Zemplén, 1895. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1895-04-28 / 17. szám
emberiség javára, mindnyájunk örömére az isten igen igen sokáig éltesse! S.-A.-Ujhely, 1895. ápril hó 27-én. Dr. Ormándy Miklós, fflgymn. igazgató. Felkérés. A Zemplén-vármegyei gazd, egyesület alólirott elnöksége tisztelettel fordul a t. vármegye 10 főszolgabirájához, hogy járásaik községeivel tudatni szíveskedjenek, miszerint 15 db. mező- hegyesi, fehér kondor szőrű, i‘/2 éves kan áll a gazdasági egyesület rendelkezésére, amely azt a községeknek — részletfizetés mellett — igen jutányosán hajlandó átadni. A kanok itt, Ujhelyben, megtekinthetők. Irodánkban (Vámegyeháza) bővebb felvilágosítással szolgálunk. Kérelmünket [a főszolgabíró urak ismert jóakaratába ajánlottan vagyunk S.-A.-Ujhelyben, 1895, április 27-én. A Zemplén-vármegyei gazdasági egyesület elnöksége. Nyilvánosan nyugtatom, hogy a lefolyt télen e lap hasábjain általam leirt ínséges napszámos család részére adományoztak: Vladár Emil 3 ftot, három zsák lisztet és egy zsák burgonyát, özv. Mudrány Jánosné 6 ftot, Egy szatmári 1 ftot, Dienes Istvánná 2 ftot. Fogadják a fenti nagylelkű adakozók szives adományaikért az in séges nyomorultak nevében legforróbb köszöne temet. Varannö 1895 ápr. 24. — Zseltvay B. CSABNOK,-áu szökés. »A szökés párosán. .. .* Mintha csak a lelkemből nőtt volna ki ez a nóta. A szó legszorosabb értelmében belebolondultam. Mivelhogy annak idején a dalok szépsége és nem szépsége felett ítélni alig tudtam, azt hiszem, hogy azért szerettem bele, ebbe az egybe olyan nagyon, mert a kis Iduska is rajongott érte. Oh, az Iduska 1 Ö volt az én ideálom. Úgy szerettük mi egymást kicsiben, mint Shakespeare Rómeója és Júliája nagyban. Igen, csak kicsiben, mivelhogy én összesen csak tizenkét éves voltam akkor, az én aranyos felejthetetlenem, pedig [amint a mamája mondta] éppen tiz tavasznak mondott volt istenhoz2ádot. Ilyen korban legboldogabbak a szerelmesek. Különben mi talán nem is voltunk szerelmesek, csak — hogy is mondjam — csak oly nagyon boldogaknak éreztük magunkat egymás oldalánál. Hogy milyen fogalmunk volt nekünk akkorában a boldogságról, azt nem tudom ; de azt hiszem, hogy értékre nézve legalább is egy Dobos-tortával tartottuk egyenlő rangúnak. Hej régen volt az 1 Miért nem adnám, ha úgy vissza tudnék zökkeni abba a kedves múltba. Be szép is volt 1... Ha úgy kiültünk abba a kis fenyüligetbe a falu alá és elhallgattuk a falevelek suttogását, a pacsirta csattogó dalait vagy rágyújtottunk a mi kedves dalunkra, amihez aztán kontrázott az Iduska macskája, azt hittük, hogy szivünknek meg kell szakadnia a gyönyörtől. — Hej Idukám, Idukám, de szeretlek én téged 1 — suttogtam ilyenkor. Iduka pedig csak lesütötte azúrkék szemét, igazított egyet vállaira omlott aranyszőke haján, azután, mintha meg sem értette volna azokat a rejtelmes szavakat, elmélázva mondta: — Hallgasd csak, mily szépen énekel az a kis madár ........ És csakugyan kedvesen csattogott. Párját hívogatta a szomszéd fáról, s hangjától visszhangzott az egész liget. Mikor aztán feljött az első csillag az égre, s nekünk hazafelé kellett ballagnunk, ünnepies fogadalmat tettünk, kogy ezentúl mindig ezen a kedves kis gyeppadon fogjuk énekelni azt a nótát, hogy : »A szökés párosán .. .* stb. Múltak napok és a kis fenyüfák sokszor láttak minket sötétzöld lombjaik alatt. Fogdostuk a pillangókat és epret szedtünk Iduka virágos kötényébe, amitől aztán olyan szép pfros lett, mint kis úrnőjének az arcocskája. Megmostuk a patakban, felakasztottuk a fára, magunk pedig leültünk a gyeppadra ábrándozni. Oly jól esett az nekünk 1 . . És ez igy ment soká. Forró augusztusi nap volt. Én kint voltam a tüleveles lombok árnyékában, vártam Idukát. Nagyon késett. Midőn aztán megpillantottam kedves alakját, úgy tetszett, mintha egészen átváltozott volna. A fürge kis leány imbolygós léptekkel csoszogott felém, s mintha* szemeit is törül- gette volna valami kendővel. Ügy az oldalomba nyilait valami . . . — Oh, milyen jó volt nekünk itt kettőnk nek, — rebegte könyezve Iduka, ahogy közelembe ért. — Miért sírsz Idukám ? — kérdém, mialatt egy csókot nyomtam azokra a könyáztatta vörös szemekre. — Nem jöhetek már többé ide. A mama holnapután visz a kolostorba. És én úgy nem sze retek ott lenni. Úgy éreztem, hogy egy keserű csepp folyik le arcomon, utána aztán sok, sok. Leültünk a gyeppadra. ölembe vettem Iduka aranyos fejét, aztán úgy sirdogáltünk kettecskén. Felettünk egy kis madár csicsergett bánatosan. Zenéje úgy odaillett lelkünk hangulatához. így ültünk soká, búsan, szótlanul. Valahol messze egy parasztleány kellemes, csengős hangon énekelte az »Apáca* nótát. Hallatára megborzadt minden tagom. Apáca .... Hátha az én Idukám is az lesz ? . . . És annak is kell lenni, hiszen a kolostorba viszik. Kis fejemben úgy zúgott valami. Magam előtt láttam azokat a komor nagy falakat és köztük Idukát, ahonnan aztán csak a halál viszi ki egy sötét, mély gödörbe. Nem, neki nem szabad meghalnia, — gondolám. Mit csinálnék aztán én f ,. . . Mentő gondolat után néztem. De hát nehezen ment az. Az én fejembe még nem fértek akkor ilyen nagy eszmék. Eszembe jutott egy történet, utána pedig egy nóta: a mi nótánk. Mentve vagyunk, — gondolám. — Iduka hallod, te nem fogsz a kolostorba menni, mondám örömmel. Rám nézett azokkal az okos szemekkel és szomorúan suttogta: — De muszáj. Ettől a szótól magam is megijedtem, mert tudtam, hogy mi rejlik benne ; de azért csak kirukkoltam azzal a gondolattal, amely fejembe tévedt: A kis Robinzon története volt az,aki elment messze az apai háztól egy szigetre a tenger közepén. Egy nagy darab földnek lett aztán ura és parancsolója. Úgy élt, mint egy kis király. — Lásd Idukám. mi is úgy tegyünk mondám. Elmegyünk valahová messze, messze, túl a tengereken, oda, ahol nem tiltanak el tőlünk semmit. Ott is csinálunk magunknak egy ilyen gyeppadot, valahová a házikónk mellé és együtt leszünk mindig. Vadpecsenyét fogunk enni, zöldséget pedig ültetünk sokat, hiszen mi leszünk ott az urak. Ahogy elvégeztem mondókámat, Iduka nyakamba borult és örömmel kiáltott fel: — Oh, de pompás lesz az Lacikám 1 Erre aztán elbúcsúztunk attól a kedves, helytői, mely oly sok élvezettel kínálta kicsiny sziveinket és hazafelé ballagtunk abban az erős hitben, hogy soha többé nem látnak minket azok a kis fényűk lombjaik alatt. Sziveink telve voltak reménynyel, egy szebb jövő reményével, amely jövőt oly igen nagyon szépnek, oly boldognak tudott lefesteni képzeletünk. Kora reggel volt. A csillapok egynehánya még fent tündökölt az égen s a fényes sarló mél- tóságosan úszott a hegyek felett. Vállamon könyvestáskával, melybe a vacsorától megmaradt kenyérdarab volt téve, s kezemben bottal mentem végig a falun. Utánam bodri kutyánk sompolygott. Ézt szemeltük ki első háziállatnak uj otthonunkban. Iduka már kint állt a falu alatti hídon. Fejét a karfára támasztva bámult a vigan csergedező patakba. Milyen boldogak is ott azok a halak. De jó volna most hallá változni, s leúszni velük valahová messze, messze, el a klastromtol — a tengerre. Négyet ütött a falu órája, ugyanekkor megszólalt a hajnali harangszó. Oly szép mélabus hangja volt akkor, mintha csak búcsúztatott volna valakit, talán éppen minket. Egy magas hegyen mentünk felfelé. Csendesen, szótlanul ballagtunk; gondolataink sebes szárnyakra kaptak s elrepültek valahová túl a tengereken, arra a helyre, ahová utaink vezetnek, s ahol oly jó lesz nekünk nem sokára. Minél tovább haladtunk a falutól, szemeimet annál ned- vesebbeknek éreztem. Rápi llantottam Iduka szomorú arcára, s ott is tóred eztek a napsugarak a könyekben. Fájt valami mind a kettőnknek, de nem mertük egymásnak bevallani, csak mentünk hallgatagon tovább és tovább. Fent a hegy tetején azután megálltunk mind a ketten. — Úgy fájnak a lábaim, — mondá Iduka fáradtan. — Az enyéim is, — mondám én — pedig még messze, nagyon messze kell mennünk. Ezen aztán eltűnődtünk mind a ketten. Lenéztünk a faluba. Szemeink a fenyűligetre tévedtek. Oly szép volt messziről. Úgy tetszett, mintha fái csúcsos koronáikkal integetnének felénk. És amint úgy néztük a mi kedves helyünket s láttuk rajta az üres gyeppadot, sziveink úgy összeszorultak. Nem állhattuk ki tovább. — Iduka, nem pihennénk itt meg ? — kérdém reszkető hangon. — Olyan éhes vagynk, Lacikám .... — Én is, Janka. — Szereted a csokoládét, Lacika I . . — Nagyon, de nagyon szeretem. — Istenem, ma csokoládét fognak otthon reggelizni. — De jó volna. — Bizony jó volna. — Mondanék én valamit Lacikám, ha nem rosszal nád. — Dehogy, dehogy. — Hát tudod én igen nagyon szeretnék ma csokoládét enni. — Én is. — Annál jobb. Hát tudod, én leszaladok haza, felhozom a csokoládémat, megiszszuk ketten, aztán megyünk tovább, abba a .., . hogy is hiv- ják csak ?. .. — Robinzon szigetére. — Igen oda. Jó lesz Lacika f — Hát hiszen jó volna, de én is megyek ám veled. — És eszeveszetten szaladtunk le a hegyen hazafelé, az utón vigan dalolva, hogy »A szökés párosán .. . .“ Soha se szökünk többé. Szokolszky Rezső. Vármegyei Hivatalos Rész. 87/895. ein. szám. Pályázati hirdetmény. Az s.-a.-újhelyi szolgabirói hivatalnál elhalálozás folytán üresedésbe jött irnoki állásra, a melylyel évi 500 frt. fizetés és 100 frt. lakbérátalány élvezete van egybekötve, a főispán ur Öméltóságának rendeletéből pályázatot hirdetek. Pályázók fölhivatnak, hogy szabályszerű minősítésüket s eddigi alkalmaztatásukat igazoló, fölszerelt kérvényeiket hozzám folyó évi május hó i$-éig nyújtsák be, mert a későbben érkezendő folyamodások figyelembe nem vehetők. Kelt S.-A.-Ujhelyben, 1895. évi ápr. hó 26-án. 2—1 Matolal Etele alispán. Tf. 884. Zemplén-vármegye kit. tanfelügyelőjétől. A t. c. iskolai Elöljáróságokhoz, I. A nagymélt. vallás- és közokt. m. kir. miniszter úr 1895. évi ápril hó 2-án 758. ein. szám alatt kelt rendelete alapján van szerencsém at, c. iskolai Elöljáróságok figyelmét az Országos m. kir. statisztikai hivatal kiadányainak 1895. évi sorozatára felhívni. A folyó évi kiadvány-sorozatban megjelenő összes kiadványok {díszes vászonkötésben) ára 5 frt. Az előfizetési összegek közvetlenül az Országos m. kir, statisztikai hivatalba küldendők. II. 934. szám. A Posner Károly Lajos és fia budapesti térképészeti műintézete által kiadott „Magyarország megyéinek kézi atlasza* című térképgyűjteményt a népoktatási tanintézetek t. Elöljárói figyelmébe ajánlom. A térképgyűjtemény ára 22 frt s megrendelhető a nevezett cégnél: Budapest Csengery-útca 31. szám. S.-A.-Ujhely, 1895. ápril 24-én. Nemes Lajos, kir. tanácsos, tanjelügyelö. 10.155 sz./II. 95. A m. kir. pénzügyigazgatóságtól. Körrendelet. Valamennyi Község elöjáróságnak Zempén vármegye termetén. Záger Antal rahói (Márm.-megye) születésű 3 ié vés, róm. katholikus, napszámos volt t.-terebesi lakos és 100 ft 62 kr. rabtartási téritménnyel hátrálékos egyén ismeretlen helyre költözvén, utasittatik a czim, hogy nevezett tartózkodási helyét nyomozza s feltalálás esetén — vagyoni viszonyainak megállapításával— lakhelyét ide jelentse be. S. A.-Ujhely, 1895. ápril 4. Becske, kir. p. ü. igazgató. Sátoralja-Ujhelyi piac. 1895. ápr. 26. I. 0. II. 0. I. 0. II. o. • ft|kr ft |kr ft |kr ft kr 16 gr. zsemlye __ 2 _ — Paszuly 100 , 9 00 7 00 klgrammonliint • » 1 , — 8 — 07 Abajdóc-kenyér — 9 — — Aszaltszilva ioo 1. — — — — Rozs-kenyér — IS — — » 1 » — 14 — — Marhahús — 48 — 14 Orlött dara loo » — — — _ Borjúhús — 52 —i » — 18-14 Bárányhús — — — — Tatárka loo liter — — — — Sertéshús — 52 — 56 — 20 — 16 Szalonna — 50 — 54 Burgonya 100 liter 2 20 1 80 Pátens gyertya Öntött gyertya — 56 52 — — Életneműek : 00 Szappan — 28 — — Búza I mmázsa 7 20 7 Egy tojás » kiló mák 3 _ — — __ _ _ Rozs i mmázsa 6 20 6 00 » , vaj 1 80 — 75 Malátaárpa I mm. — I _ — — Sertészsír — 70 — 65 Árpa i mm. 6 00 5 80 Liszt 100 kiló 13 20 — — Zab i mm. 6 30 6 20 — 15 — — Kása i mm. 10 — 9 ~ Borsó 100 kiló 18 — 16 Kukorica I mm. 7 00 6 80 » I » — 20 — 18 Spiritusz i liter 1 — — 80 Lencse ioo » 14 — 8 — » ál 00 Tralles0 — 90 — 70 » I » 12 10 Sav. káposzta i ko.
