Zemplén, 1889. július-december (20. évfolyam, 27-50. szám)
1889-11-03 / 44. szám
TANÜGYI ROVAT. | Városunk népiskolái Mikor 1872-ben a francia közoktatási miniszter egybegyüjté Sorbonneban az egész országnak tudós társaságait és határozottan rámutatott a felsőbb oktatás hiányaira, Leverner igy kiálta fel: »Nem szólna on igy, ha nem volna elhatározva orvosolni a bajt.« S a miniszter >gy válaszolt : »Legyenek segédeim, alkossák a közvéleményt.« j Abban a rendkívüli pillanatban volt ez, midőn Franciaország az öt milliárdot fizette a németnek s a nép hazaja romjain járdogált. Azonban ki volt tűzve a cél és munkához fogtak. . . . Jules Simon, akkori francia közokt. miniszter, emlékiratának most idézett részlete jutott eszembe, midőn lelkes közokt. miniszterünk, ki elődeinek nagyszabású tanügyi alkotásait az intenzivitás erejével akarja tökéletesiteni és megszilárdítani, a régóta tervezett törzskönyvi táblákat tanügyi hatóságainkhoz kitöltés végett leküldé. Mindazokra nézve, amik valamely elemi iskola minőségére, állapotára fényt vethetnek, kíván azokban pontos feleletet és adatokat. Bizonyara nem kívánná ezeket, ha nem volna eltökélve rövidebb-hosszabb idő , alatt orvosolni azon bajokat, melyekben elemi köz- ; oktatásunk sajátos viszonyaink miatt általában sínylődik. Az említett táblákban feltett kérdések érlel- | ték meg bennem azon gondolatot, hogy a vár- j megyénk székhelyén levő iskolákat, melyek mind- , annyian felekezeti jellegűek, szemügyre véve, a ! lelkesülni és tenni tudó közönség előtt vizsgálgas- sam : váljon mennyiben felelnek meg azon követelményeknek, melyeket akár az előrehaladott kor, a kulturállamokban tapasztalt műveltség, akár a mi népiskolai törvényünk a nevelés és tanításra hivatott nyilvános és magánintézetek elé szab. Ha e célomat követve, vizsgálódásaim egyes pontjainál tovább időzném, szolgáljon mentségemül egyrészt az, hogy ama pontokat a testileg lelkileg fejlődésben levő emberre és a tanításban felmutatható sikerre nézve sokkal fontosabbaknak tartom, semhogy azokon átsiklani lehessen; másrészt pedig meg vagyok győződve, hogy közönségünk valóban komoly részének érdeklődését a szent ügy iránt felköltve, az a feltárt bajok előtt nem , fog szemet hunyni. Főképen azon egyházi ható- Ságokba, melyek eddig is nagy áldozatok árán tartották fel iskolaikat, vetem erős reményemet és bizalmamat, hogy tiszta meggyőződésből eredő szavaimat nem fogják a pusztában elhangzani engedni, hanem jóakaró figyelmükben részesíteni és egymásnak kezet nyújtva, elő fogják se'giteni a csak egységes erővel megteremthető legjobb és legszebb mü létrejövetelét, a kölcsönös szeretet és tisztelet biztosítékát, a szülők legnagyobb része által óhaj- tottt közös iskolát. Mert hogy elemi iskoláink nem felelnek meg kellőleg céljuknak, minden müveit ember előtt, aki csak egyszer is meglátogatta ezeket, ismeretes. De hogy ez igy van, vajmi keveset tehetünk róla. Leg nagyobb részük akkor épült, midőn a pedagógia, mint tudomány, nálunk még el nem foglalta helyét; az iskolai egészségügy pedig merőben ismeretlen volt. Akkor emeltettek ez intézetek, midőn a hitfelekezetek közt álló válaszfalak magasabbak voltak, mint jelenleg; midőn az együvétartozás érzete az egy haza gyermekei közt annyira szükséges testvéri szeretet kevésbé szorosra fűzte a társadalmi kapcsokat; midőn még merészség volt a közös költségen fentartott iskola eszméjét szóba- hozn:. A felekezetek tehát csekély anyagi erővel rendelkezve, külön-külön nem építhettek a múzsáknak a modern és humánus kivánalmaknak igazán megfelelő hajlékot. De azóta a viszonyok lényegesen megváltoztak. Magasabb, nemesebb, az emberiséghez méltóbb, a korszellemnek megfelelő felvilágosodott gondolkozás az, mely a felekezeti féltékenység helyét kezdi elfoglalni és az ezáltal emelt kínai falakat lerombolni; Azóta az imént emiitett két tudomány is, melynek magasztos célja; az ember szellemi és testi épségét fentartani, erejét növelni, nagy tért hódított már. Országgyűlés és sajtó egyaránt küzdenek a haladás eszméjéért. Nem zárkózhatnak el az áramlat elől 1 Most pedig a táblákban felvetett kérdések főbbjeit véve vezérfonalul, feleljünk meg azokra lehetőleg röviden és tárgyilagosan. Iskoláink, melyek külön-külön alkotnak egészet, szét vannak szórva Tekintve a város aránytalan hosszúságát, ez jónak mondható. De annál nagyobb hiba, hogy majdnem mindannyian szekerek által folyton járt, zajos és poros utcák mellett épitvék. Pedig a múzsák csendes, nyugodt helyet kívánnak hajlékul. Az utcák nyüzsgő élete és zaja hátráltatja a tanítás nyugodt menetét s a tanulók figyelmét minduntalan másfelé tereli. Ehhez járul, hogy az ablakok tanítás alatt éppen e körülmény miatt mindig zárva tartandók és igy állandó szellőztetésről szó sem lehet. Indokolt tehát a törvény azon pontja, mely kívánja, hogy az isk. épület az utcától legalább 10 méternyire, fákkal beültetett helyen építendő. Általában iskoláink mind helyre, mind külső kinézésre és berendezésre a leg^élszerütlenebbül J vannak építve. Legk vésbé alkalmasak „hallgata gon művelni növendékeink ízlését, maradandókká tenni bennök a szép és tiszta iránti érzelmet s észrevétlenül nevelni őket arra, hogy egykor saját lakóhelyeiket s azok környékét lehetőleg széppé tegyék.” A jövő iskolájául palotát nem kívánunk ugyan, de csínnal és tisztasággal ékeskedő egyszerű épületet igen, mivel csak ennek lehet derült és barátságos, mosolygó ege. Tantermeink sem felelnek meg legtöbb helyt még a minimális nagyságnak sem, sem területre, sem köbtartalomra nézve. Népokt. törvényünk 27. §-a megszabja, hogy minden gyermekre legalább 8—10 Q lábnyi hely számittassék.; másutt pedig . hogy a terem magassága 3 2 ölet meghaladja. De elég meglátogatni iskoláinkat tanév közepén, hogy meg győződhessünk azok tultömöttségéről 1 És ha ehhez még a vaskályha gőze, vagy talán füstje is járul 1 Ily büzhödt levegőben kénytelenek ülni órákon keresztül tanítványaink fejlődésök legnagyobb szakában 1 Bizony igen igen kevés oly iskola van hazánkban, a mely öltöző szobákkal, vagy legalább alkalmas folyosóval rendelkeznék, a hol a tanulók levetve nedves ruháikat, azokat őrizet alatt hagyhatnák, ha már a termek nem elegendő tágasak. A mi iskolánk növendékei még a sártisztitót sem ösmerik jóformán. —e —I. (Folytatás köv.) A Pótrától a Pótráig. Ami a főváros nagyúri „par force« vadásztár saságnak a Pascal malom, ugyanaz nekünk — szent Hubert gyalog tisztelőinek —- a Pótra. Különben e magyarázat felesleges azoknak, akik Uj- hely topográfiáját ösmerik, s igy tudják, hogy jóravaló vadász vagy rákászkompánia — már tud ■ niillik amikor egyiknek vagy a másiknak van az évadja — innét indul szerencsét próbálni És akár mosolygott Diána istennő, vagy a patakcsák láthatatlan tündére, akár pedig üres tarisznyával avagy iszákkal kerül vissza a fáradt sereg : itt tart pihenőt a szétosztás előtt, itt tálalja föl jóizü humorban a nap eseményeit. Vaknak magyaráznók a színek pompáját, ha ahoz nem értő emberrel akarnék megértetni azt a nem mindennapi kedélyességet, amelynek derűje hatja át az összeszokott bizalmas vadász-társaságot egy ilyen kirándulás alkalmával. Fogadja sajnálatunkat, aki ilyesmit át nem élt. Könnyű vadász-öltözetben, a válón jól gondozott fegyverrel, tölténynyel és egy vadászebédre való elemózsiával megtömött tarisznyával, egy-két pohárka sziverősitő behörpintése után, utrakészen ballagtunk a múlt vasárnap a sáros utszélen kötéltáncolva egymás után a bányácskai malom felé, melyet a vadász stratégia betörési pontul jelölt ki s ahol a hajtok gyülekező helye volt. Ott is találtunk kilenc gézengúz alakot a csalit-törtetésre alkalmas kosztümben, köztök két cigányt. Fotog- rafirozni való alakok voltak egytöl-egyig. Angol turista nem is igen állotta volna meg, hogy vázlatkönyvébe le ne pingáljon egy párt belőlük. Tivadar barátunk azonban — a fővadász-marsal —— szemlét tartva felettük, létszámukat keveselte, miért is be kellett mennünk Rudabányácskára, ahol aztán Emiké fegyverének csövéből tárogatót rögtönzött és gyülekezőt futt, köztetszést aratva hatalmas tüdejének intenzív erejével, amit megirigyelhetne tőle sok bumberdót harsogtató katona- bandista. Sikerült is hajtóink számát csakhamar 15 főre szaporítani, mire a hajtok vezetője alapos utasítás után seregét a kijelölt erdőrész felé elvezette, mi pedig a Borz-hegy felé kapaszkodva siettünk állásaink leié 1 Hideg éjszaki szél borzolgatta a dércsipte sárga falevelet, az erdei mély ut szélén szomorúan bólingatta fagyverte bimbaját a vadvirág, mintha az őszi napsugár melanholikus fényének tett volna szemrehányást, amiért csalóka melegével késői feslésre bírta s most nem képes az enyészettől megmenteni. A távolból erdözugás fogadott, a cserje szélén pedig erdeink proletárja, a barátfejü cinke, röpködött egyik ágról a másikra. Mindenfelé a haldokló természetnek bánatosan szép képe terült élőnkbe, a lombját vesztett fa, s a letarolt virág, ékevesztett erdei tenyészetben. Az állásfoglalás rövidesen megtörtént, mire a rendező sípjele után a hajtás megkezdődött Csakhamar felhangzott a távolból a hajtők harsány kiáltása, mely a zugó erdő moraján keresztül óriási orgona akkordjaként hangzott fülünkbe. Csupa szem és fül voltunk, sürü nézéssel vizsgál tűk a-z előttünk elterülő erdőrészletet s a legkisebb neszre idegesen tekintettünk oldalra, váljon nem surrant-é ki észrevétlenül a várvavárt vad. Az első hajtás csakhamar véget ért még í pedig szerencsés eredménynyei, amennyiben egy j szép őzbak esett zsákmányul. A második hajtás eredmenytelen maradt, azt hiszem azért, mert a j másodszor meghajtott területből az első hajtás zaja kiverte a vadat, miután a két terület közvetlenül egymás mellett feküdt. Tivadar barátunk azonban a vadásztársaság két tagját okozta a sikertelenségért, akik a kerülő utasítása folytán más utón indultak el állásaik felé- s szangvinikus temperamentumánál fogva ezen vélt fegyelmi sértés miatt menten le is akarta tenni a marsal-bo- tot, mig aztán a társaság ismételt bizalmi nyilatkozata által megpuhitva ingerlékenységének csillapultával kiadta a további parancsokat. A harmadik hajtásba egy róka koma került és egy tapsi füles, mindakettő alaposan megijesztve, de minden nagyobb baj nélkül vitte el irháját. A rókát a mi kedves kapitányunk ijesztette holtra, akinek már predestinációja az, hogy valahányszor róka akad a hajtásba, okvetetlenül rámegy. Ma- liciózus célzással onnét magyarázták ezen kurió- zus véletlen okát, hogy János bátyánk néminemű szinrokonságot tart az erdők ezen furfangos pró kátorával. Nem tudjuk, mi az alapja ezen misztikus rókavonzalomnak, hanem hogy van benne valami, az tény, amint hogy e nap eseményei is igazolták, amint alább megláthatjuk. * * * Mikor a harmadik hajtás után összejöttünk a Borz hegy aljába, a hegymászás és a csípős őszi levegő által hatványozott étvágy jelentett elsőbbségi igényt. Meg is hallgattuk. És lön legott tarisznya kifordítás, kulacs-nyaktekerés. Hatalmas vadász „table d’hote” fűszerezve a Lajos bátyánk szaftos mondókáival, tőrül metszett eredeti megjegyzéseivel. És itt megint a vaknak magyaráznám a színek pompáját, ha ahoz nemértő emberrel akarnám megértetni, hogy milyen egy e fajta vadász-ebéd. Kár hogy a Lajos bátyánk humora a maga törül metszett eredetiségében nem igen tűri meg a nyomdafestéket, de sőt még madár- nyelvre sem fordítható le, épen úgy mint a ^Dobos kapitány«*) hires mondókái, amelyeket annak idején a császárváros gyakorló terein harsogtatott, s amelyekkel fejlesztette bakáiban oly nagyra a harmincnégyes virtust. * Megéve és megiva mindent, útnak eredtünk a Sátor hegy alá. Útközben igazi vadász mohósággal szemléltük a fris vaddisznó nyomot, szentül azt hittük, hogy a Sátor déli lejtőjén sütkérezik egy jókora falka. Egy órai eredménytelen hajtás után azonban csalódva távoztunk az ígéret földéről, a Hajagos felé, melynek tövében szemtanúi voltunk egy deg- radálásnak. Ugyanis a vadász-marsai a sátorhegyi eredménytelenséget a hajtás hibás keresztülvitelével hozta kapcsolatba, amiért élénk gesztusok kíséretében rögtön lecsapta az erdőkerülőt eddig viselt hajtóvezéri állásáról, stante pede kinevezvén azzá egy fürge cigányt, aki önérzettel tekintve végig a »hibásokon,« menten át is vette a kommandót, az összes vele járó fegyelmi hatalommal együtt. »Nunc veniam ad fortissimum «... Elfoglalva állasainkat a Hajagos nyugati és éjszaki lejtőjén, kezdetét vette a hajtás. A more kitűnő elöljárónak bizonyult és a Hajagos is kitett magáért, ontotta az özet, mi pedig ontottuk a lövéseket, sajnos azonban, csak »borotváltunk.« Ez utóbbi mükifezésnek egy kis hübnere van Történt ugyanis évekkel ezelőtt, hogy egyik vadász-társunk, aki köztünk a »Pajtikám, öregecském« kedélyes nevet viseli, egy hajtóvadászaton őzre puskázott. Borotvára volt-e töltve fegyvere, avagy nem, azt nem sikerült kipuhatolni ; annyi bizonyos, hogy éles töltésnek kellett fegyverében lenni, mert szavahihető tanuk vallomása szerint az őz megszörte- lenittetett, de egyébb baja aztán nem is történt. Innét maradt fel a »borotválás,« ami ma gyárrá lefordítva körül-belöl annyit jelent, hogy a lövés vagy alatta, vagy felette, vagy mellette ment a vadnak, csak épen bele nem, Annyi bizonyos, hogy átkozott pehünk volt, kivéve János bátyánkat, akire ismét ráment a hagyományos róka, sőt ami több, ezúttal meg is lőtte. Legma- lőrösebb napja volt azonban a »Pajtikám, öregecském«.- nek, akire a hajagosi hajtásból szavahihető tanuk állítása szerint 25—30 lépésre ment egy őz, s vele farkasszemet nézett. »Pajtikám öregecském« se vette tréfára a dolgot és emlékezetes szevíllai fegyveréből ráduplázott a vakmerő állatkára; és — alaposan megborotválta. A legenda azt tartja, hogy ezen életunt őz azonos lett volna az évekkel ezelőtt megborotválttal, s hogy a lövés után első lábacskájával búcsút intett a Pajtikám öregecském felé, sőt kecses pukkerlit is vágott. Elég az hozzá, hogy még most is szalad valahol, ha meg nem állt. * * * Ha mindenről akarnék referálni, rövid lenne a »Zemplén.« Azért csak kurtán jegyezzük fel a históriai igazság kedvéért, hogy még két hajtást rendeztünk a generális borotválás után, amelyekben Diána Emikénkre mosolygott, ki egy tapsifülest és egy erdei szalonkát ejtett. Hat órakor estve ismét a Pótrán volt a társaság és »biberunt magnum áldomás.« *—y*) „Dobos kapitány* a 34. ezred egyik törzstisztje je- lelenleg, az évtized elején Bécsben állomásozott ezredével ; amikor is az ezred kitiinő begyakorlottságánál fogva, mely nagyrészben a D. érdeme volt — nagy hírre vergődött.
