Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. július (2. évfolyam, 147-172. szám)
1939-07-23 / 166. szám
r 1939 JÚLIUS 23, VASÁRNAP teiuideKj J'tófARHnafiffi 21 HOGYAN LETT a veresköpenyeges kapitány az „átkozott, de mindhalálig imádott színház" tanítómestere Berzeviczy Vince báró, az első nagy magyar színpadi együttes kovácsa A magyar színészet történetének egyik legnagyobb alakja volt báró Berzeviczy Vince, a kassai magyar nemzeti színház első intendánsa. ^agií' Színészetünk ‘ története már rég megállapította az ő szerepének jelentőségét. A kassai színházat a magyar színészet nevelőanyjává tette, itt képezte ki azt a gárdát, amely méltó volt arra, hogy az ország fővárosáncflc színpadán is megállja a helyét. Ha nem kerül ki a keze alól egy nagyszerű színház' együttes, a pesti Nemzeti Színház nye apításának és felépítésének ügye mé zonytalan messzeségbe tolódott volna. 'viczy Vince Dessewffy Józsefnek akf . isS^^ékbeszéde szerint céltudatosan u18Íra, hogy „miután 42 évi nemi . állandó magyar színészkársa ) Magyarország anyavárosál pH* állapíthata, Kassán,, egyik itfVtatoyi városban ollv/as lass: ^ szülhessen“ magasztos fel: T tésére. Élete és } landos és regényes volt, I üyben élt. Előkelő főúri azott, abból a nemzetségül Idokon át kiemelkedő s \zepes és Sáros vármeg 'yáló katonákat, állami és tudósokat adott c, A tizenn ének főúri családjai í telet városi palotájukb; i azonban a fecske és ; alusi birtokukra, ősi _ ik. A sárosmegyei Da, í és berzevici báró Berze .alyi kulcsosnak ősi kúi irak utcájának napnyugati, jmeletes háza, egyik társat a a Mária Terézia korabei ípájú Kassának. Berzeviczy esége, báró Vécsey Terézi esztes dáma kiemelkedő ala. . ennek a rizsporos parókájú korsi. Estélyeiken főurak főpapok és maa . angú katonák adták egymásnak a kilincset, előkelő tónusú német és francia társalkodás bécsi levegőt árasztott. Amilyen fényes volt a főúri család közéleti megjelenése, olyan tiszta, bensőséges családi élete. Négy gyermekük volt, három fiú és egy leány, Vince a legkisebb fiú volt. Sok gyermekű főúri családokban az volt a szokás, hogy a legidősebb gyermek atyja nyomdokába lép a közéleti pályán, az egyik gyermek katonának megy, a másik egyházi pályán keres érvényesülést. Vincét katonának szánták szülei. Kassa a 18. század eleje óta Felső- Magyarország legjelentősebb katonai városa. III. Károly két hatalmas kaszárnyát is építtet benne, helyőrsége állandóan magas létszámú. Utcáin mindennap végigvonulnak a gyakorlatozó katonák, gyakoriak a díszes parádék, vasárnapokon és ünnepnapokon pedig a dóm és a városi kávéház közötti téren, az úgynevezett Parade-Platz-on lármás török zene csődíti maga köré a kíváncsiak hadát. A 18. század kilencvenes éveiben Európa nyugtalanságoktól borzong. József szerencsétlen török háborúja befejeződött, de nyugaton új nyugtalanságok fészke támad. A katonai pálya gyors előmenetellel, sikerrel kecsegtet. A gyermek Vincét nem kell különösképpen bíztatni a katonai pályára, nagy hajlama van hozzá. Nem szívesen jár iskolába, kényszeredetten magolja a latin auktorokat, ellenben kigyulladt szemmel nézi a szalonjukat látogató tisztek fényes egyenruháját. A Kassán állomásozó Dalton gyalogezred tisztikara többségében ír nemzetiségű. Generálisa, az ír Makauli, szárnysegédével gyakori vendége a Berzeviczy palotának. A főtiszt észreveszi a gyermek érdeklődését katonai kérdések iránt és rábeszéli a szülőket, hogy ne kínozzák tovább a gyermeket az iskoláztatással, hanem adják katonának, így lett 1795-ben, 14 éves korában kadett. W*.' r.->k"v ' ? ~~ Még legénytőll sem pehelyzik amikor kardot köt oldalára. az állán, Magyarul és káromkodni tanul Az ezred tisztikara nagyobbrészt ír, a legénység azonban magyar. A kis Vince báró eleinte nem tud katonáival beszélni. A daróci kúrián csak szlovák szót hallott, a szülői házban németül beszéltek vele. Harmincöt év múlva, amikor a magyar színészet ügyeit intézi, még mindig sűrűn elegyíti magyar beszédét német szavakkal. De szereti katonáit, a csereháti, abauji és tornai magyar fiúkat, sokat időzik közöttük és tőlük tanul meg magyarul, természetesen elsősorban ízesen és zamatosán káromkodni. Lassan-lassan Ghillány báróval együtt ő lesz az ezred idegenajkú tisztjeinek tolmácsa és tiszttársai meg katonái „édes magyar bárónknak“ becézik a tejfelesszájú zászlóst. Kassán is gyöngyarany volt a szép fényes katonának élete. Igaz, hogy a katonai szolgálat terhes: nyarankint már hajnali négykor ki kellett ugorni az ágyból és hőségben, esőben a város gyöpsáneán dobszó között kellett órákhosszat sort járni. Néha-néha párbajvétség, vagy egyéb könnyelműség miatt a prőfosz ráfordította a fogda kulcsát, ilyenkor édesanyja és nénje csemegét csempésztek be hozzá és így édesítették meg a fogház magányát. De amikor ragyogó fehér tiszti kabátjában, fénylő gombokkal végigsétált Kassa utcáin és az ablakok mögül zöld kukucskáltatókon keresztül rákacsingattak a kassai szépek, vagy amikor büszkén feszített Kassa új pompás színházpalotájának családi páholyában, boldog volt és megelégedett sorsával. De háborúra harsant meg a csaták kürtje. A Dalton-ezredet báró Alvinczy ezredes parancsnoksága alatt az olasz hadszíntérre vezényelték. Berzeviczy Vince derekasan harcolt, meg is sebesült és egykét táborozás alatt főhadnagyságig vitte, majd 1809-ben a horvátországi fölkelő sereghez, az úgynevezett veres köpönyegesekhez került kapitányi rangban. Felső- Olaszországban állomásozott és itt gyulladt föl szenvedélyes érdeklődése a színészet iránt. Esténként a színházakat járta 3 különösen a daljátékot élvezte. Buzgón olvasta a színdarabokat, Lessing hamburgi dramaturgiáját tanulmányozta és egyéb szakmunkákból tüzetesen megismerte a színpadi művészet scenikai és pantomikai részét. így került ismeretségbe a „színpadi hatások fortélyával“, amely ismeretének kassai intendatúrája idején oly nagy hasznát vette. A színészet iránti érdeklődése nem ártott volna katonai pályafutásának, de könnyelműsége kilendítette a nyugodt élet medréből. Atyja szűkén mérte a zsebpénzét és ha tiszti fizetése tekintélyes is volt, mégsem volt annyi pénze, hogy magyar arisztokratához méltó életmódot folytasson. Nem akart silányabbnak látszani társainál és a szerencse istenasszonyához folyamodott. Játékos lett, a szerencse azonban nem kedvezett neki és hamarosan súlyos adósságokba keveredett. Dériné így ír naplójában ... Kénytelen volt otthagyni a katonaságot, megsebzett szülei tudni sem akartak róla. Kalandor lett és nyolc évre teljesen eltűnt régi társadalmi környezetének szeme elöl. Ez a viharos nyolc esztendő a nyomor és küzdelem iskolája volt. Színészeti ismereteit akarta felhasználni, színésszé lett, bejárta Ausztria és Németország sok városát és sikerei is voltak. Bécsben is fellépett és itt olyanok is látták, akik ráismertek, de elkerülték, nem akarván benne fájdalmas érzéseket kelteni. Dériné naplójában elmesél néhány részletet Berzeviczy kalandor múltjából és előadását úgy állítja be, mintha Berzeviczytől hallott dolgokat mondana el. Ezek az epizódok érdekesek és romantikusak, de — a naplót író öregedő asszony fantáziájának termékei. Nem igaz, hogy Berzeviczy Korn János néven a bécsi Burg színháznak lett volna ünnepelt művésze, mert ilyen nevű színész abban az időben nem volt a Burgszínhdz tagja. Valószínűleg tisztán a fantázia terméke az a Ferenc császár képével díszített aranyszelence is, amelyet Dériné állítólag a kezében is forgatott volna és amit Berzeviczy kitűnő Moor Ferenc alakításáért a császártól kapott volna ajándékképpen. A veszendőnek indult fiatal életet megmentette a szülők szeretete. A sír felé hajló apa érintkezést keresett és talált gyermekével, a tékozló fiú hazatért. 1817- ben, harmincegy éves korában lépte át újból a szülői ház küszöbét, sápadtan, soványan, keserű vonással szája szögletében, kopott ruhában. Atyja nemsokára meghalt és édesanyja i3 követte párját. Berzeviczy Vince családot alapított. Visszatérése után egy évre feleségül vette Sziny- nyey László sárosi követnek bájo3 és aranyos lelkű húgát. Boldog és megelégedett révbe jutott a sokat hányatott élet. A házasságból csakhamar kis leánya született, akire szülei minden szeretetüket, gondosságukat, jóságukat ráruházták. A derék főúri pár csöndben, nyugodtan élte az akkori előkelő társadalmi osztály megszokott életét, míg azután 1829-ben az az „átkozott, de mindhalálig imádott színház“ újból be nem avatkozott az immár ötvenéves kor felé közeledő tekintélyes közéleti férfiú életfutásába. A magyar színészet szent ügye szólította el Berzeviczy Vincét a családi élet meghitt magányából. A pesti magyar színészet második tragikus korszaka 1807—1815 között összeomlással végződött. A magyarság nem volt még politikailag egységes, a kultúra által is a nemzeti központhoz fűzött nemzettest. A maarvar színészet nem találhatott állandó hailékot Pesten, vándorútra kényszerült. Kulcsár István a búcsúztató gyűlésen könnyekkel szemében rótta rá a bizonytalan jövőnek indulókra a szent kötelességet: Menjetek és hirdessétek a magyar nyelvet és terjesszétek, mint hajdan az apostolok az egy igaz hitet. Pestmegye ajánló soraival, mint egyetlen vagyonukkal a kezükben így jutottak a nemzet napszámosai Borsodba. Miskolcon állapodtak meg, amely állandó hajlékot emelt a magyar Thalia-nak, de mégsem ez a város lett a magyar színészet I nevelőanyja. Kolozsvár teremtette meg a magyar színészetet és Kassa nevelte föl. Ah, itt a két helyen melegágya volt a színészetnek, minden jóravaló színész vágyott játszani ezen közönség előtt — sóhajt fel a visszaemlékezés édes varázsában Dériné. Kassának már 1781 óta állandó színészete volt, 1789-ben pedig már felavatták állandó kőszínházát, a hatodikat a régi Magyarországon. Ez a kor viszonyaihoz mérten pazar díszítésű és fölszerelésű épület azonban immár három évtizede csupán a német színészetnek nyújtott otthont, magyar szó még nem hangzott benne. A kassai nagy triásznak városa, ahol a színház megépítésével egyidőben megalapították az első magyar irodalmi társulást és az első magyar szépirodalmi folyóiratot, csak lassanként érett meg arra, hogy a magyar kultúrának fellegvára legyen. 1816 májusában jöttek át elsőízben a miskolci színészek Kassára és mintegy három hétig játszottak. Kulcsár István lapjának tudósítása szerint a főnemesek, a nemesség és a városi tanács s előkelő lakosok mind részt kívántak venni ezen nemzeti mulatságon. A színészek játéka, iparkodása annyira tetszett a közönségnek, hogy „tetszését többszöri szíves tapsolással és örömkiáltással jelentette ki. Az első vasárnapon már annyian tódultak a színházba, hogy be sem férhettek a hatalmas épületbe. Dériné pedig megjegyzi, hogy a színészek háromszor kaptak gázsit, annyira jól ment a dolguk. 1817-ben ismét áthívták a miskolci színészeket és újból nagy sikerük van. Soha még városunkban nem játszott társaság, amely ennyi javalást nyert volna, — írja a tudósító Kulcsár lapjának. — A ház tele van oly vendégekkel, akik magyarul sem tudnak. 1818 őszén jönnek át harmadízben a miskolci színészek, még pedig első hosz- szabb kassai időzésükre. A színház derék magyar érzésű főúri bérlője nehéz harcok után 1818 nyarán felmondott német színészeinek és 1818 novemberének elején az első magyar téli színházi idényre vonulnak be a magyar színészek. A három évi sikeres kezdet után azonban újból tíz évre szakad meg a magyar színészet folytonossága Kassán. Az 1823. és 1824. évi vendégszereplés csak epizód a kassai magyar színészet történetében. Végre 1828 októberében megjelenik Kassán a Kolozsvárott válságba került magyar társulat. Meleg szeretetre, nyílt szívekre, állandó otthonra talál és kezdetét veszi az állandó magyar színészet immár száztízéve3 dicsőségteljes története. A magyar színészet pártfogóinak élén a nemes, nemzetes vármegye áll. A régi jó táblabírák mulatságot láttak ugyan a színházban, de észrevették és megbecsülték nemzeti jelentőségét is. Óh vármegye, vármegye I — óh vármegye, vármegye, — írja naplójában Balogh István — a régi színészetnek te voltál mindene!... Ha ő-Angliában az udvari színészeket a király szolgáinak nevezték, úgy minket méltán lehetett a vármegye szolgáinak nevezni, amolyan szellemi hajdúknak, kik — ha máskép nem lehetett — belevertük az emberekbe a műveltséget és magyarságot. Abauj különösen kivált a színészet ügyének pártolásában, mint hogyha táblabírái teljes mértékben átlátták volna a magyar nyelv és művészet ügyének fontosságát ezen a területen. Már az 1790-es évek első magyar színházi vállalkozását is évi 100 pengős adománnyal támogatta és elhatározta, hogy a színészet ügyét országgyűlési tárggyá teszi, föl is szólította a többi megyét támogatásra. A Miskolcról átrándult színészeket mindig tekintélyes összeggel támogatta, most pedig, hogy jó színészekből álló társulat érkezett Kolozsvárról Kassára, elhatározta, hogy végleges otthont biztosít neki. Mindjárt az első évben 3000 forintnyi segélyt juttatott nekik és amikor 1829 tavaszán, a színtársulat újból vándorútra készült, azt az ajánlatot tette, hogy kössön szerződést a megyével. Abaújvármegye színtársulata legyen a társulat címe, Aba- újmegye pénztára fizesse a tagok járandóságát, Kassán töltse a társulat téli idényét október elejétől április végéig és ha nyáron vándorútra is megy, őszre köteles legyen Kassára visszatérni. A színészek könnyes boldogsággal fogadták el a nagyszerű ajánlatot, amely véget vetett a vándorélet bizonytalanságának, lelket és művészi törekvést bénító viszontagságainak, s polgáremberré avatta a vármegye szellemi hajdúját, a nemzet napszámosát. A vármegye pedig azt akarta, hogy a színtársulat művészi színvonal tekintetében is méltó legyen Abaúj régi híréhez, dicsőségéhez és ezért Berzeviczy Vince bárót kérte meg, hogy vállalja él a vármegye^ társulatának intendaturáját. Nagy lelki vívódás támadt a báróban, a kalandos múlt emlékei keltek életre és viaskodtak a polgáriasult jelen nyugalmának érveivel. De hitvesének szerető figyelme megoldotta a dilemmát. Dériné leírja naplójában, hogy a báróné olyan asszony volt, aki férjének minden kívánságát a legnagyobb odaadással teljesítette és helyeselte Most is 5 tanácsolta, hogy kövesse szívének forró vágyát. A báró elfogadta a vármegye unszoló felszólítását. És ekkor a kassai színpadon megkezdődött az a munka, amely az első nagy magyar színpadi együttest egybeková- csclta. Nem volt könnyű feladat. Ezernyi szeszéllyel, fegyelmezetlenséggel kellett megbirkóznia, hiszen olyan színészekkel állott szemben, akik cigányéletből kerültek állandó színpadra. Az egyik színész nem akarta az intrikus szerepét vállalni, mert ha élethűen alakít, meggyűlölteti magát a kassaiakkal. A kisujjában van Egy arasznyi hölgy mindenképpen királynői szerepet kívánt, hogy uszályos ruhában, páva módjára jelenhessen meg a színpadon. A kékszemű Juci nem akarta a szobalány kilencszavas szerepét vállalni, palotahölgy kívánt lenni, hogy elhomályosítsa udvarhölgyét. Ezernyi igénnyel, kívánsággal állott szemben, okos szóval, ígéretekkel, de ha kellett, szigorral érvényesítette elveit. Még ajtót is mutatott egyiknek, másiknak, de aki sértődötten eltávozott, nemsokára levélkében kért bocsánatot. Mert ezek a színészek csakhamar megismerték Berzeviczy rátermettségét, tehetségét és tudását. Amikor szavalt előttük, vagy taglejtésre oktatta őket, amikor a mimika fortélyait fejtegette, egyszerre csak rájöttek arra, hogy szakemberrel állanak szemben, akinek a mesterség minden csínja-bínja a kis ujjábán van. És ettől kezdve vakon engedelmeskedtek útmutatásainak. De megérezték benne a jó embert, a színészeiért minden áldozatra kész vezetőt. Bartha János a vándorélet nyomorából le- züllötten, rongyosan érkezett Kassára és kopogott be Szentpéteryhez. Olyan rongyos volt, hogy Szentpétery nem merte a báró színe elé vinni és így csak magában kés
