Zemplén, 1887. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1887-01-16 / 3. szám
Honmentés. Midőn az ünnepek csöndjében üdülést keres az ember és elfordítja tekintetét a politika ármányaitól és cselszövényeitől; midőn körül néz, hogy egy zöld oázison megpihentesse szemét, mely elfáradt az érdekek egymás ellen vivott és eszközökben nem válogatós harcának nézésében, még szomorúbb, még leverőbb kép tárul eléje: a társadalmi korrupció magas foka és az üdülés helyett a felháborodás első érzete támad fel a szemlélőben. Bármerre tekintsünk, vigasztalan a kép, mely bennünket környez; mindenütt a sü- lyedést, a visszaesést látjük a nélkül, hogy az emberekben, a viszonyokban legcsekélyebb jelét is lehetne felfedezni a jobb utratérés szándokának, az állapotok javulásának. A legszentebb fogalmak, melyeket még az anyagiasnak nevezett jelenkorban is a legtöbb ember tisztelt, néhány év óta sárba tiporvák; nincs többé semmi megkímélve a profanáltatástól ; szabad kéz van engedve az orvtámadásoknak úgy az élet, mint a vagyonbiztosságot illetőleg; nincs orvossága a bajoknak, melyek társadalmunk testét sorvasztják. És minél fellebb megyünk, annál rohamosabban halad a rák- fenésedés úgy, hogy lehetetlen el nem csüggedni és nem habozni váljon megéri-e e nemzet ezredéves fennállásának emlékünnepét? . . . Balesetek és elemi csapások által gyors egymásutánban ismét és ismét sujtatva, a politikai konstellációk következtében hozott tetemes áldozatok terhétől nyomatva, az európai s a tengerentúli verseny, valamint saját magunkban rejlő közönyösségünk hozzájárulásával elhanyagolt ipar és földmivelés mellett tengődve és nyomorogva vajh’ kinek volna elég rózsás szemüvege, melyen állapotainkat kedvezőknek találhatná? És a legoptimisztikusabbnak is nem kellene-e már-már egészen lemondani minden reményről, ha látja amaz üzelmeket, melyek olyan szomorú krónikáját képezik napjainknak s melyek csak egy teljesen felbomlott társadalomban fordulhatnak elő? Midőn a hírlapokban állandóvá lett a rovat a sikkasztások feljegyzésére; midőn napirenden van, hogy városi tanácsosokat, polgármestereket kell felfüggeszteni állásaiktól, melyekkel visszaéltek vagy melyeket elhanyagoltak; midón köz- és magántisztviselők minden nap azzal a rettegéssel kelnek lel, nem állitotta-e újra pellengére a hivatalnoki becsületet valamely társuk, kit a nagyzás hóbortja, a divatos társadalmi nyavalya a mások pénzének eltulajdonítására késztet? Midőn napirenden fogástalan. A vendégek kitünően vannak hangolva. Pompás kitűnő ! Eközben azonban én is megéheztem és megszomjaztam. Hisz azért, hogy tulajdonos vagyok ehetem, ihatom én is. Leültem egy asztalhoz s előbbi gondolataimmal tépelődve, a bevételt számitgatva, egy sültet s egy üveg bort (vagy talán ez utóbbiból többet is) elfogyasztottam. Azzal tovább indultam körutamban. — Uram, uram! kiálták utánam. — Mi tetszik? kérdém tulajdonoshoz illő grandezzával. — Tessék fizetni 1 Az égbőla földre cseppentem. Én ? És fizetni ? Persze, hisz az álomlátás nem jogcím a tulajdonra. (Bár úgy lenne.) Kifizettem tartozásomat, szomorúan gondolva tündéri álmodozásaimra, amik soha sem fognak teljesülni. Úgy 12 óra tájban eltűntek az asztalok a teremből s elkezdődött a tánc, amely kevés megszakítással, ritka animó mellett 7 óráig tartott. Pompás kitűnő mulatság volt, mi első és fővonalban tagadhatatlanul a Viczmándy-pár érdeme. Oly körültekintéssel és tapintattal eszközölték annak rendezését, aminő a maga nemében igazán páratlannak mondható. S a résztvevő közönség minden egyes tagja nagy megelégedéssel és jó emlékekkel hagyta el a termet. Egyedül én nem, aki még sokáig fogok a világ legszebb és legjövedelmezőbb éttermének tulajdonjoga felől ábrándozni. Nemo. vannak az orgyilkosságok, midőn a ritka bűnesetek, a rablások, gyilkosságok egymást érik ; midőn nemcsak a nemzet ifjúsága, de érett férfiai is egymás ellen párbajban próbálják ki ama fegyverek erejét, melyeket közös erővel az ellenségnek kellene fentartaniok a vész idejére? . . . Még csüggesztőbbé válik a kép, ha a népet tekintjük. Ijesztő az a közöny, az a minden iránti fásultság, a mely itt elénk tárul. Hát olyan rövid idő kellett arra, hogy kiveszszen minden alkotmányos érzület, minden közügyek iránti érdeklődés a példaszerű alkotmányos magyar népből? Nagyon, de nagyon roszul kell állani a dolgainknak, mikor a nép nem törődik közdolgaival és teljes apathiával éli a sivár jelent, mitsem törődve a jövővel. Nagyoknak kellett lenni a nagyzásoknak, baleseteknek, hogy idáig jutottunk s nagyon kicsiny lehet a vezér-nemzedék, hogy minden ékesszólása, irodalma, költészete nem képes a csüggedtség állapotából felrázni a nemzetet. Pedig nem képes. A közművelődési egyesületnek alig van háromszázezer forintja, holott két milliónak kellett volna összegyűlni e magasztos célra; legnagyobb költőink egyikének műveire nem jött több pár száz előfizetőnél, holott az egész irodalmi világ hívta fel azokra a közfigyelmet; és igy tovább mehetnénk a példákban, melyekkel igazolható, hogy nem oktalan pesszimizmus, hanem a tényekből levont tanulság mondatja velünk, miszerint a nemzet e percben nem elég erős, nem elég erélyes, hogy szemébe nézhessen a társadalmi dezorganizáció rémének. Pedig csak ha ezen hatalma, ezen erélye visszatér a nemzetnek, lesz hazánk újra életerős ország; csak akkor nem jutunk a szerencsétlen török birodalom sorsára, ha nem feledkezünk el teljesen magunkról és nem mondunk le a reményről, hogy sike- rülend ujjáalkotni, reorganizálni Magyar- országot társadalmilag. Csak uj, egészséges alapra fektetett társadalom, egyszerű intézmények, jellemes embereknek a közügyek terére lépése mentheti meg az országot az elbukástól. Csak a nemzet határozott, együttes fellépése adhat súlyt a szavaknak, melyek pokolra kárhoztatják a szédelgőket, csalókat és becsületkufárokat és csakis a nemzeti önérzet és jellem impozáns nyilvánulása adhatja ki a jelszót, mely megmentse a kor áldozatait. Elmélkedjék a magyar közönség a feladatok legnagyobbikáról: a honmentésről. A nemzet minden hű fia kezdje meg a munkát saját hatáskörében, legyen az bármilyen szűk, bármily kicsiny, az eredmény egészen nem maradhat el. E. Illés László. Levelezés. S-a.-Ujhelytt, 1887. jan. 11. Tek. szerkesztőség ! A mi 3—4 héttel ezelőtt csak eszmény volt, az ma fényesen valósult. Hermann Lipót rabbi Miskolczról, ki után a helybeli status-quo zsidó hitközség a szakadás szülte zilált viszonyok közt áhitatképpen sóvárgott, ma igtattatott be mint a s. a.-újhelyi status-quo zsidó hitközség h. főrabbija. Fogadtatása öröm- és tiszteletteljes volt. Délután 3 s fél órakor indult meg a hitközségi képviselőtestület és számos hitközségi tag impozáns kocsisora, hogy a Sárospatakig menesztett szükebb körű küldöttség kíséretében érkező rabbit a vasúti indóháznál fogadja A vonat megérkezése után Schwarz Bernáth, hitközségi elnök, fogadta a várva-várt lelkészt, mire az ünnepies bevonulás megkezdődött a Kossuth-utcán és a Széchenyi-téren végig, egyenesen a rabbinak a Fő-utcán levő lakása felé, hol Friedlieber Albert formás és tartalmas rögtönzéssel „Áldott legyen, ki Isten nevében jő !“ kezdetű igtató beszédet intézett a hitközség uj rabbijához. A nagyszámú hallgatóság feszült figyelemmel leste a rabbi válaszát. És Bermann Lipót rabbi nem volt szófukar, mert oly tattalomdus, szivet, lelket emelő beszédet mondott, mely székfoglaló-beszédnek is beillett volna. Jellemző vonásokban vázolta a papi teendőket és végre a hitközség kötelmeit. A székfoglaló-beszédét a templomban fogja megtartani. Adja Isten, hogy Bermann rabbi lelkészi ténykedése oly üdvös legyen, amint azt az áldozatkész, értelmes status-quo hitközség megérdemli; s viszont, hogy a derék, hazafias érzelmű lelkész, aki születésére nézve magyar, megtalálja nálunk remélt boldogságát, hogy úgy vallásunk, mint forrón szeretett hazánk érdekében dús sikerrel működhessék ! A status-quo zsidó hitközség azon t. tagjainak pedig, kik eddig tán aggodalommal kisérték a község vezérférfiainak működését és talán azt is hitték, hogy e vezérférfiak szertartásainkat akarják az ellenpárt részéről rájok fogott »reformáló vágyaik« tárgyává tenni, most, a legvallásosabb elveknek hódoló uj rabbi láttára azon meggyőződésre kell jutniok, hogy azon hiedelem, balhiedelem volt, s hogy a szent vallásunk, hitünk szertartásait úgy mint ezredévek óta sértetlenül akarjuk megtartani. Nincs tehát többé okunk, hogy a szakadási törekvéseket folytassuk. Elég szomorú, hogy oly sokan elszakadtak anyahitközségünktől ........... A béke viruló olajágával kezeinkben közelítsünk egymáshoz, és fogjunk kezet az egyetértő közreműködésre ! mert községi életünk, iskolánk és többi intézményeink virágzását kell, hogy mindenki forrón és őszintén óhajtsa. Oh ne hagyjuk elszáradni kezeinkben a béke olajágát 1 . . . . Az egyenetlenség magva vajmi hamar gyökeret hajt, ne hagyjuk soha fává fejlődni, nehogy a gyanú és rágalom fészket rakjon ágai közé ! . . . Be kell látnunk, hogy egy óhaj tölti be a status-quo zsidó hitközség vezérférfiainak keblét — auyahitközségünk megszilárdítása, községi életünk, művelődésünk emelése és felvirágoztatása az Isten dicsőítésére, a haza és a béke javára ! Knopfler Sándor. Nyilvános számadás. A s.-a.-ujhelyi női ipar-iskola felügyelő női bizottsága által rendezett január 8-iki közvacsorával és sorsjátékkal egybekötött táncmulatság eredményéről : Bevételek : Sorsjegyekből, 860 dbért á 25 kr. 215 ft — kr. Gyűjtött pénzbeli adományokból (1. lentebb »Részletes kimutatásit 9 ivén . , 234 ft 70 kr. Belépő, 1 ftos jegyekből és felülfizetésekből . . . 238 ft 50 kr. Vacsora alkalmával bevétetett . 786 ft 91 kr. Felmaradt borok eladásából . 34 ft — kr. Összesen : Kiadások : Nyomdai, postai költség, küldönc dijjak és papír félék . Lotto igazgatóságnak sorsjegyekért Borokért, savanyuvizért és gyér tyáért Ételnemüekért, narancs és citro mért , . . . Szivar-, tea-, kávé- és likőrért Zenéért . . . , Edény és evőeszközök kikölcsön zéséért Teremékités, k'szolgálat és fuvarok 1529 ft 11 kr. 59 ft 13 kr. 12 ft 70 kr. 305 ft 55 kr. 31 ft 38 kr. 71 ft 12 kr. 80 ft — kr. 20 ft 09 kr. 43 ft 86 kr. Összesen: 623 ft 83 kr. 5 igy marad tiszta jövedelem . 905 ft 28 kr. az az kilencszázöt forint és huszonnyolc krajcár. S.-A.-Ujhely, 1887. jan. 14. Viczmándy Ödön, elnök. Lángh Nándor, pénztárnok. Névsora azou mélyen tisztelt adakozóknak, kik a január 8-iki közvacsorához természetbeni adományokkal Járultak : Liszy Ödönné, Balogh Károlyné, Hönsch De- zsőné, Kulin Ödönné, Dr. Löherer Lőrincné, Pintér Ferencné, Izsépy Istvánná, Kecskés Antalné, Boronkay Györgyné, Niki Ferencné, Hammersberg Jenőné, Juhász Jenőné, Viczmándy Ödönné, Báró Gaizler Józsefné, Korinkó Jánosné, Boruth Elemérné, Evva Andrásné, Wiehs Keresztélyné, Krizsó Tamásné, Teick Zsigmondné, Matolay Eteléné, Láczay Elekné, Schön Izidorné, Glück Ignácné, Körmendy Lajosné, Stépán Gyuláné, Dr. Sebeők Antalné, Bydeskuthy Sándorné, Gosz- tonyi Teréz, Sziegmeth Károlyné, Zlinszky Józsefné, Thuróczy Lajosné, Maier Imréné, Tokár Józsefné, Rimay Lehelné, Löcherer Andorné, Farkas Istvánná, Kecskés Dezsőné, Cziegler Józsefné, Ligeti Bertalanná, Oroszy Gézáné, Dem- jén Gusztávné, Nagy Luiza, Rátz Bertalan, Izsépy Gyuláné, Jelenek Ádámné, Csernyiczky Mihályné, Dobiás Édéné, Hunyor Sándorné, Gross Róbertné, Kankovszkyné, Vályi Istvánná, Platz Károlyné, Schuszter Jánosné, Barna Ignácné, ! Fábry Károlyné és Barna Bertalanná. _____ —Folytatás a mellékleten.
