Zemplén, 1891. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1891-02-15 / 7. szám
Sátoralja-Ujhely, 1891. február 15 7. sz. ELŐFIZETÉS ÁS. Eg ént. évre 6 frt. Félévre 8 „ Negyedévre 1 frt 60 kr Bérmentetlen levelek oiak ismert kezektől fO' gadtatnak el. Xóslrfttoi nem adatna vissza. Egyes szám ára 20 kr. A. nyílttérijén minden gar- mondsor dijja 20 kr. Huszonkettedik évfolyam. Z HM P LÉ N x __ Társadalmi és irodalmi lap. Z EMPLÉNVÁRMEGYE HIVATALOS KÖZLÖNYE (megjelenik minden vasárnap.) HIEDETÉSI DÍJ : hivataloi hirdetéseknél: Minden egyel sió nt*n Aionfelfll bélyeg SO kr. Kiemelt diszbetük s körzettel ellátott hirdetményekért térmérték szerint minden □ centiméter után 8 kr számittatik. Állandó hirdetéseknél kedvezmény nyujtatik. Hlrivt^ssk a „Zemplén“ nyomdába Hildendök. Levél Amerikából. A Zemplén nek régi, hű barátja, V. Krü- zselyi Bálint, a Máramaros szerkesztője, egy levelet bocsátott rendelkezésünkre, hogy azt, mint az amerikai munkásviszonyoknak és a tengeren túli életmódnak jellemző leírását, használjuk föl tetszés szerint. Es nekünk tetszett ezt a levelet, melyben egy józaneszü magyar iparos, kit egy gyenge percében megtévesztett a vágy s hazáját Amerikával cserélte föl, — lapunkban első cikkelyül kinyomatni. Sem nem adtunk hozzá, sem el nem vettünk belőle olyast, ami a lényegre vonatkozik. Csak némi stiláris változtatással jut az irás t. olvasó közönségünk elé. Vajha tudomására jutna ez a levél a mi népünknek is, mely a bárgyúságig menő jóhiszeműséggel engedi magát a kivándorlásra csábitók által félrevezettetni. Olvassák el a lelkészek, tanítók, jegyzők ! Olvassa el mindenki. Tartalmát ös- mertessék meg a néppel. Legyenek szószólói az ügynek a maga valósága szerint. Némitsák el a hazug prófétákat! íme a levél : »Azt mondják az európaiak, hogy ha nincsen pénzed: eredj Amerikába, hát majd lesz ! . . . Igaz, hogy kereshetsz, De hogyan ? Talán az utcán szeded vékaszámra? Vagy a fán terem s lerázod, mint az álmát, hogy zsákba szedjed ?!.. . Oh nem 1 Sőt nagyon ellenkezőleg: többnyire minden bevándorlott a leggyalázatosabb módon jut egy kis pénzkereséshez. Ugyanis: bűzös kőszénbányákban földalatti szennyes vízvezetékekbe s olyan füstös fábriákba alkalmazzák az embert, a hol minden mozdulatával, minden pillanatban életével játszik; a farmerkedésnél (földmivelés) pedig csakis, mint igavonó állat szerepelhetünk, így aztán jut a munkás nehány forint birtokába mert ilyen foglalkozást jól fizetnek és az ilyen munka folytonos is, csakhogy valamirevaló ember — mig lehet — kerüli ez ocsmány és betegitö helyeket s csak mikor már sem fektolás (kéregetés), sem éhezés és szomjuhozás utján nem segíthet magán, ez utolsó esetben lesz bányamunkássá. A legjobb munkák mellett mind angolok és németek dolgoznak. Övék az elsőség, ők kapják a legjobb fizetést és ók a legkönnyebb, legtisztább foglalkozást. A többi szegény bevándorolt népek egész háttérbe vannak szorítva ; ha esetleg bejutunk is valami könnyebb munkába, nem folytonos; két hónapig jól dolgozik és keres más LL nőnapig stápol (pihen). íehVi a mit két hónapon át keresett, a másik két hónapban megeszi Ilyen gyárban vagyok én is. Két hónapig do ozom, kettőig nem. így hát itta mukaviszonyok nagy n rosszak. Egy fél évig is eljár az ember, mi> munkája akad. De meg keresni sem tud hol;.1 mer itt nem járhat az ember olyan könnyen, mint odahaza. Itt nincsenek országutak; csak többnyire vizen kell keresztül kasul járni, ahol ezer meg ezer apró hajók, ezer vonatok várják az utast; azt sem tudja, melyikre üljön föl; hiába van mind egymás mellett, de mégis mind megannyi másfelé megyen; tudni kell mindenkinek a számát, a hajók szintén ; mert szokszor megtörténik, hogy egyik város helyett a másikba megy az ember. Útmutatást az igaz, adnak ; de ha nem értjük meg idevándorolt majmok, — hát ki tehet róla? ... Meg aztán egy gyárban azt sem tudja az ember: melyik kapun vagy ajtón kell bemenni. Ha valahogy beténfergünk is: nem tudjuk, kitől kérjünk munkát. Vagy pedig hogyan kérjünk: hiszen beszélni sem tudunk; nyelvünket nem értik. Gondolják ugyan a gyárban doi-gozó munkások, meg a munkaadó formann, hogy ennek a szegény embernek munkára volna szüksége, de a helyett, hogy útbaigazítanák vagy megszánnák: a legnagyobb gúnyt űzik belőle; sőt meghajigálják úgy, hogy szegény tót vagy magyar futásnak ered s ha már nem bántalmazzák: meghúzódik egy félreeső helyen s keserű könyeket csepegtet ; csak ekkor gondol minden magyar a volt boldogságára ; a nyugodt, édes otthonára; de már késő . , . Igen sokan vannak olyanok, a kik otthon szép tisztességesen megélhettek volna; de nekik azon tisztességes életmód nem tetszik; ide vándorolnak azon remény fejében, hogy itt boldogabb, jobb hazára találnak Pedig dehogy : nagyon is HSAI T A R C A. Nem magamnak írom. . . Nem magamnak írom én a dalt, barátim ! Fájó, tépett lelkem balzsamot nem keres . . . Lerombolt szentély az, oltárképe nincsen, Nincs öröklámpája, mely reá fényt hintsen : Gyilkos lángtól sorvad, égő láztól repes 1 Nem magamnak írom én a dalt, barátim 1 Bár egy élet árán jajdul is fel szivem . . . Bár rezegő könyűk fátyolként boriinak És bár vége-hossza nincs a búnak, kínnak : Szenvedésemet ne tudja meg senki sem ! Nem magamnak írom én a dalt, barátim ! Hanem annak, akit első dalom áldott . . . Ki reám nézve nem volt mindig idegen, Ki nem nézett végig oly büszkén, hidegen Egykor, mikor szivünk szerelemre vágyott I Annak irom én a dalt dalra, barátim ! Sir a lant kezemben, sírnak a húrjai . . . Könyű és mosolygás űzik rajta egymást — Mint a játszi gyermek a gyenge hófúvást - Elzengve mind, amit ki lehet mondani 1 Annak írom én a dalt dalra, barátim I Kinek múlása, hej, fénycsillaghullás volt . . . Ki betölté percre a nyomasztó éjét, Hogy annál zordonabb legyen majd az élet S ki örökre égni, szenvedni . . . elhagyóul Kapás. Mai irók. — A »Zemplén« eredeti tárcája. — Lépten, nyomon halljuk a panaszt az irók szájából, hogy nem olvassák műveiket. Nincs olvasó közönségünk! kiáltanak fel mindennap a tu domány és szépirodalom művelőinek táborából. A költők azt beszélik, hogy »lelkűk vérével Írott« soraikra nem akad vevő ; nem annyi, hogy kifizethetnék a ,nyomoru nyomdai költséget.* Az akadémikusok nem beszélik, de restellik, ha elmondja helyettük más, hogy éj-napjuk munkájának gyümölcsei ott nyújtózkodnak a tudomány csarnokának szellős padlásán. Az irók dolgoznak; a kik nem írnak, tehát olvasniok kellene, alusznak szépségesen. Az egyik osztály izzad, hogy a másik csekély dijért kellemesen szórakozva művelődjék. Mi a fáradság jutalma? Egy érdempénz és rongyos öltözet ? Az is, meg minden, mit hálátlanság szóval lehet jelezni. Ha ez igy van : úgy magyar irók csak sajnálni tudunk titeket, mert éltetek semmivel sem különb az édes anyáénál, ki ,éjszaka fon, nappal mos*, hogy gyermekét felnevelje s kit a felnevelt gyermek kinevet. Ily hangokat mindennap visz hátán a papír az olvasó közönség becses szine elé, amely szin semmit sem változik. S nagy vád : az olvasó el nem pirul. Korholó beszéd: ^meg nem szégyenli magát. Kihalt tán kebléből az ép érzék ? S nem lelkesedik múlt nagysága, jövendő boldogságáért ? Egyik sem igaz! Van olvasóközönség, amilyet az irók megérdemelnek ; lesz, a milyent épen maguk teremtenek. Az sem áll, hogy hálátlanok len - nénk. Az igazi tehetség a helyes utón járó talen- ! tóm pártfogókra talál bennünk. S nem vonakodunk sok osztalékra váró filléreinkből az irodalom oltácsalatkoznak. Csak itt lesz belőlük koldus; itt lesz bitang, hontalan; ’tt fogja enni a más kegyelem falatját s itt lesz a benszülöttek s a már régebben bevándoroltnak előtt rongy és szemét. Higyjék el, nekem is voltak olyan napjaim, a melyekhez hasonlót nem kívánok ellenségemnek sem. Igen sokszor néztem a napot éhes hassal s mint koldus rongyokba burkolózva, ettem a magyarországi tótok kegyfalatját. Gondolhatják, jnmt éreztem ekkor. Olyan rosszúl esett, ha eszemben jutott a múlt, hogy én egykor otthon milyen boldog voltam. S most egy világ szemete vagyok. . . . .... Kitanultam a bodnárságot. Most ennem, innom van. pénzein is akad annyi, mint a békán a szőr; csak a munkám igen nehéz és nem folytonos. Az ujjaim rossz állapotban vannak, mindig fájnak; vagy elvágom, vagy a kalapácscsal szétütöm, de hadd szokjék a kutya. Szóval nincs nekem semmi bajom, csak a nyakam véres. Az élelmezés itt olcsó. Ha három napot dolgozom, két hétig urason megélek belőle. Hús 6—8 cent egy font, sör 7 cent egy pohárral. Törvényei ennek az országnak magam sem tudom bohók e vagy okosak. A nőknek nagy előnyök van. Választásoknál szavazati joggal bírnak, mint a férfiak. Udvarolni nekik: Isten őrizzen! Csak annyit mondjon az ember: szeretlek, már másnap a városházához hivat s akár szereted, akár nem, muszáj megesküdni vele ott rök- tön; vagy ha nem tetszik ráállni: elzárat egy vagy két évig. Országos vásárok nem tartatnak. Katonának nem soroznak, ha akarsz, beállhatsz jó pénzért. Ha mind leakarnám írni az itteni viszonyokat, szokásokat: akkor kellene egy egész könyvet Írnom ; de most hagyok neki békét; majd máskor többet irok erről a drágalátos szabad államról, . . . Végül még annyit irok elkeseredett szívvel, hogy haza nem mehetek, bármennyire fáj is az nekem, hogy az édes szülőhazámtól oly távol vagyok. A honvágy napról-napról jobban emészt. Ifjúságom mingig jobban hanyatlik. Sajnosán esik nekem az, hogy a honfiak otthon boldogság közepette élik napjaikat, én pedig a világ tengerén hajókázom,* íme a szegény hazátlan magyar kerára is tenni valamit, mert tudjuk, hogy azok jövendő műveltségünk alapját fogják képezni. A valódi íróknak nincs is valami nagy okuk panaszkodni. Jókai-1, Arany-1, Mikszáth-ot stb. stb. felkaroltuk még zsenialitásuk első fellobanásakor. A középrendü Íróknak sem forditunk hátat. Csak egyet említek fel; Vachot-ot méltányoltuk, szerettük, mert kevésre menő költeményeiben is feltaláltuk a magyar szivet, lelket, a magyar poézist. Úgy tetszik nekünk, hogy nem méltó épen feltétlenül olvasó közönségünket kárhoztatni. Talán íróinkban is van némi csekély hiba. Van. S hogy mi se hallgassunk mindig s hogy a részükről szegény fejünkre szórt vádak ne találtassanak e részen alaposaknak, elmondunk egyet-mást a mai magyar írókról. * Hazánkban a szépirodalom nagyobb művelésnek örvend, mint a tudományos, a lantot kivált temérdeken pengetik. Ezt magában csak örvendetes jelenségnek tarhatnánk, mert a költészet a legérzőbb és nemesebb lelkek tulajdona lévén, fajunk nemes voltára mutatna, ha azt a múzsa is igen kedveli. De meg ki merné tagadni a költészet hatását a finom érzék ápolására, az ízlés fejlesztésére, az erkölcsök nemesbítésére. A költészet, mint az ég legszebb adománya, ha hivatása útjáról letérni nem akar, dajkálója a legszebb erényeknek: a vallásosságnak, barátságnak, honszeretetnek. Keresvén és feltalálván a természet rendjében az örök szép harmóniát, rámutat Istenre, a kiben bízni kell a bársonyruháju, mint a pőregatyás embernek. Szárnyai segítségével felemelkedik a földről tisztább légkörbe, hogy annál tisztábban lássa az embert; komoly szavával a jel- lemtelent megfeddi; szelid, édes hangjával meg|F* IVIni sxámnnkhoz egy ív melléklet van csatolva.
