Zemplén, 1892. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1892-03-07 / Ünnepi szám
Levelek a szerkesztőhöz. i. Kedves barátom! A Zemple'n ünnepi számába, kívánságodhoz képest, én is óhajtok valamit írni, s röviden elbeszélem néked, kedves barátom, hogyan jutottam éra most tiz éve másod ízben főispánunk Öméltóságának parancsnoksága alá, — amivel, úgy hiszem, tiszttársaim közül senki sem dicsekedhetik. Az 1848/49. évi szabadságharcban tudvalevőleg kedves főispánunk is részt vett nemcsak, de az egész hadjáratot, mint vitéz katona, végig küzdötte. A szabadságharc kezdetén 1848-ban én is rögtön fel akartam csapni honvédnek Menyhért testvérbátyámmal és Boronkay László barátommal; s mig ők, — szerencsések! — beváltak, en- gemet, mint 15 éves gyerkőcöt hazaküldöttek, hogy csak még otthon erősödjem. Azonban 1849. évi május hó első napjaiban, mint már 16*/2 éves legénykét, édes atyám beszállított a honvéd sorozó bizottság elé S.-A.-Ujhelbe és nagy protekció mellett, (úgy volt az akkor) sikerült magamat honvédnek felavattatni. Breznay bácsi, az akkori megyei főorvos és egyúttal sorozó orvos, megveregetvén vállamat, monda: — Testileg gyenge, lelkileg erős. Isten neki vegyük be! És igy lett a gyerek-emberből honvéd. Szegény jó apám rögtön megváratta az extra- honvéd-uniformist és én már mint nyalka honvéd, barna-, vörös-zsinóros atillában jöttem vissza a szülői házhoz Vehéczre, ahonnan már a következő napon, amint édes anyám könyes szemekkel megáldott, édes atyám elszállított Sáros-vár- megyc Kis-Szcbcn (akkor Hű-Szeben) városkájába, ahol is a 13-ik honvéd-zászlóalj 3-ik századába lettem beosztva, mely századnak jelenlegi kedves főispánunk, Molnár István, fiatal és nyalka százados volt a parancsnoka. A századparancsnok atyámat, mint régi jó emberét és barátját, a legszívesebben látta, enge- met biztatott s jó tanácsokkal látott el. így kerültem én első ízben Öméltósága parancsnoksága alá. * Nem tartozik ide, hogy töltöttem én el a reánk nézve dicső, de rövid hadjáratot; hiszen azt megírták már jeles historikusok ; de meg nem is rólam, hanem főispánunkról van szó. A szegedi három napig tartó ütközetnél kezdem, ahol már én, mint vitéz vice-káplár állottam szakaszom élén. A szegedi nagy ütközet előestéjén századunk az úgynevezett szöregi sáncok megtámadására és bevételére vezényeltetett. Neki is mentünk szuronyt szegezve az ellenségnek. Vitéz kapitányunk volt a legelső, ki a mellvéd (föld-töltés) tetején termett, és mi mindnyájan őutána következtünk ; hanem abban a percben az ellenség bennünket pokoli sortűzzel fogadott, — a század ingadozni, nagyobb része hátrálni kezdett, — — úgy, hogy kedves kapitányunk annak a biztos veszedelemnek volt kitéve, hogy az ellenség kezei közé kerül. — Ámde a kapitány nem vesztette el lélekjelenlétét. Felismervén az elhatározó pillanatot, hősies bátorsággal megállván helyén, visszavonuló és bomladozófélben lévő századához, harsány hangon ekként kiáltott: — Fiúk! Hát nem szégyenlitek magatokat! Cserben akarjátok hagyni kapitányotokat!-------és a varázsszavak hallatára, a század legénysége visszafordult, egész erővel rávetette magát az ellenségre s a hazát és hős kapitányát éltetvén, az ellenséget szuronynyal verte ki sáncaiból és egész hadállását elfoglalta. A szegedi csata után következett a szomorú véget ért temesvári ütközet, melyet tudvalevőleg elvesztettünk. Hátrálás közben csapataink összevissza keveredtek. Századomtul én is elmaradtam s teljesen elcsigázva (hiszen csak 16% éves voltam) elmaradtam, s csak következő, vagy ha nem csalódom harmadnapon találtam fel századomat Lúgoson, ahová Train- (vonat) csapattal, lóháton érkeztem, s jelentkeztem kapitányomnál, aki bár gyöngéden, de ezekkel a feddő szavakkal fogadott : — Nem szégyelled magad, hogy a csapattól elmaradtál ?------azután megsajnált, s kérdezte, nem vagyok-e éhes. Igenlő válaszomra megvendégelt, mert éppen akkor hozta el legénye a podgyászkocsiról az enni- és innivalót* Vége felé közeledem visszaemlékezésem elbeszélésének és még csak azt említem meg, hogy zászlóaljunk, illetve századunk, lement egészen Karánsebesig, itten kiadta dandár paiancsnokunk, a vértanú halált szenvedett Lázár Vilmos, a parancsot, hogy a dandár a következő napon leteszi az ellenség előtt a fegyvert. Kapitányunk ,a szégyenletes fegyverletélelt bevárni nem volt hajlandó s a következő éjjel, többed magával a tábort elhagyta, s mint később megtudtuk Törökországba menekült. A »ZEMPLÉN« ÜNNEPI SZÁMA. •«> 5 Kedves kapitányomat, jelenlegi főispánomat, ezután csak évek múltával láttam, midőn az osztrák katonaságtól, hová hivatalból besoroztak, haza kerültem, s mikor 1861-ben megválasztottuk volt kapitányomat terebesi főszolgabírónak, később ezen választó-kerület országgyűlési képviselőjének. 1882. évi március hó 7-én, mikor főispánunkká installáltuk, én is szerencsés voltam egyik lenni a négy főszolgabíró közt, kik ősi szokás szerint a főispánt székestül megemelik. Már-már oda akartam szalutálni, s mondani: »Vitéz kapitány uram ! — Jelentem alássan berukkoltam : meri akkor jutottam én másod Ízben az ő parancsnoksága alá . . . Tartsa meg őt az Isten nekünk sokáig, s adjon neki erőt s egészséget, hogy díszes főis- páni székét, mindnyájunk örömére, s vármegyénk boldogitására még hosszú időn át betölthesse; mert amilyen bátorszivű jó katona, s nemesszivü parancsnok volt: éppen olyan ő főispáni székében is, — csakhogy most nem századot, de egy hadtestet vezényel, — csapatai imádásig szeretik, érte élni-halni készek. fewíÁij §ij.ózgrj. II. Szeretett szerkesztő barátom ! Parnói Molnár István Öméltósága, közsze- retetű Főispánunk tiszteletére megjelenő lapodban, Zemplén ünnepi számában, az Ö igaz tisztelői közül sokan szebbnél szebb visszaemlékezésekkel fogják bemutatni a mi ünnepelt Főispánunknak múltját, melyre 0 úgy is, mint szabadságharcos, úgy is, mint politikus, úgy is, mint a közéletnek mindig előkelő szerepvivője, büszke önérzettel gondolhat vissza. En nem azért veszem tehát a tollat kezembe, hogy vele az O díszes múltjának képét rajzoljam. Ahhoz az én toliam gyenge; — de benső öröm- in el csatlakozom a tisztelők légiójához, egyszer smind azon jókivánatomnak adok kifejezést, hogy Molnár István Öméltóságát, szeretett Főispánunkat, az önzetlen hazafit; az igazságos bírót; a szép, jó és nemes cselekedetek példaadóját; a szegényeknek és árváknak istápolóját az egek ura, kedves családjának örömére, vármegyénknek büszkeségére, hazánk oszlopos alakjai sorában az emberi kor legvégső határáig éltesse! Téged pedig, kedves barátom, kérlek, hogy a lelkem melegéből eredt és keresetlen szavakba foglalt jókivánatot, midőn becses lapod ünnepi számába felveszed, — mutass rá a mi Ünnepeltünk nemes alakjára, hogy látásától az ifjúság igaz honszerelemre, önzetlen önfeláldozásra buz- duljon, — és vésse szivébe azt az örök igazságot, melyről a mi Ünnepeltünk élete tanúbizonyságot nyújt, hogy a nemes cselekedetek jutalmukat veszik e földön; és hogy e jutalom koronájának legszebb gyöngye a kegyelet, mely emlékül az utókor számára f önmarad! Tisztelő barátod: Spilenberg Barna. III. Tekintetes szerkesztő ur! Ha már befogadott abba a díszes gárdába, mely serény vezetése alatt azon fáradozik, azért küzd, hogy b. lapja számára kivívja a nagy közönség rokonszenvét, pártolását, elismerését: engedje meg, hogy, ha bár nem vagyok hivatalos, én is megjelenek azok között, kik kedves lapunk f. évi március hó 7-én megjelenendő ünnepi számában sietnek megfelelni a vezéri hivó-szónak, hogy azon férfiú iránti igaz tiszteletem jeléül, kinek 10 éves jubileomát fogja ünnepelni ama szám, én is hozzak pár borostyán-levelet a bajtársak által fűzött koszorúhoz. Száraz statisztikai adatok, csupa számokból állanak e levelek ; de a számok sokszor ékesebben beszélnek a legékesebb szónál is Zemplén-vármegye 1880—81 és 1890—91 tanévi népoktatási statisztikájának főbb adatait óhajtom csupán a jelzett célból szembeállítani egymással. Vármegyénk községeinek száma ma, mint 1880—81-ben is, 451 volt. — Élt akkor e községekben összesen 274—275 ezer lélek, mely szám tiz év leforgása alatt, a legújabb népszámlálás adatai szerint, körülbelől 299—300 ezerre emelkedett. Tankötelesként összeiratott az 1880—81. tanévben ama lakosságnak 16.3°/0-a, vagyis 45,032 gyermek; éspedig 32,486 mindennapi, 12,546 ismétlő iskola-köteles; az 1890—91. tanévben a lakosságnak körülbelől 17—17.6°/0-a vagyis 52,925 gyermek; és pedig 39,801 mindennapi s 13,124 ismétlő iskola-köteles. A tankötelesek befogadására az 1880—81. tanévben volt a megyében 457 Iskola; ezek között állami 11, községi 19, r. kát. 139, g. kát. 163, ev. ref. 100. ág. ev. 18, izr. 3, magán 4. — Az 1890—91. tanévben 473 iskola, éspedig állami 22, községi 13, r. kát. 132, g. kath. 163, ev. ref. 101. ag. ev. 14, izr. 21, magán 5, társulati 2. Az 1880—81. tanévben ama 457 iskolát igénybe vette a mindennapi iskolakötelesek közül 23,979, az ismétlő iskolakötelesek közül 5752 gyermek. Ezeken kívül középtanodákba járt 312 tanköteles. — Iskoláztatást nyert tehát összesen 30,043 gyermek, vagyis az iskolakötelesek 66.7 %-a. — Az 1890—91. tanévben iskolázásban részesült a mindennapi iskolakötelesek közül 30,901, az ismétlő iskolakötelesek közül 6408. Ezeken kivül középtanodába járt összesen 506 tanköteles, mely számok összege 37,815 vagyis az iskolakötelesek 71.4%-a. Az iskolázásban nem részesültek száma volt 1880—81-ben 14,988 (33.3"/0-a a tanköteleseknek), 1890—91-ben pedig (28.G°/0-a) 15.110. Nyelvre nézve az 1880—81. tanévben következőleg oszlott meg az iskolázok száma : magyar volt 11,468 gyermek (az iskolába jártak 38., u/0-a), német volt 474 (l.5%-a), tót volt 11,993 (39.fl°/0), orosz volt 6,108'(20.5 %); — az 1890. és 1891. tanévben pedig magyar volt 18,903 gyermek (az iskolázok 49.9°/0-a), tót volt 14,094 (37.„%), ruthen volt 5,259 (139°/0). A 457 iskolábau működött az 1880—81. tanévben 478 tanító, —- 1890 —91-ben a 473 is- iskolában 533. — Az előbbiek közt képesített volt 335, (a tanitók számának 70%-a), nem képesített 143 (30°/o>) — az utóbbiak közt képesített volt 401 (75°/0), nem képesített 132 (25%), s ezek között 20 lelkész. Oktatói képességgel bírta a magyar nyelvet az 1880—81. tanévben 395 tanító, nem bírta ekként 83; az 1890 — 91. tanévben a,ma szám 490-re emelkedett, ez pedig 43-ra szállott alá. Magyar volt a tanítási nyelv 1880—81-ben 191 iskolában, német-magyar volt 5, tót-magyar 81, ruthen (orosz)-magyar volt 12-ben, tisztán tót volt 71, tisztán ruthen 93, tóth-ruthen volt 4 iskolában; az 1890 — 91. tanévben pedig már tisztán magyar nyelven folyt a tanítás 248 iskolában, a tanítás főnyelve a magyar, kisegítő nyelve a tót (vagy megfordítva) volt 122 iskolában, a tanítás főnyelve a magyar, kisegítő nyelve a ruthen (vagy megfordítva) volt 38 iskolában ; tisztán tót volt a tanítási nyelv 24, tisztán ruthen 37, vegyesen tót és ruthen 4 iskolában, azonban ez utóbbiak közül is kielégítő eredménynyel taníttatott a magyar nyelv (13+6 + 3) 22 iskolában. Vagyis oly iskola, melyben a magyar nyelv a tanítás segédnyelveként sem használtatott volt 1880—81-ben 168 (az iskolák 36.7%-a) 1890—91- ben 65 (13.7%-a.) Sok érdekes dolgot lehetne még felsorolnom, de attól félek, hogy visszaélek b. türelmével,*) hogy unalmassá leszek, pedig nincs valami lehangolóbb, mint ha az ünnepi szónoknak szemébe ásítanak hallgatói. Azért is végzem már, csak azt engedje megemlítenem t. szerkesztő ur, hogy a magyar nyelvet és a népnevclést terjesztő egyesületnek (melynek szóval és tettel való lelkesítése következtében vármegyénk területén az 1890—91. tanévben ama népoktatási tanintézetek mellett már 22 óvoda is működött) létesülése szintén ez időszakra esik s ezen áldásosán működő egyesület bölcsője mellett is ott látjuk már azon férfiút a kinek köszönhető jórészt vármegyénk népoktatási ügyének a fentebb előadattokban röviden vázolt magyar nemzeti szellemben való fejlődése, föllendülése. Kiváló tisztelettel vagyok S.-A.-Ujhelyt, 1892. február 28. Csánky Gyula, kir. tanfeliigyelőségi tollnok. IV. Tekintetes Szerkesztő úr! Szíves felhívása következtében s igazolásául annak, hogy semmi sem új, csak a formák változnak, közlöm a múltból a következőket : Salutatio saepe conciliat amicitiam, — ini- micitiam diluit, — certe mutuam benevolentiam alit, augetque**). Nos homines non ideo vivimus ut stu- deamus, — séd ideo studemus ut svaviter vivamus***). SoseypAuz S^Ltpomáz&aif de Ladern. *) Ellenkezőleg. A számok nekünk nagyon tanulságosak. Szerk. **) Az udvariasság leggyakrabban egyesíti a barátságot ; megszünteti a feszült viszonyt ; valójában pedig táplálja s öregbíti a jó indulatot. ***) Mi emberek nem azért élünk, hogy bajlódjunk, hanem azért bajlódunk, hogy kellemessé tegyük életünket. Szerk.
