Zemplén, 1891. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)

1891-09-06 / 36. szám

Sátoralja-Ujhely, 1891. szeptember' 6

36- sz.

Huszonkettedik évfolyam.

SLÜriZETÉS ÁS. Egéaz évre 6 frt. Félévre 8 „ Negyedévre 1 frt 60 kr

Bénnentetlen levelek csak iámért kezektől ÍO' gadtatnak el.

léslratoi nem adatna VÍBBia.

Egyes szám ára 20 kr.

A nyílttérien minden gar- mondsor dijja 20 kr.

Zemplén.

Társadalmi és irodalmi lap.

ZEMPLÉNVÁRMEGYE HIVATALOS KÖZLÖNYE

(Megjelenik mimlen vasárnap.)

HIRDETÉSI DÍJ : hivatalos hirdetéseknél; Minden egyes szó nt&n 1 kr.

Azonfelül bélyeg 80 kr.

Kiemelt diszbetük s körzettel ellátott hirdetményekért térmérték szerint minden Q centiméter után 8 kr számittatik.

Állandó hirdetéseknél kedvezmény nynjtatik.

Hirdetések a „Zemplén“ I nyomdába küldendők.

Félbenhagyott épület.

Terveznek egy monumentális palotát. Olyan szép a papiroson az a műgonddal megkészített terv, hogy az ember, mikor a valóságban alkotja meg fantáziájával, nem tud hova lenni örömében.

Épül is a palota. Öles fundámentomot raknak a nyirkos talaj közé; felmered előtted magasan egy robusztus épület fala, egyszer csak, hogy hogy nem — — abban hagyják a serény munkát s áll hónapokig, kuszán a durva, erős anyag, üti-veri eső, zápor, megpihen rajta a vihar, ront rajta mindenik. A permetező eső langyos, apró cseppje közé fúrja magát a tégla, malter likacsainak s kezdődik a rombolás munkája. Málik a kő-tégla, bomlik az összetartó erő, egyre siralmasabb a tető nélkül álló csonka fal, míg végre lassan, de biztosan lerogy az erősség, szétmálik, regenerálódik termő televénynyé, ismét annyi procedúrára szorul, hogy építkezésre alkalmas anyag legyen, vagy lehessen belőle, mint előbb.

De micsoda nyári mese ez?

Nem mese, hanem valóság. Nem a nyár böjtölő témája, de fontos társadalmi tünet ez, melynek orvoslására a nemzeti közélet minden faktorának és erejének teljes latba vetésével be kell folyni egy jobb állapot teremtésére.

Mert az a legnagyobb baj, hogy korunkban az eszmék hirtelen-gyorsán ócskul- nak, a feledés lomtárába tétetnek. Az épületet csak annyira-mennyire építjük fel, azután ott hagyjuk, kapunk a másikhoz, hogy azt is elfeledjük.

A társadalmi munkának ez a csonka- sága a legnagyobb baj, mely eszméket teremt, hogy megölje; eszméket, melyek igen szépek a papiroson. Ellenállhatatlanok, mint egy kacérkodó démon, a hideg, ártatlan, piszkos rongyokból preparált valamin , a papiroson; oly szépen vannak azok ott megszínezve, hogy felkavarják nálunk az emberi idegeket, nekibuzditják az akaraterőt, lefoglalják a meggyőződést.

Hát ez a társadalmi Ielkesültség, mely a humanizmus szolgálatában leli kedvét, helyes is. Jól van ez, mert jellemzően beszél arról, hogy a magyar társadalomhoz utalt kérdések, vagy az őáltala felvetett eszmék iránt a kellő lelkesedés megvan. — De hát az a sok abbanhsgyott épület, az a sok megölt eszme, melyet egy újabb, divatosabb szőrit le a porondról, ez a nagy hiba.

A mi társadalmunkról úgy beszélni, mintha nemes áldozatokra készséggel, tettekre vágygyal, a végcélfa kitartással nem bírna — nem szabad. Bír készséggel is, vágygyal is, kitartással is.

De hol van az a következetes akarat, az a csüggedetlen, kitartó munkásság, mely a célul kitűzött társadalmi feladatokat egy- től-egyig megvalósítsa? Hol van a mozgató erőknek az a delejes-villámos battériája, honnan a társadalmi feladatok eszményei melegséget, világosságot, vonzó hatást nyernek és eszközük, hogy az érettük felbuzdult társadalmi törekvés cél és terv nélkül való kapkodássá át ne formálódjék ? Hol van ? Nyugszik a társadalmi közakarat megbízottjainak indifferentizmusában.

Már pedig az eszmék nem azért születnek, nem azért fejlődnek eszménynyé, hogy csak gyönyörködjünk bennük, mint lenge délibáb tündérjátékában. Ne csak ékes szószólói legyünk a szép eszméknek, de

foglaljon el és mozgasson bennünket a cselekvés ingere, míg testet ölt az ige, míg az eszme megvalósul.

Jól tudjuk, hogy az eszméket, mint az újdonszülötteket, kereszteltetésíik alkalmára öltöztetik föl a legszebb ruhába. Akkor nagy az öröm. Csecsebecsés ruhájukban ezeket a babákat mindenki szépeknek találja. Lelkesedve beszél életrevalóságukról mindenki. Szép jövendőt jósol nekik mindenki. A hatalmasok megígérik pártfogásukat. A baba szépen nő, fejlődik s azután csak az isten őrzi, hogy haszontalan személyként az útcára nem dobják. Szülök, komák, komasszonyok, pártfogókéi feledkeznek a becézett babáról. Egy-két ember, olykor olykor, beszéd közben, még rá-rátéved, megemlékezik a fényes keresztelőről és evvel punktum.

Ilyen sorsra jutottál (félek, hogy a becézett babából utcai személy leszesz te is) újhelyi árvaház /

Te is olyan félbenhagyott épület vagy, valóságos ,lucus a non lucendo* : árvaház

árva nélkül.

Mikor fogjuk fogantatásod eszméjét emberbaráti hivatásod teljesülésében meggratulálni ?

Ürességtől kongó termeid felelik: valaha vagy soha! . . .

Csak rámutatni akartam, nem ráütni a szög fejére. (Kalapács.

Vármegyei ügyek.

Vármegyénk közigazgatási bizottsága tegnap tartotta rendes havi ülését, melynek lefolyásáról jövő számunkban referálunk.

csapatja siklott át, kékíehér sávot vonva a természet élénkszinü festményén keresztül.

A hanyatló nap bágyadt, erőtlen sugarai inogtak ide-oda a nád hosszú, keskeny levelein. A magas, bolyhos nád buzogányok között szitakötők fürösztötték szárnyaikat a napsugarakban, neki-neki rohanva egy búgó, zümmögő szúnyog- seregnek.

Anna megfeledkezve a pillangóról, előrehajolt testtel gyönyörködött az elragadó alkonyati képben

Daróczy főhadnagy kissé oldalt állott tőle és mereven bámulta a zöldes, áttetsző vizet, melyben a leány kedves, karcsú alakja, a fehérbabos, piros ruha tükröződött elé, oldalt a nagy, kék buzavirá- gos szalmakalappal.

Ereiben őrülten zsibongott a vér, valami örületes, emésztő vágyat érzett, hogy átkarolja ezt a vékony, hajlékony derekat s egy hosszú, szenvedélyes csókban mondjon el mindent, amit már hónapok óta rejteget magában.

Annának eszébe jutva az űzött, kergetett pillangó, hirtelen hátralépett, hogy neki szaladjon a dobogónak.

A főhadnagy elkábítva a kínálkozó pillanattól, átkarolta a leányt. Félre simítva az előre siklott, kékesbe játszó sötét hajfürtöket, megérinté ajkaival a leány forró, kipirult arcát.

Anna lehunyva hosszú szempilláit, öntudatlanul fekteté hátra fejét a kék, aranyzsinóros atillán. Egy élet boldogságát foglalta össze ez a rövidke pillanat, mialatt nem gondolhatott egyébre, minthogy ez az édes, mámoritó egyedüllét örökre tartana. Majd feleszmélve, felkapta fejét.

— A lepke ... a lepke 1 riadt föl azután. Daróczy mosolyogva hajolt le a nyílott ajkakra.

— Utána ereszszem ? kerdé csintalanul.

csatolva,

szél,

T A ft 0 A,

Ágról Nznkadt . . .

gról szakadt sárga piros falevél,

P*““ Jaj de messze, messze visz az őszi Reád irom a hütelen szép nevét, Ha olvassa, tán megérti Fájó lelkem boldogtalan szerelmét.

Szellő szárnyán száll a hervadt levélke, Odahull majd csöndesen az ölébe, Gyászbetüit ha már végig futotta, Lehet — tán mint boldogságom — Szívtelenül szertetépi s eldobja.

Holosnyay Cirill.

A lepke.

— A ^Zemplén* eredeti tárcája. —

Futott a lepke után. Fehérbabos, csicsóné uhája majd itt, majd ott piroslott ki a vadgesz- enyék törzsei mögül, buzavirágos szalmakalapja edig karján függve húzódott utáni. Daróczy fj- adnagy nyomában volt mindenütt.

A vadszőlővel befuttatott verandáról utánuk allatszott a társaság vidám kacaja, ók nem tö- ődve semmivel: futottak más-más cél után.

Annát vonta magával az a kékszárnyú, tarka is pillangó, mely előbb a sötétzöld tujafák mel- stt röpdösött körűlte, majd a rózsák közé vetve lagát, mindig akkor repült odább, mikor aj leány eskeny, fehér keze már már foglyul ejté ... A ihadnagy futott a leány után. ________

Valami kimondhatatlanul édes, izgató volt Így együtt futni; együtt ezzel az apró, bájos kis leánynyal. Hallani emelkedő keble pihegését, látni a vágytól, fáradságtól és izgalomtól kipirult arcocskát, amint mosolyogva oldalt forditá azt, hogy ellesse, vájjon követi e őt Daróczy ? Olykor egy- egy kacaj hagyta el duzzadt ajkait, midőn a lepke megszállt pihenőre, hogy mire odaérnek : ismét tovább futhasson.

Daróczy régen várta már a kedvező alkalmat Vágyott már egyedül lenni ezzd a bájos, kívánatos aprósággal; belenézni ezekbe a csodás fényű, acélszürke szemekbe akkor, amikor nem köti őket senki figyelme.

Odaszólt a leánynak :

— Anna 1 álljon már meg egy kicsit!

— A lepke ... a lepke, nevetett vissza a

leány.

S a lepke lcü’t egy vádgesztenyére csavarodott futóka virágjának hívogató kelyhére. Anna utána csapott a széles karimáju szalmakalappal. A virág lehullott ... a lepke pedig magasra szö- kellve szállott tovább, tovább . . .

Kezdődött ismét a futás. Lehullott, sárga levelek zörögtek lábaik alatt a széles, kavicsos utón ; egy-egy hajából kipattant vadgesztenye gurult tova, ha reátapostak. A leány meg-megbo- tolva, megingott egy kissé, de azonnal összeszedte magát s ismét neki indult a fárasztó hajszának.

A pille átszállt a parkot átszelő patakon s leült a zizegő, bus, titokzatos meséket susogó nád mögül kandikáló pimpó virágok közé.

Anna megállóit a keskeny deszka-dobogó előtt. A lenyugvó nap bíboros köpenyét, a hamvas, ezüstös szinü, ezer fodru bárányfelhőket, mint egy óriás tükör verte vissza a patak tiszta vize.

Az ózondus, kékes légben hirtelen fecskék

Mai szómuukhoz fél ív melléklet van