Zemplén, 1889. július-december (20. évfolyam, 27-50. szám)

1889-12-08 / 49. szám

Melléklet a „Zemplén“ 49-ik számához.

illető főszolgabírót fogja felelősségre vonni. Végül az adminisztráció terén a bizottság részéről tapasztalt eddigi közremunkálásért köszönetét mondva, kérte a bizottságot, hogy nehéz feladatainak sikeres megoldásában őt jövőre is hathatósan támogassa.

Az éljenzéssel fogadott megnyitás után Vicz- mándy Ödön főjegyző emelt szót. A leszámolásból, úgymond, amit Öméltósága az imént teljesített, árny esett a központra. Igaz, — saját személyéről szólva őszintén beösmeri, hogy ő nemcsak egy téren, de több téren is szolgálja vármegyéjét s a közbizalom által ráruházott munkakörökben iparkodik megbízójának, a vármegyének, hiven eleget tenni. Nyugodt lélekkel mondja, hogy az ö hiva falában restáncia nincsen. Egy kérést intéz a Bizottsághoz s ez az, hogy mindig kipróbált jellemű férfiút, jó hazafit ültessen a vármegyének kormányzói székébe 1 (Felkiáltások: éljen Matolay 1) Mély hálát nyilvánít a nagyközönség szine előtt tisztviselőtársai és maga nevében is a bizalomért, mit a legutóbbi hat év folyamán vállvetett munkával megérdemelni iparkodtak. Kéri jövendőre is a Bizottság pártfogását, azután az elnöki székhez fordulva éltette főispán Öméltóságát. {Éljenzés.)

Ezek során a tanácskozás rendje megnyittatván : olvastatott Teleky Géza gf. belügyminis- ternek a tisztujitási teendőkre vonatkozó leirata, melyben hangsúlyozza, hogy a személyi és családi érdekek félretétele mellett s az állami és politikai érdekek, különösen pedig az egyéni munka- képesség, elméleti kvalifikáció és megbízhatóság szemelőtt tartásával, a vármegye közönsége úgy alakítsa meg tisztikarát, hogy az a közigazgatási teendők kifogástalan ellátására hivatott legyen. Mi nek következtében az általános tisztujitás alkalmául ez évi dec. hó iq. s következő nápjai tűzettek ki, elhatároztatván egyszersmind az is, hogy a közgyűlés IQ-én d. e. Q-kor a kijelölő választmány megalakításával kezdődjék.

Az igazoló-választmány elnöke Diószeghy János bemutatta, Thuránszky László II. aljegyző felolvasta a bizottsági tagok névsorát, melynek egyik példánya a belügyminisztériumhoz felterjesztetni, másik példánya a levéltárba tétetni rendeltetett. Azalispáni jelentésből kiemeljük, hogy a közegészségi viszonyok vármegyeszerte kedvezők. A hasított körmü házi állatok között elterjedt ragadós száj- és körömfájás szünő-félbeu van, sőt a szinnai és varannai járások területén megszűnt, — az újhelyi járásban 20 község vészmentes. E járás területén a baj leküzdése körül méltánylásra ér demes szolgálatokat tett Nagy György, s.-a.-uj- helyi városi állatorvos, aki minden díjazás nélkül 95 napon át látogatta a községeket; a vármegye házi pénztárából, és pedig a f. évi háztartás megtakarításaiból, részére tiszteletdijul 200 ft szavaztatott meg. A közadók a mezőgazdaságot és állattenyésztést sújtott kalamitások miatt roszul folytak be; az újhelyi járás területén mindazonáltal vármegyei pótadó-hátralék nincsen. Amerikába kivándorolt szept. és okt. hó folyamán 237 egyén, visszaérkezett 66.

A sablonszerű dolgok elvégzése után következett a s.-pataki bizottsági tagok részéről benyújtott és az 1879. évi L. t. c. 31 §-ának degenben élő nagy hazánkfiával, Kossuth Lajossal szemben leendő megváltoztatását sürgető indítvány, mélynek megokolásául Lengyel Endre dr. tartott egy minden ízben hazafias és a tárgy emelkedettségéhez formájával is illő szónoki beszédet, indítványozván, hogy az »öldöklő« §. megsemmisítése iránt fól kell Írni az országgyűléshez. Indítványát harsogó |éljen- nei egyhangúlag fogadta el a közgyűlés.]

Olvastatott Szabolcsvármegye közönségének a törvényhatóságok önkormányzati és a tisztviselők választási jogának fentartása és biztosítása tárgyában a törvényhozás képviselőházához intézett feliratát pártoló és hasonlószellemü felirat iránt megkereső átirata. Az átirat pártolása mellett felhangzó ékes és lelkes szónoki átok sorát Matólay Etele a következő beszéddel nyitotta meg:

, Méltóságos Főispán Ur I Tekintetes Bizottság l

Két évtizeddel ezelőtt két alispánja volt a vármegyének s én szerencsés valék a T. B. mindenkor igen nagyrabecsült bizalmából a másod- alispáni székben ülni, midőn az országgyűlésen a bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869. évi VII. törv. c., mint javaslat a képviselőház tárgyalása alatt állott.

Nemcsak azért, mert vmegyénk m. t. bizottsága oly kitűnő állásra érdemesített, de hazafi keblem, szivem legbensőbb meggyőződésétől ösztönözve, mondhatnám, ellenállhatatlanul kényszerítve éreztem magamat arra, hogy felszólaljak, hogy kérjem e vmegye m. t. bizottságát, nyilatkozzék a törvényjavaslat ellen, ne fogadja néma megadással, hogy az ezredév óta gyakorolt bírói hatalmat kivegyék kezéből; fejtegetém gyenge tehetségem - hez képest, hogy a magyar alkotmány, a magyar szabadság egyik sarkalatos alapelve volt, hogy a magyar ember felett csak saját bírája mondhasson Ítéletet; saját bírája pedig az volt, kit maga választott.

Indítványom ellenében csak egy hang emelkedett, az sem ellenzé elfogadtatását, csak elha- lasztatni kívánta , maga az akkori kormány iránti buzgóságáról ösmert tiszttársam, néhai Komáromi József I-sö alispán volt az első, aki székéből felemelkedve, lelkesülten kiáltá: »elfogadjuk!« és indítványom közfelkiáltással elfogadtatott.

Megjósolám akkor, hogy amint elveszik tőlünk biróválasztási jogunkat, előbb-utóbb elveszik azon jogunkat is, hogy közigazgatási tisztviselőinket magunk válaszszuk ; mert hiszen a központi kormánynak — ha hatalmát terjeszteni, hatalmi körét minden korlátoktól felszabadítani óhajtja — méginkább van érdekében, hogy közig, közegei vak eszközei legyenek, akiknek egész lételök, a jövőre való minden reményök teljesen kezében legyen, mintsem a birák. Ezért mondám akkor, hogy felszólalok a törvényjayaslat ellen, de mikor a közig, tisztviselőkre kerül a sor, akkor majd hallgatok.

És íme — T. B.! — most megszegem Ígéretemet és ismét szólok! Bocsásson meg a T. B., mentségemül engedjék még kinyilatkoztatnom, hogy hazafias érzetem, hogy ragaszkodásom — nemcsak általában az alkotmányos szabadsághoz, de különösen az őseinktől reánk hagyott magyar alkotmányhoz — nem enged hallgatnom, kényszerit a felszólalásra. Bocsássanak meg Uraim, hogy húsz év előtt tett Ígéretemet megszegem : bocsássanak meg, hogy szokásom ellenére talán huzamosabban veszem igénybe igen becses figyelmüket.

Miről van itt szó, T. B. ? A közigazgatás államosításáról, amelyet Mezőssy László, az »öreg táblabiró« röpirataban nagyon találóan mond »divatos, nagy hangzású, de üres phrasis«-nak.

A kérdés súlypontja — úgy vélem — az, rosz-e nálunk a közigazgatás ? és ha rósz, azért rosz-e, mert az a magunkválasztotta tisztviselők kezében van? És megfordítva: jó lesz-e nálunk a közigazgatás, mihelyt az a felülről kinevezett tisztviselők kezébe lesz adva ?

Hát ugyan miért rósz a választott tisztviselők kezében a közigazgatás ? Azért, mert magunk közül választjuk a tisztviselőket, akik itt az egyéneket, a népet, a körülményeket, a földrajzi és népismei viszonyokat jól ösmerik ? a népet, bármely legyen anyanyelve, megértik és vele magokat megértetni tudják? És azért lesz jó a felülről kinevezett közig, hivatalnokok kezében, mert azok — meglehet — az ország egészen más vidékéről ide helyeztetvén, sem az értelmiséget, sem a népet, sem a helyrajzi viszonyokat nem ösmervén, csupán a §, rideg betűire alapítják a tényleges viszonyokhoz nem illő intézkedéseiket ? s a nem magyar köznép beszédét meg nem értvén, magokat sem lesznek képesek vele megértetni? . . .

Azért rósz a közigazgatás a mi kezünkben, mert soha meg nem felejtkezve arról, hogy tisztségünket a választó-közönségnek köszönjük — arról sem felejtkezünk meg, hogy nem a közönség létezik ami szolgálatunkra, de mi a közönségére? és nem azon; jtörjük fejünket, hogy alaki hibát, vagy egyéb okot keressünk arra, hogy a kezünkbe akadt kérvényt elutasítsuk ? de inkább azon, hogy minden honpolgár kívánságát — ha az a törvénynyel nem ellenkezik és abból másnak sérelme nem támad — teljesítsük?

Azért lesz-e jobb a kinevezett kivatalnokok kezében a közigazgatás, mert azok — mint az az ötvenes években történt — a szóbeli panaszt meg sem hallgatják, csak a bélyeges kérvényt veszik tárgyalás alá? És ennél ismét azon törik fejőket, hogy utasíthassák azt vissza, hogy egyrészről kevesebb bajok legyen vele; másrészről a fél kény télén legyen újra folyamodni? az igt. számot szaporítani, hogy az évi kimutatás többet mutasson ?

Ha ez és ehhez hasonló a főcél, mely az illetők szemeik előtt lebeg: úgy nekik igazságuk van. De én a közigazgatás érdekében egészen más célokat vélek szem előtt tartandóknak. Én nem nézek a tevékenységi vagy egyéb statisztikai kimutatásokra, de arra, hogy a közönség érdeke a közigazgatás terén ki legyen elégítve ; és ezért —merem állítani — tisztviselői társaim túlnyomó többségével együtt — nem nézzük a hivatalos órát és nem véve figyelembe, hogy az órákhoz kötött hivatalnokok már régen elmentek hivatalukból, dől gozunk tovább és tovább, hogy a minket megválasztott közönség érdekét kielégítsük, bizalmának megfeleljünk.

De hát azt mondják elleneink, Uraim 1 hogy mi a rokonság, sógorság, barátságtól elvakitva, nem vagyunk képesek a tisztségekre pályázókat úgy megítélni, mint az a belügyminiszter, aki majd a pályázók iskolai, érettségi, államtudományi és nem tudom mi mindenféle bizonyítványaikat átvizsgálja és azok alapján az egyiket vagy másikat kinevezi, a többit mellőzi.

Hát kérem, nem akarok odamenni, hogy azokat az iskolai és egyéb elméleti bizonyítványokat ez élet már igen sokszor megcáfolta; csak azt mondom, hogy nem vagyok képes magamról oly szegénységi bizonyítványt kiállítani, amely szerint az a miniszter, aki csak legfeljebb térképről ösmeri vmegyénket, jobban ösmerné a tisztségekre pályázó egyéneket, mint ösmerjük mi magunk. Különben is azok a képesítési bizonyítványok csak arról tanúskodnak, mit tanult az illető egyén; de arról, miként tudja fel-felhasználni az életben, amit tanult, hazafiságáról, jelleméről, megbizhatóságáról, polgártársaival való bánásmódjáról nem tanúskodnak, ezekből nem tesznek vizsgát, pedig ezek együttvéve talán még fontosabbak az elméleti vizsga jó sikerénél. Ezeket csak mi tudjuk s az a sokat emlegetett rokonság, barátság ellensúlyozza egymást, mert ha az egyik jelöltnek van rokona, sógora: van a másiknak is; és mert lehet a jelöltnek egy-két rokona és sógora; de ahelyett ötszáz más választó nem az.

Azt is halljuk az államosítás mellett felhozatni, hogy az magosabb nemzeti szempontból szükséges, hogy a közig, tisztviselőket is közvetlenül a központi kormány nevezze ki, nehogy az úgynevezett nemzetiségek egyik-másik törvényhatóságot elhódítsák. Hát, kérdem, a kiegyezés óta, vagy mondjuk a szerencsétlen nemzetiségi törvény óta — amely bizony megadta nekik erre a jogot is — megtörtént ez valamely törvényhatósággal ? Ugyan melyikkel ? Ez tehát csak gyermek-ijesztő váz, a- melylyel a centralisták meg akarnak minket félem- liteni, hogy adjuk meg magunkat. Ámde, ha való volna is a veszély, ha már odajutottunk, hogy magunkat az absolutizmus karjaiba kell vetnünk, hogy önmagunktól kell a szabadságot, a politikai jogokat, az önkormányzatot, a befolyást hazánk ügyeibe megtagadnunk, csakhogy azokban az u. n. nemzetiségeket ne részesítsük, nehogy minket elnyeljenek : akkor már úgysem vagyunk életrevaló nemzet, akkor nincs hivatásunk, nincs missiónk az európai államok közt, akkor már a centralizáció, az absolutizmus sem ment meg minket az elenyé- széstől. ... De én inkább akarok, mint szabad magyar ember, mint a szabad, önálló, független Magyarország polgára a küzdelemben elvérzeni, mintsem az absolutizmus adta dicstelen nyugalomban páriaként elenyészni. (Éljenzés, taps).

De hál’ Istennek! nem jutottunk még oda, hogy igy le kellene mondanunk önmagunkról, sőt inkább úgy érezvén, hogy nemzetem létéért, becsületéért, hazám épségéért most is kész vagyok életemet is áldozatul hozni: megvagyok róla győződve, hogy az ifjú nemzedék is igy gondolkozik, igy érez ; és akkor e nemzet életrevalóságán nem szabad kétkednünk, és nem szabad oly gyáva politikát követnünk, hogy őseinktől öröklött szabad intézményeinktől önmagunkat is megfoszszuk a nemzetiségektől való félelmünkben, csakhogy őket is megfoszthassuk.

Hallottunk oly érvelést is, hogy a külföld, természetesen Németország, miatt kell lemondanunk a tisztviselői választási jogról, mert az ottani mindenható kancellár nem bízik a mi választott tisztviselőinkben, hogy pontosan végrehajtják az — állategészségügyi törvényt s ezért az állatforgalomban nehézségeket támaszt [Derültség). No már! hogy mi a külföld kedvéért változtassuk nemzeti intézményeinket — ez oly gondolat vagy feltevés, hogy azzal foglalkozni sem tartom érdemesnek.

Oly ,Cultur-Staat‘ pedig, mint Poroszország, nem leszünk soha, ahol eső után kígyózó vonalban raknak az útra köveket, hogy a kocsik se menjenek egyenes vonalban, nehogy kerékvágás támadjon (.Derültség) s aki mégis áthajt a kövek közt egyenesen, azt szó nélkül megbírságolják. Ott tehát nem az ut van a közönség szolgálatára, de megfordítva ; ott a polgárok szolgálják az intézményeket és nem az intézmények a polgárokat.

Midőn tehát arra kérem a T. M. Bizottságot, hogy szomszéd szabolcsvármegyei barátink és atyánkfiái levelének szellemében az államosítás ellen, az autonómia, a megyei élet ezen utolsó maradványa mellett felszólalni, felírni méltóztassanak : teszem ezt egyfelől azon biztos reményben, hogy indítványom e teremben, ahol apáink az alkotmány védelmében vezérszerepet játszottak s magosán lobogtaták a zászlót, amelyet a többi vármegyék is buzgón követtek; e teremben — mondom — meleg visszhangra talál: de feliratunknak — fájdalom — nem merek sikert jósolni. Látjuk, halljuk, tapasztaljuk naponta, hogy az u. n. államosítás ma már egy axióma gyanánt elfogadott tétel, amelyen gondolkozni sem tartják szükségesnek; azt hiszi mindenki, hogy annak meg kell lenni, tehát meg is lesz 1

Hogy ennek dacára mégis bátor vagyok a T. Bizottságot egy reménytelen lépés megtételére kérni, azért teszem, mert itt többé nem az a kérdés csak, válaszszuk-e ezentúl is közig, tisztviselőinket vagy sem ; ha csak ez volna, ha csak ‘ezen egy követ akarnák alkotmányunk épületéből kiütni, ezen egy kőért talán egy szót sem emelnék; de Uraim 1 ez az egy kő már az utólsó kő, [Felkiáltások : Igaz, Úgy van/), amely még áll őseinktől öröklött magyar alkotmányunk épületéből; többi sarkköveit — biráink választását, közvetlen befolyásunkat a törvényhozásba — már régen kiütötték; ha lerombolják ez utolsót is, lehet alkotmányunk francia, német, angol — ha úgy tetszik — de a magyar alkotmány nincs többé! (Zajos éljenzés, a körül állók siettek a szónoknak gratulálni).“

A vármegye közönsége a szőnyegre került tárgyban a nemzet életére messze kiható nagy fontosságú kérdést ismervén fel, annak kellő szinvo-