Zemplén, 1891. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1891-02-01 / 5. szám
habár a szláv népfajnak egyik ága, soha sem származott a nagy-oroszországi szláv törzsből, hanem a kis-oroszországi szláv törzsből, melyet egykor megkölönböztetésül a nagy-oroszországiaktól »ruténének neveztek el, s hogy e hazában úgy az oroszok, mint a tótok már a magyarok bejövetele előtt laktak, az történeti tény. Mily számosak lehettek azonban, különösen az oroszok, arról biztos adattal nem birunk. A tótok édes hazánknak jobbára északuyu- goti részében a jelenlegi Nyitra, Árva, Turócz, Sze- pes stb. vármegyékben, mig az oroszok jobbára az északkeleti részen Máramaros, Ung, Zemplén, Bereg, Szatmár, Abauj és Sáros-vármegyékben lakhattak. Az általános népvándorlás alkalmával, különösen az oroszok száma mindegyre szaporodott, nevezetesen a magyarok bejövetelével. Ugyanis párducos eleink Kiew-nél megvervén az oroszokat, ott egy kis időre meg is telepedtek, illetve megpihentek. Ez alatt az idő alatt a meghódolt oroszok megösmerkedvén a győző magyarokkal, velük baráti viszonyba léptek, nem mint ellenség, de mint jó barátok éltek; sőt a magyarok barátságos indulata (miről a mai magyarok is általánosan ismeretesek) szelíd, humánus bánásmódja annyira megnyerte az oroszokat, hogy ezek, mint rokonérzelmüek, a magyarokkal az uj haza elfoglalásában résztvenni óhajtottak. És a magyarok látván az oroszok nyiltszivüségét, egyenes jellemét, szívesen egyeztek belé s mint a történelemből tudjuk 889 vagy 891 év körül a magyarokkal e szép hazába jöttek és a Latoreza völgyében, a jelenlegi Munkács város helyén, táborba szállván megpihentek. A bejött magyarok és oroszok ez uj hazában is legelsőbb az itt lakó rutén néppel találkoztak s úgy a bejöttek, mint az itt lakók testvérekként üdvözölték egymást. A már itt lakó oroszok a bejött magyarokat és oroszokat szeretettel fogadták. A nép nem fejtett ki ellenállást, önkényt meghódolt; mit látván Láborcz, Ungvár parancsnoka (bizonyosan a nép zsarnoka lehetett) megrettenvén, futásban keresett menedéket; de a jelenlegi Nagy-Mihály tájékán utolérték, elfogták s a ma is nevéről nevezett folyó partján felakasztották. Az oroszok látván, hogy a magyarok nem emberfalók, sőt, hogy közöttük nyelvüket beszélő rokonok is vannak: mindinkább szorosabb barátságba, lehet mondani testvéri viszonyba léptek a magyarokkal, mely viszony mindinkább erősbödött, s szorosabb lett az által is, hogy később a magyar királyi vérből származó több herceg orosz fejedelmi leányokkal lépett házasságra és ennek következtében ismét sok orosz jött be Magyarországba. így I. Endre testvére, Géza, Be- legnini orosz herceg-kisasszonyt vette nőül. Továbbá sokat tett a kezdődő jó viszony emelésére az a barátságos összeköttetés is, mely Kálmán király és a kis-oroszországi fejedelmek között létesült. Kálmán királyunk alatt (1114) ismét sok orosz költözött be Magyarországba. De a legimpozánsabb számmal mégis Nagy Lajos király alatt (1351) saz ő hívására költözködtek be, Korjatovieh Tódor, litvániai orosz herceg, vezérlete alatt, mintegy 4°—5° ezer orosz jött be a magyar hazába Nagy Lajos király Korjatovieh Tódornak »Munkács és Makovicza hercege« címén kívül számos birtokot ajándékozott Zemplénben is. Az orosz nép Így tetemesen megszaporodván, (különben Is szapora faj lévén) mind több és több térre volt szüksége; de az Alföld rónaságait magyarok foglalván el, lefelé nem terjeszkedhetett, hanem mindig feljebb és feljebb a hegyek közé vonult. A hol csak egy kis völgyecske, vagy tisztás volt, a hol hacsak egypár kunyhót lel lehetett, építeni, mindjárt megtelepedett egy-két család s igy »a farkasok és medvék országát« elfoglalták a szegény oroszok. Az erdők kiirtásával teremtettek maguknak szűkén termő zab- és krumpliföldeket, melyeknek évi termését, mint régen, még most is nemcsak a farkasokkal és medvékkel, de a nagyon elszaporodott vaddisznókkal akarva nem akarva meg kellett osztaniok. És ha egy népdalköltő igyen énekelte is meg a mi népünket : Jaj szegény tót legény mindig krumplit zabáim, azért a szegény orosz-nép híven ragaszkodik szülőhelyéhez, hazájához, mert ime egy ezred-év óta már jó és balsorsban a magyarországi orosznép a magyarokkal osztozott. , Ez az a szegény jobb sorsra érdemes nép, amely a magyar nemzettel együtt kezdettől fogva biija, életével és vérével védi meg s tartja fel e szép hazát! Ez az a nép, amely soha sem gravi- tált kifelé, sohasem konspirált a haza elleneivel a magyar haza vagy a magyar nemzet ellen; mert tudja, hogy: Bölcsőnk az s majdan sírunk is, mely ápol s eltakar! Ez az a nép, mely büszkén tekinthet vissza múltjára, s a magyar, haza különféle nemzetiségei közül egyedül mondhatja el, hogy a magyar haza történelmének fényes lapjait a háladatlanság, vagy hazaárulás rút bűnével sohasem mocskolta be; mert ha támad is kebeléből olykor (de ez is igen ritkán) egyes eltévedt elme, ki a nép érzelmével ellentétbe helyezte magát, a nép őt s eszméit soha se követte ; hisz jól tudja s érzi orosz népünk s iskoláiban énekelni is tudja már, hogy „a nagy világon e kívül nincsen számunkra hely, — áldjon vagy verjen sors keze — itt élnünk s halnunk kell.“ — Ez az a nép, amely főpásztorainak, lelkészeinek, tanítóinak magyar hazafias vezetése s nevelése alatt nemcsak a magyar hazát és a magyar nemzetet, miként elődei is, szereti, de a magyar nyelvet is kedveli és suvesen tanulja. Meg vagyunk győződve róla, hogy szívesen fogja fogadni községei neveinek megmagyarositását is. Meghívó. A s-a. újhelyi árva-segélyző és jótékony egylet választmányának t- tagjait tisztelettel felkérem, hogy e f. évi febr. hó 8-án, vasárnap d. u. 3 órakor a vármegyeháza termében tartandó ülésre megjelenni szíveskedjenek. Tárgyai: 1 Az árvaház bebutoroztatása. 2. Határozat hozatala a behelyezendő felügyelő vagy ápolónő minősitvényének kérdésében. S.-a.-Ujhely, 189t. jan. hó 30 án. Matolai Etele, egyl. elnök. Meghívás. A s. a. újhelyi »kereskedő ifjak egyesülete“ t. tagjait a f. évi február hó 14 én délután fél 3 órakor a »status quo ante« izr. hitközség tanács termében megtartandó rendkívüli közgyűlésre meghívom. A közgyűlés tárgya: Az egyesületnek feloszlatása tárgyában, a választmány által javaslatba hozott indítvány elfogadása. S.-a.-Ujhely, 1891. január 30. Schön Sándor, egy. elnök. A szerencsi általános ipartestület f. hó 24-én a segédek betegsegitő egyesületének javára, a nagyszállónak villanynyal világított dísztermében, jótékoncélu táncvigalmat rendezett, mely alkalommal a bevétel 158 ft 20 kr, a kiadás 77 ft 36 kr. igy a tiszta jövedelem 80 ft 84 kr volt, a mely összegben, mint felülfi 'eléssel a következő jótékony adományok foglalatnak: Bernáth Béla 5 ft, Dorosnyák László 2 ft, Steffens Adalbert 4 ft, Matolay Béla I ft, Paszlavszky Sándor 2 ft, Ro- bicsek Zsigmond 2 ft, Paczauer Mór 1 ft, Fischer Ignác i ft, Csáky Géza I ft, Turcsányi Ferenc i ft, Hartmann János 1 ft, Appelmann 1 ft, Schridde Frigyes 1 ft, N. N. 2 ft, Ládái János, Princz Mór, Buresch Ottomár, Kugler János, Brunner Antal, Csotka Lajos, Szeiter Ferenc, Kozlánszki józsef, N. N, Klein Jakab. N. N. és Czeizler Jakab 1 — 1 ft, összesen 37 ft. Fogadják nemes adományaikért nyilvános köszönetünket. Szerencs, 1891. január 29. Rozgonyi András, Persenszky Károly, testületi pénztáros. ip.-test. jegyző. OSABUOií, F. K. sírjánál. — Töprengés. — Köröttem a csend, mely megnémitja ajkimat s s. ivem verését meglassítja. Majd az ákácfák kopasz ágainak csörgése, a sírokon nőtt, most már elsárgult avar zizegése, a megharsanó téli vihar, mely szemem közzé ha vat ver, felráz kábultságomból, hogy rá eszméljek, hogy emlékezzem minden mozzanatára, a mikor őt ide kihoztuk s átadtuk ennek a mély sírnak, a mely előtt állok, a mely az ő drága porait fedezi. Mi volt az nekem az az óra! Hogy küzdött, hogy vergődött bennem a szeretet; hogy követelte, majd ri ti ínkodva kérte vissza a rideg valótól, a me'y kérlelhetetlenül csak azt mondá: Q nincs többé. * Ő nincs többé ! ?! Talán mégis csak nehéz álom az, csak kaján lidérc nyomása, a mely gúnyolódik a szív gyengeségével, hogy megmutassa neki a halál költészetét, a melyben a költő, az ember végzete úgy játszik az erős férfi é'etével, mint ez a köröttem zugó szélhivar a letépett száraz falevéllel! Hát mi az: meghalni? Hogy választja el ez az egy szócska az életet a megsimmisüléstől ? Borzadva állok az iszonyatos ür előtt, a mely az én keblemben fakadt akkor és betölté előttem az egész mindenséget! Az a szörnyű ür, a mi azóta mindig és most is, itt e sirhalomnál, szüntelen kisért engemet; ami beszél hozzám hang nélkül, panaszt panaszra halmoz, hogy nem értve érezzem; ami szivem dobbanását olyanná teszi nekem, mint a félre vert harang kongása, a mit a vész zugás keblet sorvasztó zenévé százszorost s amit meg nem ért senki, csak az, a ki megőrülne a hallgatásában : az az ür, a mely ott van előttem láthatatlanul a magányban, s láthatóan mindenütt, á hol nem magam vagyok, mert ő nincs sehol! Sehol ? Hát az örök anyag, a minek az örökkévalósága az istenség eszméjére emel ; a mi olyan véghetetlen az időben, térben és a hatalomban, mint maga az ur : az Adonai, a Zeboat, a Jehova megengedné, hogy ö sehol sem legyen ? Hát az semmi, aminek a tudata engem ide kisértget ? Oh van, van mégis egy kincs itt, e sívár földtekén, ez a sir itt, ahová őt helyezték : ez alá a hant alá abban a díszes koporsóban, amelylyel a fájdalom a halált akarta kigunyolni, amelyre én is rálöktem egy göröngyöt, aminek a zuhanása a szivemet ütötte meg. Abban-abban vannak a drága po^ok; itt ömlött össze a daliás alak, ott sorvadtak össze a le csukott szemek a setétség koponya-üregébe ; ott van a baráti kéz, mely annyiszor szorította szeretettel az enyémet, most már csont-ujjaival a csontkebelre helyezve és porlad porlad örökké, hogy a csontból sem maradjon egyéb, mint—hamu. . . . Por és hamu — ő helyette. . . . Mégis óh szörnyű müved ez neked itt ez a sirhalom. Te »virágzó természet,« te utálatos hamvveder, aki kigunyo'od az embert az ö mély fájdalmával, amit a lelke érez, ami ellen az ész hasztalan küzd, s ami érzelem és ami küzdelem csak azért van, mert az ember testből és lélekből áll; mert különben nem léteznék. Aki csak fájdalomra, csak a fájdalom ellen való küzdelemre alkotád alkotásod fényes koronáját ! Hát ne kérkedj a te virágaiddal, a te suttogó szellőddel, s a te örök szépségeddel, még a zordon tél ez órájában is előttem, hanem mond: hol van ő? Hová tetted ? miért én csak a sírját ismerem. Azt hiszed, megelégszem a te csuda-alakjaidnak avval a magyarázatával, hogy itt van az emlékezetemben, hogy ott él ő nekem? Nekem csak a halála él abban az emlékezésben és nekem csak fáj az az emlékezetben való lét, és az nem ő, mert ő engem csak szeretett, ő nekem fájdalmat soha nem okozott s nem okozhatott: ő meghalt, hasztalan hazudsz! A halál ... a te nagy kegyetlen müved, amivel szétrombolsz mindent, aminek alkotásoddal létjogot adni látszottál; a setét pont, amit meg nem világítasz előttem a te milliard napjaid összes fényözönével. Hát mondd meg nekem: mi az a sötét pont? mert én meg nem foghatom és tudni akarom, hogy küzdelemre hívjalak fel azért a szörnyű veszteségért, amit miatta az én szeretetem szenvedett Hát tudom mit felelhetsz. Azt, hogy annak a sötét pontnak a titka egyszerű alakváltozás ; az érző, önmozgó létről a hideg ásványi létbejfegy- szerű elélenyülés, amihez csak idő kell és amit az idő kérlelhetetlenül meghoz. De hát hová lett az érzés a kihűlt szívből ? Hová a nemes gondolkozás, amely az 3 minden lépését vezette a hamuvá sorvadt agyból ? Hát az is csak tulajdonság, mint az élet erő? Óh hát miért nem hagytad birtokában még? Miért törted össze az 3 élete kioltásával az aggastyán atya kebelét? Miért kívántad, hogy az aggastyán kicsi unokája atyjára ne is emlékezzék ? Miért kívántad, hogy őt már elveszítsük?! Mert kegyetlen vagy; mert csak azért adsz mindent, amit adsz, hogy majdan, mikor elveszed, annál inkább örülhess a veszteség fájdalma felett, mentül többet adtál belőle; azért adsz a szívnek érzést, szeretetet, hogy ezzel a kincseivel zúzd össze. Nem értelek te könyörtelen, kérlelhetetlen hatalom 1 de csak azért nem, mert nem adsz magyarázatot és csak azért nem adsz, mert nem vagy képes adni! Ha véghetetlen hatalmad lenne, megmutatnád az észnek, amely a saját tudását kifejezni képes, a te intézkedésed észszerüségét; de gyarló vagy: gyarló, gyáva, gyilkos, aki az erőt rablód el előbb attól, akit igy ölsz meg, amint ot megölted. És . . . ha hatalmas vagy: add csak egyszer vissza, amit igy elvettél 1 . . . Reá mutatsz, ónsulylyal nehezedd—a keblemre; és vádolsz és vádad megdöbbent engem s reá eszmélek rólad, a te véghetetlenségedről egy véghitetlen fogalomra, aminél megtörik a tudás és a ráeszmdés alkotja a hitet. . . . És hiszek, mellemet verve hiszek, s összeros- kadok elmém bénaságával, amelylyel csak könyörögni tudok érette és nem visszakövetelni őt, a Te szent trónusod előtt, hatalmas Isten, akinek az alkotásához fordultam gyarló szenvedéllyel az én fájdalmamban, és könyörgök hozzád : Óh engedd őt nyugodni a végtelen idő mérhetetlenségében békével, csendesen, örökké, örökre — oly igazán, mint ahogy én megnyugodtam már a Te szent akaratodban, hogy őt magadhoz Szólitád 1 . . . Prihoda Etele. HUMOR. Cigány bátorság. Az öreg Bunkó 1879-ben künt járt egy küldöttséggel Kossuth-nál — Turinban. Vele volt a »banda« is. Mikor Triesztből hajóztak át a tengeren vi-
