Zemplén, 1891. július-december (22. évfolyam, 27-52. szám)
1891-08-30 / 35. szám
CSABNOK, Tömjük be ismét ........ — Fantazmagória. — Hol vagyok, mi ez a sivár pusztaság ? Itt ott egy-egy szik fűszál beteges, sárgás virága, egy a forró nyári széltől kergetett katang- kóró, egy-egy darabka kiégett, fakó gyep az összes, ami arra enged következtetni, hogy termő földön járok. Körültekintek. Balra tőlem egy szegényes kis falu tornya látszik : alig tiz rongyos viskó az egész és a torony mégis oly ösmerős nekem. Szemem tovább révedez s három kun halmon akad meg, és az, ép úgy mint az a néhány viskó, Harkány-ra, a Jaj-halmá-ra emlékeztet I Talán csak álom ? Talán csak valami ádáz varázslat ? . . . . Oh lehetetlen ? 1 . . . hisz a Harangod-ol én csak az őrengő arany-kalászaival, az 5 kolompoló nyájaival ismertem és szerettem ..................az én imádott hazám legszebbik gyöngyét, legszebbik pusztáját 1 A délibáb, a puszta tündér-álma most, ez érthetetlen valóságban mintha a múltról beszélne. A Takla-köz felé vonja tenkintetemet és a tikkasztó hőségben elfáradt lovam örvendve nyerit fel: vízzel csalogatja a csábitó tündér, Küzdők a lóval, de híjába a sarkantyú: a ló nem enged, c*ak fel-fel vihog a fájó döfésre, de, csökönyös marad. És a ló vihogására arra eszmélek, hogy — szomjazom ..............A délibáb tündérénekkérdésére : »lehet-e élet viz nélkül?« kétségbe esve nógatom lovamat, fordítom az Ó-Siska felé hisz ott van kút, ott a Harangod pataka ott ...............arra jobb felé .................. A haraszt megett egy rozzant karámból álló »rideg szállás«-ra bukkantam. A karám be volt zárva, lovam hátára kellett térdelnem, hogy a tőzeg-falon átnézhessek. Ijesztő csendesség .................. Csak az avar zizegése s a körültem repkedő legyek és pöcökök szárnyainak dongása volt, a mi azt a csendet megzavarta, de még ijesztőbbé tette. Amint a karám falán át néztem, szivem elszorult és valami mondhatatlan keserűség és undor lepett meg 1 Néhány nyomorult csikó vézna alakját láttam ott, amint egymás nyakára fektetve fejeiket mozdulatlanul állottak, mintha valami kegyetlen paj- kosság támasztgatta volna őket igy egymás mellé 1 Mert olyanok voltak, mintha élet sem lenne bennök. És közel hozzájok, az élő állatok számánál több, rámára feszitett lóbőr . . . ami borzasztó bűzt terjesztett a karám környékén. — Ki van itt, van-e itt valami ember ezen a tanya-helyen — kérdém. — Még van, de nem sokáig lesz uram — válaszolá egy szibarita váz elkényszeredett hangon, a mint aüg-alig vánszorgott elő a karám túlsó oldaláról. Vizet kért tőlem. Elmondá, hogy már három napja csak az elhullott marha belével táplálkozik, mert abban mégis csak van egy kis nedvesség; a hús nem kell, ha lenne is az elesett jószágból — mert szörnyen szomjazik. Csudálkozva kérdeztem tőle, hogy miért marad itt, ezen a kopárságon, hogy miért nem tereli lejebb a ménest — hisz’ lehetetlen hogy mindenütt ily pusztaság legyen I — Lejebb Uram? Ismerte e az úr a Harangod patakot? No hat ha ismerte, menjen Lúcz alá|: az most ott folyik a Tisza medrében. És a Duna sem külömb már, tudom. Egész alólról hajtottam fel idáig, a Tiszához a ménest, de tovább már nem mehetek és minek is mennék, hisz’ a ménesnek vége; mindenütt elhagyogattam egy két szép csikót s ez a néhány is itt pusztul el 1 Magam pedig mit érek már? Elcsigázott az éhség és szomjúság és most már minden késő, alig van élet bennem. Váltig biztattam a szegény embert, hogy jöjjön velem, terelje a ménesét is a Tisza felé, mtg végre ráállt. A szegény állatok csak immel-ámmal ödöngve ballagtak előttünk; hasztalan volt a szó, az ostorcsattogás, csak itt-ott kocogott meg egy egy össze- össze csukló lábain s az is abba hagyta mindjárt. Csak mentünk mégis, lassan, szomorúan. A csikósnak szomja csillapítására egy szivarvéget adtam a szájába s arra azután beszédesebbé lett. — Isten-verte az időjárás is — mondá. — Itt uram eső tavalytól egy szem sem esett. A H. . . . y uraság a felvidékről csalogatta ide már tavaly is a tót munkás népet, de az is mind világgá ment, mert nem hitte »idős« nek a munkát: mert a föld meg van átkozva: megátkozta az emberek hivalkodása, a kik jobban tudták azt, hogy a Dunára és a Tiszára úgy, a milyen volt, szükség nincs, mint a teremtő Isten tudta, hogy de igenis szükség van rá, mikor a szárazát a vizektől elválaszt gatta. Hát most teremtsenek az emberek vizet a porból. Addják vissza a földnek a vérét, mert különben megég maga a föld, megégeti a szomjúság, mint a hogy megéget engem s összereped, mint a hogy az én ajkam összecserepesedett. Csak akkor láttam, hogy a szegény ember ajaka csupa-merő seb, ami egy nyers ló-bél darabbal van beragasztva. A tikkadtság, a test ellankadása mindjobban erőt vett rajtam is. A kopár-puszta fekete homokja sárgás-veres színben változott el a szemhatáron káprázó tekintetem előtt. Valami vágy lepett meg, a földre hajolni s lesni csak egy lehulló hsrmat-cseppet, hogy ajkaimat megnedvesitsem .............Vajon nem e a haldoklás érzete már az a sorvasztó szomj kínos gyötrelmében : egygyé lenni a föld fekete porával ? . . . . Nem tájékozhattam magam egész világosan mert a puszta ismert képe egészen megváltozott, csak a siska fű emlékeztetett rá egyes ismertebb helyekre ; de annak is a helyét most nagyobbára a szikfű sárgás-fehér virága, a »kutya-tej« és az »ördög szekér« majd mind elfoglalta. Hát semmi élő lény, hát semmi emberi tanya e szörnyű varázslattal megváltozott téren ? De igen 1 Hanem az a kép, amit most láttam, az felért az irtózat minden képzetével : amit egy kárhozatra rendelt világnak a bűneiért gondolhatna ki büntetésül — de csak egy kegyetlen, egy »rósz isten« — ha lenne olyan sok bűn, a miért a büntetés ilyen lehetne, s ha lenne olyan Isten, a ki — annyi bűnt bár — ilyen büntetésiéi büntetne 1 Amint a Daru-homok ot elhagytam, messziről a szabaddá lett látóhatáron, Lucz felől, valami felhöszerü tömeg, egy óriási porfelleg emelkedett a földről, a csudás, sárgás-szürke égbolt felé, a miből mennydörgésszerű robaj hangzott ki, zagy- valéka emberi és állati hangoknak. Es ennek az örületes lármának a hallatára a lovam elkapott é száguldva vitt ama táj felé; mig az elkényszeredett csikók sajátszerü nevetséges ugrásokkal rohantak mellettem s a csikós, a kinek gebéje szintén úgy, talán még veszettebben mozgatta zőrgő csontjait, vágtatás közben mellém hajlott és valamit mondott, de nem volt szava. És én pillanatt alatt megértettem abból a hangtalan beszédből és az állatok csudás magaviseletéből, hogy van egy másik betegség is azon kívül a mit Pasteur módja szerint gyógyitnak: egy másik veszettség, de ami néma »viz-iszony«- ban hanem a vizáhitatábaa, a vízért való rajongásban, imádatban nyilvánul : a minek az oka : megőrölés egy ital vízért, egyaránt az állatnál és az embernél. S azt a felhőt, amely felé a félig döglött gebék oly örületesen vágtattak, a melybe engem is magával ragadt a saját ép oly csudásan megva- vadult lovam, azt mind ily örült emberek és állatok kavarták fel ott, a Tisza medrének száraz homokjából, amint egymás hátán kapaszkodtak ahhoz a íéllépés széles vonalhoz, ott a meder legközepén, amelyben helylyel közzel egy-egy kanál vízzel még is meríteni lehetett. — — — És tele fújták azt a porfelhőt lázas lihegésükkel, égető forrósággal, betegséget okozó undorító bűzzel. . . Oh, hogy égetett az a forróság, oh, mint undrodtam attól a lázas forró büdösségtől I — Vizet vizet. . . — Nincs már egy csepp sem. . .-- Félre az utamból, mert egy kanálvizért egy kupa vért ontok. — Kergessétek el a marhákat, hisz embernek sincs elég, — Nem lehet, nem bírunk velők. — És.................. aztán csak egy képzelhetet len moraj, a mint a sok örületes hang, emberé és állaté egybe foly, végül egy óriási »éljen« s utána ezer és ezer torokból egyszerre, egy hangban. — Jerünk, tömjük be ismét a Vaskaput. . . * • * Oh hogy elfáradtam hogy dobogott a szi vem, mily sajátságos jó érzéssel nyugtattam meg magamat, amint a kis fiam hangját hallottam, mikor kis ingecskéjében ágyam elé állott: »ébredj fel apcsám ! Rosszat álmodtál.« Bolondot, de — roszat bizony ! Prihoda Etele. HUMOR. Kedves egészségére I Ezt szokták kívánni a trüsszentőknek s mint az elmond indó eset bizonyítja, a trüsszentés csakugyan válhatik az ember egészségére. Mi magyarok emlékszünk ugyan az aradi szabólegény kázusára, aki oly hatalmasat prüsszen- tett, hogy a jobb karja kirándult belé. Most azonban olyan esetet beszélnek, hogy egy német obsitosból prüsszentésre pattant ki az a golyó, mely még 20 évvel ezelőtt, a porosz- francia háborúkor került a nyakába. Sokat szenvedett ez a szegény német obsitos emiatt a francia golyó miatt. Ki is piszkáltak belőle egy darabot az orvosok, de a nagyobb részhez nem tudtak hozzáférni. Az obsitos nem régiben egy berlini ispo. tályba ment, hogy még egy próbát tegyenek vele az orvosok; de mielőtt rá került volna a sor, akkorát trüszentett, hogy a golyó kiugrott a szájába, onnan meg ő ugrasztota ki a markába. Kedves egészségére 1 GONDOLATOK. Hit az élet villámhárítója, — remény az élet támasza, — szeretet az élet melege. Szerelem: az élet gyönyöre, vagy átka. Urmáncsy Nándor. A kony olyan a kebelnek, mint az eső a természetnek: szivünk legszebb virágait öntözzük vele, * Nagy városban a nő eltanulja a férfi bűneit, faluhelyen a férfi a nő erényeit. Mosdóssy Imre. A szivet nem lehet eladni, szokás elajándékozni, de legszebb kicserélni. * A szív ,birodalmáról' szokás beszélni, mert több boldogság elfér ott, mint egy’ országban. Lukács Sándor. HKVAT4L.OS RÉSZ. 79. ein. sz. 1891. Zemplénvmegye alispánjától. Síyilt rendelet. Mindazon községek elöljáróságai, a melyek a vármegye hivatalos lapjának — a Zemplén-nek — előfizetési árával a múlt évekre avagy csak a folyó évre is tartozásban vannak: ez utón felhivatnak, hogy tartozásaikat a lap tulajdonosához haladéktalanul beszolgáltatni siessenek, mert további késedelem esetén a kényszerbehajtást fogom okvetlenül elrendelni. S.-a.-Ujhely, 1891. május 9. M^tolai $els, alispán. 15405. sz. Zemplénvármegye alispánjától. A járási 10 főszolgabírónak. A kir. adóhivatalok által a vármegyei legtöbb adót fizető bizottsági tagok jövő 1892. évre összeállítandó névjegyzékének egybeállításához szükségelt adókimutatások beterjesztetvén, a legtágabb körben leendő közhirrététel végett tudatom a tek. főszolgabíró urakkal, hogy azok az 1886. évi XXI. t. c. 25. §-a értelmében /. évi szeptember hó 6-ig, a netaláni felszólamlások megtehetéss végett, a vármegye irattárában megtekinthetők. Közhírré teendő továbbá, hogy mindazok, kik magokat a legtöbb adót fizető bizottsági tagok jövő évi névjegyzékébe felvétetni, avagy az idézett te. 26. §-ának kedvezményét igénybevenni óhajtják, eziránt kérvényüket f. évi szeptember hó lo-ig, azaz az igazoló-választmányi ülések bezártáig, annál is inkább mutassák be, mert különben kérelmük nem fog figyelembe vétetni. S.-a. Ujhely, 1891. aug. 26. Matolal Etele alispán. 171 sz. A jegyzői egyesület elnökétől. Körlevél A Zemplén-vármegyei községi és körjegyzők egyesülete folyó évi szeptember 8-án délelőtt 10 órakor S.-a.-Ujhelyben, a városháza tanácstermében tartandja meg őszi rendes közgyűlését, melyre az egyesület rendes és pártoló tagjai ezennel tisztelettel meghivatnak. A közgyűlés tárgyai lesznek : 1. Elnöki jelentés. 2. A múlt évi számadások felülvizsgálata. 3. A jövő évi költségvetés megállapítása. 4. Az országos központi jegyzői egyesület ez évi közgyűlésére küldöttek választása. 5. Indítványok. S.-a. Ujhely, 1891. aug. hó 21-én, Pateky Miklós, egyesületi elnök. 2008/ki 91. Nagymihályi járás szolgabírájától. A „ Zemplén" hivatalos közlöny t. szerkesztőségének. S.-a.-Ujhely. Folyó hó 25-én Berger Salamon homonnai lakos marhahajcsár által a szobránczi országos vásárról hazafelé hajtott marhák közzül a következő leírású marhák tévedtek el: 1. Kronovits Márkus homonnai lakos tulajdonát képező 2 drb. zsemlyeszőrű ökör. — 2. Schreiber homonnai lakos tulajdonát képező 2 drb. feketeszőrü ökör. — 3. Burger homonnai lakos tulajdonát képező 2 drb. fehérszőrű tehén. — 4 Jozefovits Dávid, ugyancsak homonnai lakos tulajdonát képező I drb, fehér- éa 1 drb. daruszőrü ökör. Kérem ezen fenti állatleírásokat a »Zemplén«- ben köröztetni Nagymihály, 1891. augusztus 27. Pilissy László, szolgabíró.
