sötét képet még sötétebbre színezi az én emlékezetem, amely nekem temérdek kis koporsót, pici sírdombot mutat, síri némaságában ékesen szóló tanujelét oly életnek, amely bimbókorában szakadt meg, mielőtt rendeltetését betöltötte és gyümölcsét megérlelte volna; holott a szász földön a gyermektemetés ritkaság; ott sokkal inkább ismerik az emberi élet becsét, hogysem annak oltalTÁBC A, Hó és napsugár. Ha hópihéket látok, azt hiszem, hogy Az angyaloknak könynye mindenik. A sok angyal az elmúlt nyárvidék és Meghalt virágok sorsán könyezik. S a napsugár tavaszszal, azt hiszem, hogy Az aagyaloknak vidám mosolya, Hogy újra kék az ég és zöld az erdő, S hogy újra nyit a rózsa s ibolya. Kriizsrlji Emiké. Hófúvás. — A .Zemplén« számára — Irta: Tarnói, Akkor is oly sok hó esett, mint mostan. Vastag fehér lepel takarta a földet s még mindig nem volt elég, még tovább is hullott a hó szakadatlanul, sürii, nagy pelyhekben, melyek mint óriás csillogó fátyol borultak a földre, eltemetve falvakat, elzárva a világtól egész vidékeket, nagy városokat és megakasztva a közlekedést az egész országban. E csúnya, zord időben akadt lenn Erdélyben hirtelen sürgős dolga Komlósi Bélának, melyet nem lehetett elhalasztani, hiába akarta, hiába járt utána, rá kellett magát szánnia az utazásra. Összecsomagolt tehát s egy reggeli vonattal útnak indult. A pályaudvaron azt hallotta, hogy a vonal Erdély felé szabad, a vonatok akadály nélkül közlekednek, késés nélkül érkeznek s nem is jött semmi hir hófúvásról, vagy vonatfennakadásról. Egy kissé megnyugtatta Bélát, bár nem csekély aggodalommal látta, hogy a hó még folyton esik s minél délebbre értek annál sűrűbben, annál erősebben. Utazóbundájába burkolódzva a kupé egy sarkába húzódott s onnan bámulta a végtelen vakító fehérséget. Erdők, mezők, falvak városok repültek el szemei előtt, mind fehéren, egyformán. Egyik állomás a másik után maradt el, seholsem állottak tovább egy-két percnél. Semmi sem hátráltatta útjukban, sehol nem kellett várniuk, vesztegelniük. Óriás hóekék tisztították előttük a pályát, a sinek mentén pedig száz és száz ember dolgozott, kapával vagy csákánynyal takarítsa el a havat útjukból. így értek Puszta-Kövesdig. A vonat a menetrend szerint itt csak egy percig áll, de Bélának úgy tűnt fel, mintha az a perc már rég elmúlt volna s ok még mindig nem indultak. Kíváncsian lépett az ajtóhoz. Nagy sürgés-forgás tárult szemei elé. Az állomásfő izgatottan osztogatott parancsokat, egypár vasúti tiszt ész nélkül szaladgált föl s alá, a háttérben pedig egy sereg, ásóval és kapával felvegyverkezett paraszt alakja volt látható, indulásra készen csak s az utasítást várva. Béla a vonatról leszállva hamar megtudta, hogy az állomástól alig pár kilométernyire egy szemben jövő vonat elakadt, mi miatt ők sem mehetnek tovább, mig csak amazt ki nem szabadítják. — S mikor lesz az? kérdé Béla a haragos állomásíőtöl. — No úgy estefelé, talán, szólt ez vállát vonogstva — Borzasztó — szólt közbe Béla háta mögött, egy kétségbeesett hang mely azonban ismerősnek tűnt fel előtte. Hátra tekintett s a mögötte álló öreg urban Török Gedeon bácsit ismerte föl, kinek házánál, midőn pár év előtt e vidéken tartózkodott, oly sok kellemes, felejthetetlen órát töltött el. Örömmel sietett üdvözlésére. — Talán bizony én értem jött ki kedves bátyám, — szólította meg tréfásan, miközben az öreg ur barátságosan rázta meg a kezét. — Nem te értted öcsém, — szólt ez épen nem tréfára hajló hangon, hanem a lányomért. És itt elmondta, hogy leánya Brassóban volt a feleségével valami családi ügyet elintézni, a felésége még lenn is maradt egy hétre, de a leánya már haza kívánkozott s éppen az elakadt vonattal kellene megérkeznie. — És Mariska most magányosan van annak a hósivatagnak a közepén, szörnyüködött Béla és oly mozdulatot tett, mintha eszközt, vagy módot keresne a megmentésére. Azután szemrehányóan folytatta : De hogyan is léhetett őt ily időben útnak MF* A Zemplén mai száma nyolc oldal.
