Zemplén, 1887. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)

1887-06-26 / 26. szám

6953' sz- Zemplén vármegye alispánjától. 10 járási főszolgabírónak. Körözés végett tudatom a tek. íőszolgabiró urakkal, hogy a Gálszécs községben folyó hó n-én tartott országos-vásár alkalmával Parnó községben egy 4 éves pej kanca csikó, homlokán csillaggal, bitangságba vétetett, s a tárnái urasági gazdaságban élelmeztetik. S.-a.-Ujhely, 1887. május 23-án. Matolay Etele. alispán. I24/I549­Zemplénvármegye bizottságának S.-a.-aUjhelyben 1887. május hó 6-án tartott közgyűléséből. Olv. az országos magyar iskolaegyesület f. évi 801. sz. alatt kelt átirata, melylyel a Fiúmé­ban »Fiume« cim alatt megjelenő, a magyar 'ál- lameszme és a magyar nemzetiségi ügy érdekében dicséretes kitartással küzdő heti lap támogatás­ban való részesítését kéri. A hetilap a közönségnek a »Zemplén,, hi­vatalos közlöny-, a zemplénvármegyei kaszinónak pedig a s. a.-ujhelyi járás főszolgabirája utján ajánltatni határoztatott. Kelt mint fent kiadtaViczmándy Ödön, főjegyző. Hogy terem az „untauglich“? — Két cikk. — Minden zughazafias öntetszelgés nélkül állíthatjuk, hogy a magyar népet erőben és hadratermettségben nem múlta felül eddigelé egy nemzet sem. A történelem elég fényes példát szolgáltat erre; különösen abból az időből, mikor még a személyes bátorság és vitézség döntött a csaták mezején. Ennek a régi, daliás hőskornak fényében még most is szeretünk sütkérezni, és azzal, verve — fájda­lom -— már csak szűk mellünket, gyerek módjára dicsekedni. Pedig hát épen szé­gyenleni kellene magunkat, mert annak káp­ráztató fénye miránk csak árnyékot vet. Törpék vagyunk az óriási elődökhöz képest, deli ősöknek satnya unokái. Az évi sorozá­sok szánalmas eredménye legalább ezt kiáltja füleinkbe. Az alispáni jelentés is e mellett szól, midőn kiemeli, hogy a sorozás i járások — a szerencsit kivéve — az ujonc-jutalékkal hátrálékban maradtak. Szomorú valóság ez annyival is inkább, mivel semmi garanciánk sincsen arra nézve, hogy e tekintetben az állapotok javulni fognak. Az alispáni jelentés ezt a valóban aggo­dalmas tényt a nagymérvű kivándorlással és a tetemesen fölemelt ujonc-jutalékkal okolja meg. Bár erősen meg vagyunk győződve, hogy a vármegye első választott tisztviselője megokolását hiteles és ennéfogva kétségbe­vonhatatlan forrásból merité : mindazonáltal kénytelenek vagyunk kijelenteni, hogy ítéle­tét egy kissé szűkre vonta, mert szerintünk ennek sokkal mélyebben fekvő okai vannak. Csendes is nagyon, csak mikor elfogja az ének­lési vágy, akkor zajong egy keveset. És a fiatal ember egyszerre csak beszélni kezdett. — A fák lehullatják sárgult leveleiket. A zöld pázsit megfakul s pihenni készül. A fecske, a gólya, a daru seregesen utraszáll egy szebb ha­zába, a hol ismét tavasz, uj élet vár reá uj bol­dogsággal. A tenger bősz árja magát kitombolva, kitajtékozva zugó habjain elcsendesül. Az ég fék­telen, zord viharja, zug sivit, rémesen csapkod ide-oda villámaival, majd ismét elvonul a vész s kiderül az ég azúrja s nyájas képet ölt magára a magas. Minden talál nyugtot, vigasztalást, min­den 1 . . . Csak én nem lelhetek — sehol 1 — Tudtam . . . tudtam ... óh ez szívtelen­ség ! Csak e szív, csak e szív ne volna! Nem 1 nem .. . hiába, hasztalan minden. Vége . . . vége ...de nem! még nincs. Nem lehet! Az isten nem engedheti. A kétségbeesés mindenre képes! Nem , . . nem, azt még sem teszem . , . . Oh is­tenem . . . Ismét elénekelte fájdalmasan: A szerelem, a szerelem, Milyen csodás egy érzelem!! Aztán elhallgatott s újra kibámult az ablakon. — Milyen remek hang ! Mennyi kincset érne 1 mondta elragadtatva az orvos. — így van ő egész nap — folytatá halkan Mihály bácsi. Beszél . . . beszél, háborog, majd neki kezd e dalnak, s aztán ismét elcsendesül, mint a háborgó tenger. A reggel, szinte meg­örültem, midőn már annyira magánál volt, hogy Mindenki, akinek e téren egy kis tapasz­talata van, beláthatja, hogy nálunk a vidéken a testi képzésre semmit sem adnak. Pedig e nélkül mindig csak egyoldalú lesz nevelé­sünk. A csupán szellemi étkekkel táplálkozó épenugy, mint a természet ölén élő vad indián, a ki csak teste önfentartására ügyel, csak félember. Egyedül a testileg és szel lemileg gimnasztikázott egyén mondható tö­kéletes embernek. A ki ezt kétségbe vonná, annak a józan észszel gyűlne meg a baja. A latin közmondás is: Smens sana in corpore sano“ erre utal. No de ne nagyoljuk el a dolgot, mint az ácsok szokták mondani — hanem kezdjük elöl: az ember embrionális állapotánál. Nálunk müveit embereknél — soraink különben is inkább ide nyilaznak — az ostoba divatnak miatta a nők gyermekeiket már vi­lágra jöttük előtt elnyomoritják. De legalább világra jötte után nyerne erőt, kárpótlást a szegény pára, legalább akkor élvezhetné ter­mészetes jogait és az anyagi kebel éltető ne­dűjét! Nem. Az anyák sokszor csupa síkből, sokszor testi gyengeségüknek miatta (hja, már ennyire vagyunk!) nem maguk táplálják gyermeküket, hanem rábízzák egy idegen, tehát az anyát sohasem pótló dajkára, kinek ölén az eleinte aprólékosnak látszó, de idővel esetleg nagy következményű bajoknak van kitéve a szegény gyermek. Mikor a jobb sorsra érdemes teremtés a dajka haragos körmei közül kikerül, akkor, mert már nincs vele annyi baj, az anya kegyes magához ven­ni eddig ignorált vérét. De ez a kegy nem válik előnyére a kis jószágnak, mert még testi kívánságait sem töltheti be egészen. Az okos szülék ugyanis finom, átlátszó, étheri lényt akarván belőle nevelni, az eledelt gramm számra mérik ki neki, nehogy durva növésű legyen. Evégett ruháját is szűkre sza- batják. Levegőre is igen ritkán eresztik ki, hogy bőre fehér maradjon, mert a napbarni- totta, piros arc már mai napság nagyon pa­rasztos. Ugrálnia persze ilyenkor sem sza­bad, mert először nem is illik, másodszor be­törhetné orrocskáját. Csak atyusmódjára, lassú tempóban kell kácsingóznia. így folyik a nyomorgatás addig, még a gyermek vessző alá: iskolába kerül. Ekkor ezekhez járul még a 3—4 órai folytonos görnyedt ülés, minden tornázás nélkül; mert ilyen csoda a vidéken csak itt-ott, mint fehér holló mutat­kozik. A gyermek ezalatt a szülék kimond­hatatlan nagy örömére, mint a fal a lagmaci mész után, lassacskán fehéredik, s már ele­mi iskolás korában kínozzák holmi életrendi zavarok. Szabó Kálmán. értelmesen kezdett beszélgetni. Már szinte figyelte a szót, amit hozzá intéztem. Istenem, ugyan mi lelhette ezt a fiút, hogy egyszerre igy megválto­zott? Az egész rokonságban sem volt köztünk háborodott és ez a fiú mint esett bele ? ehez bi zony nem vagyok elég okos. — Nem volt talán ismeretsége ? szerelmi csalódása ? — Meglehet. De sohse szólt senkiről. — Én azt hiszem szerelmi csalódás dön­tötte öt e kedély-betegségbe, azért leghelyesebb is volna innen vele elutazni. Sokszor a levegő, a helyváltoztatása is jótékony hatású szokott lenni ilyen esetekben. — Jó istenem mennék én, csak volna mi­ből! Hiszen enni valóra is már alig jut. A ház­bért peaig nem tudom honnan szedem elő. Ke­reset nincs, aztán mikor 70 fele jár az ember, akkor senki se bízik már benne, senki se mer munkát adni neki. Mikor elég fiatal ember van, aki feleáron megteszi. Meg jó házhoz be sem eresztik az embert, mert a viseltes ruhától félnek az emberek. — No ne féljen semmit, majd rajta leszünk, hogy segítsünk a bajon. Amennyit megtehetek azt örömest megteszem. Ha lehet mentői előbb kieszközlöm, hogy a kormány költségén elutaz­hassanak s ott biztos ellátásban részesüljenek. No isten önnel. Holnap eljövök, meghozom a hirt. — Az isten is megáldja a jóságáért! Alig távozott el a doktor ur, midőn egy bérszolga jött levéllel a kezében. (Vége köv.) Zsinagóga alapkőletétele. Régi óhajtásuk nyer teljesülést a S.-a.-Uj- helyben lakó, u. n. »status-quo* anyahitközséghez tartozó izraelitáknak. A pár száz évvel ezelőtt magtárból zsinagógának átépített ódon, szűk, esz- thétikai és policiális szempontokból is alapos ki­fogás alá eső szélütött bús imaházat le fogják bon­tani s a tágas telekre impozáns és nemes stilü arányaival derült hangulatot keltő uj templomot fognak építeni. Ennek az uj zsinagógának lélekemelő alap- kőletételi ünnepe, tartalmas, változatos és szép formájú prográmmal, f. hó 22-én ment végbe. Az ó-kaszinó tőszomszédságábán lévő udvart már d. e. 9 órakor vagy ezer főnyi néző- és ünneplő közön­ség foglalta el. Pontban 10 órakor megérkezett díszes vendégsereg kíséretében Molnár István, Zemplén vármegye közszeretetnek örvendő főis­pánja, akit az ünnep színhelyére küldöttség hivott meg s lelkes éljenzéssel fogadott. Az emelvényen felállított baldakinum alatt Bydeskúthy Sándomé őnsga, mint gf. Wallis Gyuláné védnöknő Ömél­tóságának helyettese, a főispán, továbbá az izra­elita hitközségnek egyházi és világi elöljárói fog­laltak helyet. Az emelvény előtti tágas tért a di- szes hölgyközönség s a keresztény társadalom előkelő képviselői foglalták el. Dr. Nagy Ármin, rendezőségi elnöknek szép megnyitó beszéde után, az Eibensütz kántor által dirigált templomi kar Dávid költő-király magasz­tos érzelmű ioo-ik zsoltárát varázshangokon éne­kelte. Bermán Lipöt, rabbi, magyar nyelven ékes alkalmi beszédet s imát mondott, melynek magyar hazafias szelleme az ünneplő közönség soraiban ismételve megújuló éljenzéseket keltett. Az éljen­zések lecsillapulása után felolvastatott az ünnepi alkalom eddigi mozzanatairól szóló jegyzőkönyv, melyet a védnöknő helyettese, azután a főispán, utánuk a felhívott vendégek, végre az előljárósági és bizottsági tagok névaláírásukkal láttak el. Ez­után az aláirt jegyzőkönyv, a közforgalomban lévő pénznemekből több darab s egyéb emléktárgyak az uj zsinagógái épületet tervező Jenik Gyula, bu­dapesti műépitő által a kettős lapból álló alapkőbe helyeztettek s kezdetét vette az alapkőletétellel járó formaiságoknak hoszu sorozata. A védnöknő után Molnár főispán vette ke­zébe a kömives-kalapácsot s e jelmondat előre bo­csátásával »Legyen e templom minden időben az ön­zetlen magyar-hazaszeretet ápolója'!- háromszor érin­• J:e az alapkövet. Az emelt hangon elmondott spáni próféciát taps és harsány éljenzés követte. A további sorrendben: Dókus József Öméltósága (a felekezetek közötti jó egyetértés nevében), Évva András (a hazafiság megvalósulása reményében), Hammersberg Jenő, kir. törvényszéki elnök (az igaz­ság neveben. mely vallásfelekezetet nem ösmer), Viczmándy Ödön, várm. főjegyző (a hazafias szel­lemű haladás honoljon e templomban), Dókus Gyula (Áldjátok az úrnak, az ö nevének dicsőségét; imád­játok az urat az 5 szent hajlékának ékességében. Zsolt, könyve 29. R, 2. vers), Prámer Alajos (az emberszeretet nevében), Kecskés Antal, g. kath lel- kesz-plébános (szent az isten! szent az isten! ! szent az isten ! ! !), Ujfalussy Endre, városi főbíró (a vallásfelekezetek békéjéért), Bydeskúthy S. (a közmivelődés dicsőségéért), Schön Vilmos (a köz­béke diadalaiért), Bermán Lipöt rabbi (Mi jegyes nrunk, oh irgalmas isten 1 minden dolgunkat bírjad, forgassad, kezeink munkáját igazgassad ! Zsolt. 90.), Schwarc Bernát, hitközségi elnök (a zsidó vallásfelekezetek egyezségéért), Friedlieber Albert (az egyenlőségért), Reichard Mór (a test­vériségért) stb. stb. következtek, mindannyian egy- pár találó szóban jellemezvén azt, ami szivükön fekszik, ami lelkűknek vágya. Minden kalapács­ütést zajos éljenzés helyeselt. Vajha a modern stilű uj templomnak uj szelleme az alapkő letételnél elmondott ama szép aksziómákból merítene örök ifjúságot! Az alapkőletételre vonatkozó ünnepies for­mák végeztével a közönség ismét visszafoglalta helyét az emelvényen s az emelvény előtti téren, hogy a prográmnak még hátralévő 2 pontját vé­gig élvezze. Fridlieber Albert záróbeszédében érdekes, ta­nulságos és nem egy helyen gyönyörködtető ké­pet rajzolt hallgató közönsége elé. A többek kö­zött nagyon találó vonásokkal jellemezte a magyar nemzet türelmességét, mely méltó büszkesége le­het, úgymond, « lovagias nemzetnek, amely törté­netében zsidóüldözést, tősgyökeres telepein pedig antiszemitizmust nem ösmer. Végül abbeli meggyő­ződésének adott kifejezést, hogy nincsen messze Magyarországon az idő, midőn a „farkas együtt legel a bárányokkal«, vagyis midőn a közös haza szeretetében s a rendületlen hivségben keresztény - és zsidó-magyar bensőleg egybeforrad; A minden pontjában emelkedett, hazafias szellemű és nagyszabású vallási ünnepet a tem­plomi énekkar remek éneke (igazán az , énekek éneke«) zárta be, s azok, akik ottan jelen voltak, a szebb jövendő zálogát képező kedves emlékkel gazdagodva sziveikben távoztak az ünnepség szín­helyéről. Az impozáns arányokban tervezett uj zsina- Folytatás a mellékleten,

Next

/
Thumbnails
Contents