Zemplén, 1886. augusztus-december (17. évfolyam, 33-52. szám)
1886-09-05 / 36. szám
mcgyd és községi társadalomnak napi renden lévő kérdései fölött; távolabbi célja olvasójának jó barátja lenni. Röviden szólva célja: a megyei közérdeket megelégedésre szolgálni. Iparkodni fog tehát a »Zemplén* úgy, mint eddig is tette, fölkölteni az érdeklődést a megyei és községi önkormányzat iránt; szítani a hazafias lelket lan- kadás és meghidegülés ellen. Anyagot iparkodik szolgáltatni a gondolkodásra; alkalmat adni a közügyek megbeszélésére; egészséges megyei közszellemet formálni a vélemények igazságos mérlegelése által. De különösen iparkodni fog, hogy annak a gyöngéd viszonynak szálait, mely hirlap és olvasója között szövődik, erősítse és szorosabbra fűzze. Az a viszony, amelyre hivatkozunk, most van tizenhetedik évében. A zemplén- megyei sajtónak első heti lapja, a »Hegy- alja* 1870. jan. i-én indult meg s kizárólag csak a Tokaj-Hegyaljának specziális gazdasági érdekeit képviselte. Később az egész vármegyének társadalmi képviselője lett s felvette a »Zemplén* nevet, melyet máig érdemesen viselni óhajtott. Aki átlapozza a vármegye eme közlönyének immáron tizenhat vaskos köteté- — megelégedéssel mondhatja el a kötetekről, hogy azok vármegyénk társadalmi életének fokozatos csinosodása-, a közmive- lődésnek szakadatlan fejlődése-, és tekintélyes megyei közvélemény szilárd képződése mellett tanúskodnak. Az intelligens vármegyé kegyikének, Zemplénvármegyének legkiválóbb szellemi iparosai szövetkeztek a ,Zemplén* zászlaja alá, hogy kívánatos szellemi táplálékot nyújtsanak a lelki ne- mesedés cikkeit fogyasztó olvasó közönségnek; kik eszméiknek hirdetése, az igazság nagy elveinek felmutogatása által folytonos ébrenlétben tartották az elméket; hogy mint értelmi erdőirtók a vadon erdőségből uj meg uj tért foglaljanak el a gondolatok és cselekvések számára; hogy méltóbb és jobb célokra irányozzák a közérdekeltséget, mint azt irányozhatná akár a külső nyomás, akár az anyagi gyönyörök ingere. Élénken felköltötték szükségérzetét annak, hogy — amennyiben a vármegye élő organizmus, melynek erőiből szedi föl magát a nemzeti erő, amelynek érzületéből táplálkozik az ország hazafias szelleme, amelynek társadalmi aspiráczió- jából gyűlik föl az egészséges közszellem éltető légköre — egy olyan vármegye, mint Zemplén, melynek a nemzeti boldogság biztosításáért folytatott szellemi és anyagi küzdelmekben mindig a zászlóvivő szerepe jutott osztályrészül', a helyi és megyei érdekeket híven visszatükröző sajtót képviseletlenül nem hagyhatja, s azoknak az érdekeknek méltó képviselőjéül ösmervén föl a »Zemplén *-t, nemcsak követte, de ünnepies formában és alkalommal olyanul el is ös- merte. Mindezeknek élénk tudatával folytatni fogja a »Zemplén* pálya futását. Elösmert létjogosultságát iparkodik a munkatársaknak és a közönség költsönös közreműködésével biztosítani. Legyen jelszava a királyi jelszó ^viribus unitis. * Az uj szerkesztőség kegyeletes örökösödés jogcímén veszi át a »Zemplén* szellemi intézését. Hű lesz lapjához és prog- rámmjához. Fogyatkozásaiért elnézést kér olvasó közönségétől és kéri a hű munkatársak szíves közreműködését. •S.-a.-Ujhely, 1886. szept. 5. Dongo Gy. Géza, a „Zemplén* főműnk atársa. Borúthról a „Budapesti Hírlap.“ Teljesen igaz történetet kapnak önök, a melynek hőse egy fiatal ábrándos arcú, mély érzelmű költő. Azaz, hogy fiatal volt — akkor. Ma már velem együtt öreg ember, sőt . . . nem bánom biz én, ha meg is haragszik kíméletlen- , ségemért, kimondom : még nálamnál is vénebb 1 épen tizenhárom esztendővel. Sőt ennél is tovább kell mennem kimélyte- lenségemben, meg kell őt saját, igazi nevén neveznem. Természetesen csak a történet hatásának emelése céljából, a miért az irók tudvalevőleg mindent feláldoznak. Tehát essünk túl ezen is s mondjuk meg, hogy ez igaz történet hősét Berecz Károlynak nevezik. Akkor (hej akkor ! . . .) még ábrándos arcú fiatal ember volt, népszerű költeményeket irt és szerkesztője volt a régi jó »Hölgyfutárának, annak a kedves kis lapnak, mely akkor egyedüli szórakozását és vigasztalását képezte a komor és busongó Magyarországnak. Most is nagy ur, de akkor még nagyobb ur volt egy szerkesztő, egyszerűen már csak azért is, mert akkor nem voltak négy-öt százan mint ma, hanem legföllebb négyen-öten. De Berecz Károly ezek közt is a legnagyobb ur volt, mert ő a hölgyek lapjának volt a szerkesztője s igy Magyarország legszebb, mert leglelkesebb (előfizető) hölgyeivel állott állandó összeköttetésben. Büszke és kényes is volt rá s ugyancsak meglátszott rajta. Még a haját is fodoritotta, pedig elég göndör volt a nélkül is. Keztyüsen járt a színházi zártszékére, sőt a nagyobb ünnepségek alkalmával a nagyobb tekintély kedvéért mindig magas tetejű kalapban jelent meg. Ilyenkor még Dobsa, sőt maga Degré is megbámulta. Dolgozó társain kívül vagy száz leánynyal és asszonynyal állott levelezésben, kik kosár számra küldték számára a verseket és elbeszéléseket, illatos papirokon szeretetre méltó levélkék kíséretében. Szegény Károlynak a szive kemény próbára volt téve. De erősen tartotta magát s olyan szigorral bírálta el a beküldött munkálatokat, mintha csak mesterséges sáncokat akart volna szive és szépei közé építeni. Sikerült is vissza riasztani e szelíd galambkákat s ily módon szive nyugalmát megőrizni. És ez igy tartott hetek, hónapokig, mig végre . . . no, itt kezdődik a kis történet. Végre oly levelet is kapott, mely költeményt hozott, mely nemcsak „közölhető*, de valóban csinos, szép volt. S hozzá rózsaszín és illatos levélkét, melyben a »kedves szerkesztőt” arra kérik, hogy a »zsönge kísérlet“ bírálatát magán levélben kegyeskedjék »Poste restante Pécs* megküldeni. A vers alá is, a levél alá is ez a név volt irva : Julia. A költemény másnap már megjelent a »Hölgyfutár*-ban, a magasztaló és bátorító bírálat pedig pedig egy udvarias levél kíséretében szintén útra indult. Csakhamar uj levél érkezett Júliától, mely már két költeményt hozott, melyeknek egyikét a szigorú Berecz már épen gyönyörűnek jelentette ki, még pedig nyilvánosan a lapban. És hozzá egy levélke, mely oly kedves és szellemes volt, hogy a szerkesztő azt nekünk is fölolvasta. E versek után Julia fel volt véve a „Hölgyfutár* dolgozótársai sorába és tisztelet példányt is kapott volna, ha magát megnevezi. De nem nevezte meg, akár hogyan is esdekelt érette az érdeklődni kezdő szerkesztő. Ez az érdeklődés minden újabb levél és vers után fokozódott. Annyira fokozódott, hogy egy szép napon, illetve, egy szép vers megérkezésekor, Berecz Károly kijelentette előttünk, hogy akármi legyen, hanem komolyan érdeklődik e titokteljes fiatal leányka iránt, ki álarcát nem akarja levetni. Rögtön asztalhoz is ült s levelet irt, melyben ) esedezve kérte, hogy legalább arcképét küldje meg számára. Pár nap múlva megérkezett a válasz, s az az ígéret, hogy a kért arcképet e hó 25-én személyesen fogják átadni, és pedig, mily kitüntetés 1 a Hölgyfutár szerkesztőségében, és pedig pontban délutáni három órakor. Mondott napon kora reggeltől kezdve szellőztették a szerkesztőséget, szivarozni nem volt szabad, sőt a bútorzat és padlózat a szerkesztő fogadó szobájában kölni vízzel lön befecskendezve. Sőt még az is meg volt mondva a szerkesztőség tagjainak, hogy jól teszik, ha esti hat óráig nem is mutatják magukat. Megtettük a kedvéért, de az utca sarkán lesbe állottunk. , Berecz Károly pedig felsütött hajjal, disz attillában várta a bájos ismeretlent. Pont három órakor halk kopogtatást hallott ajtaján s a szabadra belépett egy halvány arcú, sugár termetű fiatal ember. Na ez is ugyan rósz pillanatban érkezik, gondolta magában Berecz, de azért udvariasan megkérdezte, hogy mivel szolgálhat? A fiatal ember zavartan mosolygott s azután habozva igy szólt: — Én . . . J u 1 i a vagyok ! . , . Borúth Elemér volt. Szegény Bereczet a guta kerülgette, de nem akart nevetséges lenni s rrieghiyta estére vacsorára a Komló-kertbe. S ott kisült, hogy Julia erélyesen emancipált nő volt. Jó nagyokat ivott s még muzsikáltatta is magát a cigányokkal. Berecz Károly pedig bukórságba esett s szép göndör fürjei hirtelen elkezdtek szürkülni s azóta folyvást szürkülnek. Ma már egészen fehérek. Szegény Borúth Elemért pedig a napokban temették el. De emlékezetét egy kötet szép költemény őrzi s szétszórva megjelent s még össze nem gyűjtött verseiből talán még egy második is kikerül.*) Kul'.zs Sándor. Levelezés. A. Hrajziyáról 1886. szept. 2.) Zemplénmegye északi részének szinnai járásában van egy igénytelen kis község, P i c h- nye, mely múlt hó 29-ik napján egy szép, szivet s lelket emelő örömünnepnek tanúja lenni szerencsés lehetett. E napon ünnepelte ugyanis áldozárságának ötven éves évfordulóját és mutatta be hálaáldozatját a mindenhatónak az évtizedek óta ott lelkészkedő, részint az öreg kor, részint pedig a sokféle elemi csapások alatt testben megtört és őszbeborult gk. lelkész Timkó János. Ezen szép ünnep többeket hozott egybe e kis, elhagyott községbe. Jelenvoltak kerületbeli paptársai kevés kivétellel, két rk. lelkész, nemkülönben a vidék intelligenciája közöl nagyon sokan ; egy részt, hogy a lelkészi hivatalában megőszült paptárs és mindenki által tisztelve szeretett jó bácsi iránt tiszteletók és szeretetök adóját leróhassák, s örömébtn részt vehessenek, másrészt, hogy tanúi lehessenek oly ünnepnek, a milyen e felvidék szegény lelkészi állomásain még eddig nem adta magát elő. Sokan pedig, a kik akadályozva voltak az eljövetelben, irásilag küldötték be jó kivánataikat. Én is siettem e jó és buzgó szomszédom s a lelkiekben gyakran készséggel kisegítőm ez ünnepre s örömtelt érzelmek fogták el keblemet, a midőn szemléltem, mint áldja meg az ötven éves aranymisés áldozár paptársait, híveit, kiket ö nevelt fel, kedves gyermekeit, minek láttára örömkönyek tódultak mindnyájunk szemébe. Isteni tisztelet után a jubiláns szives vendégszerető házához mentünk, mely azonban igen szűknek mutatkozott annyi tisztelgő befogadására, mert megjegyzendő, miszerint ezen öreg lelkész a tanító részére épült egy szobából álló lakban tengeti öreg napjait, mivel a parochialis épület már több évvel ezelőtt leégett, csak romjai állanak fenn s nincs is kilátás arra, hogy az öreg ur abban lakjék valaha s azért is a szabadba mentünk. Sátor alatt felteritett asztalok vártak reánk. Ebéd alatt megeredt a szebbnél szebben elmondott felköszöntők árja; e kis község még annyi magyar nyelven elmondott szép dikciót talán fenállása óta sem hallott. Kijutott abból bőven mindenkinek, persze az oroszlánrész a jubilánst illette. Örömmel hallgattam azokat, magam is hozzájok járultam; leginkább érinté azonban szivem húrjait azon felköszöntö, melyet a jubilánsnak ott lévő pap fia a gerálti (Sárosmegye) gk. lelkész mondott, éltetve kedves atyját, megköszönve neki ez alkalommal is atyai gondoskodását és szeretetét. Mi is kívánjuk még egyszer, hogy: ad multos annos 1 Egy jelenvolt. Különfélék. (Ő Felsége a király) mint már múlt számunkban is jeleztük volt a mai napon esteli órakor fogja udvari vonatával városunkat érinteni. Értesülésünk szerint jelezhetjük, hogy a Felséges ur pár perezre kiszáll kocsijából. A rend- fentartásáról a pályaudvaron az újhelyi tűzoltóság gondoskodik. A Boglyoska-tetőn égő máglyák fogják hirdetni az érkező király közeledését, Munkatársainkhoz! Tisztelettel értesítjük és kérjük munkatársainkat, hogy a „Zemplén" hasábjaiba szánt dolgozataikat mindenkor főmunkatársunkra címezve méltóztassanak lapunkhoz eljuttatni. Időhöz kötött közlemények beküldésénél pedig szíveskedjenek akként eljárni, hogy leveleik legkésőbb már a hétnek pénteki délutánjáig fömunkatársunkhoz beérkezzenek. A későbben jövő küldemények a ,,Zemplén“-nek vasárnap pontosan megjelenő számából kiszorulnának. (Gyászjelentés.) Még heggedni sem indulhatott a seb, melyet a lekönyörtelenebb kéz ejtett Mindenbizonynyalj^^^^^^^^^^^^^^^Szerk^ Jjjp Folytatás a mellékleten.
