Felvidéki Magyar Hirlap, 1939. július (2. évfolyam, 147-172. szám)

1939-07-16 / 160. szám

1939 JÜLIUS 16, VASÁRNAP teisVideIki •J'^gVaRHIRIAI* 23 cd. két hai'uiupzé äsjzei)ldkezeit... ItiuesM Ite vált&zá és SvőU képei Qi'ta: Qleliéz. Cherene leid: Sáckáuy. ősxUác Holdvilág ott ragyogott a Duna fölött, ä süttői hegyekről ezüstté vált akácvirág­szirmot hajigáit a szél a ladik után, de az illat is olyan erős volt, hogy Pataky Pista egyszer csak a szívéhez kapott: — Gyerekek, bizonyisten, legjobb vóna a Dunába ugrani! Egyvalaki volt mindössze a ladikban, aki nem értette el a dolgot. Viszont ez az egyvalaki az a kótyagos Talló Feri volt s ő nem sokat számított. Talló Feri ugyanis képes volt megkérdezni: — Aztán mér vóna jobb? — Mer nem lehet nyugodtan elviselni ezt a nagyfokú boldogságot... Szerencsére azonban a ladik hamarosan átsiklott a Dunán. Pataky Pista úgy ro­hant végig a parton a házuk felé, hogy a kishal sem úszott gyorsabban a víz szélé­ben. Kalapja mellől az az óriási, frissen- nyílott bazsarózsa okvetlenül kiesett volna a rettentő rohanásban, ha nem lett volna három tűvel is megtűzve s ha azt a bazsa­rózsát nem úgy tűzte volna oda valaki, hogy a villámnak is nehéz lett volna le­piszkálni onnan.., özvegy Patakyné a konyhaajtóban várta szívrepesve a fiát. Ezzel fogadta: • — Mondd csak, szerelmetes szép gyer­mekem, nem sül ki neked a két szemed? ^— Miért sülne ki, édesanyám? — cso­dálkozott el őszintén Pista. — Még azt mered kérdezni? Hát nem megint Süttőn lumpoltál? Mióta a vissza­csatolás megtörtént, egy este még nem voltál itthon. Iszol, mint a kefekötő! — Édesanyám! Iszen nem a bor miatt járok én Süttőre. Jó nekem a mocsi fehér otelló is! Ott ültek már a kisszobában. Pista oda­hízelegte kócos, barna fejét az anyja ölé­be s úgy mesélte neki ragyogó képpel, ki­gyulladt szemekkel: — - Akkor történt, édesanyám, mikor legelőször ladikázhattunk át Süttőre. Azon a csupa-napsugár novemberi napon, mikor tavaszra nyíltak ki az összes őszi­rózsák, végig az öreg Duna mentén ... Pataky néni keze lassan-lassan felkú­szott a Pista fejére s elkezdett a kócok felett simogatni. — .... Ott álltunk a süttői templom előtt s a könnyeinket törülgettük éppen, amiket a magyar himnusz csaligált elő a szemünkből. S akkor, édesanyám, ott ab­ban a borzasztó örömben, egyszercsak elémlépett egy kislány. Egy édes, szőke­hajú süttői kislány. És egy magyar ko­kárdát tűzött a mellemre. — És mit mondott? — Nem szólt az egy árva szót se, csak ippenhogy rámnézett. De az is elég vót nekem... — Hát ezér járok én mindennap Süt­tőre. Mer beleszerettem abba a kislányba, édesanyám! Mosolygott már Pataky néni, mint a fia kalapja mellett az a bazsarózsa: — És hogy hívják azt a kislányt? —■ Örzsikének! Faragó örzsikének! Patakyné keze megremegett Pista fején­— Faragónak? — lehelte. Pista szívére mintha dér szállt volna hirtelen ... —» Annak ... — felelte. — Csak nem a sírköves Faragó lánya? — De azé. Ott laknak a hegyoldalon ... Patakyné felugrott a székről. Az arca olyan lett mint a fal. Pista megkapta a kezét: — Édesanyám! Mi baj van? —- Én nem bánom, fiam, akárkit veszel el. Sváb is lehet az illető, tót is, süket is, meg vak is. De a sírköves Faragó-lány sose lehet a feleséged, mert akkor én in­kább beleugrom a Dunába! Ezt mondta, azzal sarkonfordult, be­ment a belső házba. Képzelni lehet, milyenné vált az első szabad tavasz Pataky Pista számára. A húszéves elnyomatás legzimankósabb tele is kismiska volt ehhez a tavaszhoz ké­pest. Elhervadtak Pataky Pista szívében az összes virágok, hólepett' lett az egész élete ... Nem értette az anyját. Mi kifogása le­het Faragó örzsike ellen, hiszen talán még sose látta életében? Persze, hogy nem látta: mikor az édesanyja utoljára Süt­tőn járt, vagy húsz évvel ezelőtt, akkor Ör­zsike még a világon se volt... S a visz- szacsatolás után se járt még a kisleány Mocson, dehogy engedte volna ladikba ül­ni az apja. Csak neki ígérte meg, Pistá­nak, az öreg Faragó, hogy nem bánja, átengedi majd egyszer örzsikét, de majd csak akkor, ha az esküvőre mennek ... Hiába törte-gyötörte szegény Pista a fejét, csak nem tudta kisütni, mi oka le­het az édesanyja Süttő irányában táplált akkora nagy ellenszenvének, hogy még az ottan-született boldogságának is elébe akar vágni... Azért csak továbbra is, minden este, át­ruccant a szemközti faluba. De az átruc- canásoknak az lett az eredménye, hogy a keserűség még inkább halomra gyűlt a szívében. Most már aztán csakugyan a jó süttői borban találta vigasztalását. Inni kezdett cudarul, valóban úgy, mint a ke­fekötő. Egyik délután pedig arra a meg­győződésre jutott, hogy ezenmód se me­het tovább, mégis csak tenni kell valamit. Elhatározta, hogy elemészti magát, haza­felé menet belefordítja magát a forgóba ladikostul, mindenestül. Ahogy a kocsmából kilépett, arra for­dította az útját Faragóék háza felé. Az udvaron senki se volt, csak azok a hideg, névtelen sírkövek. Pataky Pista megállt, a tekintetével válogatni kezdett a sírke­resztek között. Az öreg Faragó nagysze­rűen értette a mesterségét, minden egyes sírkereszt valóságos remek volt. Pista ki­választott egy ragyogó fehéret, azt éppen, amelyiknek a közepén egy pirinyóka Krisztus-dombormű is díszlett... Ebben a pillanatban kilépett valaki a házból. Rózsaszínű ruhában. A haja olyan volt az illetőnek, mintha marékba szedték volna a világ összes napsugarát. — Örzsike! — döbbent meg Pista. Ügy csókolta meg a kislányt, mint a májusi eső a pünkösdi rózsát. S nem volt ereje elkezdeni a búcsúzást. Nem volt ereje elmondani, hogy igen, azt a dom­borműves kőkeresztet a maga számára választotta ki, ha’májd pár nap múlva a karvai szigetnél kiveti a holttestét a Du­na __A kapu csöndesen kinyílt, valaki belépett az udvarra. Hátranéztek. — Édesanyám! Özvegy Patakyné állt az ajtóban, szo­morú arccal, sötét kendővel a fején. Pista negyedik napja, hogy nem látta, negyedik napja, hogy nem volt otthon, Dunamo- cson, negyedik napja, hogy itt züllik, itt pusztul a Duna innenső partján. — Édesanyám! — kiáltotta mégegyszer s odarogyott a szomorúszemű asszony elé. Csend volt az udvaron, fent napsu­gár cikázott a levegőben, a hegyek felől madárnótát csapott erre a szél. Patakyné keze szelíden simogatta a cudar, rossz fia kócos fejét. És egyszercsak újabb, árnyék támadt az udvaron. Az árnyék a kőfaragóműhely irányából közeledett s megállt Patakyné árnyéka mellett.-— Juliska .., —- mondta valaki csönde­sen. Faragó bácsi volt, az Örzsike apja. — Én vagyok, János ... nézett fel a hosszú nagy emberre Patakyné. — Tudom, hogy haragszol, — mondta Faragó «— pedig hidd el, nem vagyok bű­nös ... — Becsaptál, János, igen-igen rászed­tél... — Ne mondd ezt, Juliska. Nekem fájt a legjobban, hogy nem mehettem át ér­ted, akkor, húsz évvel ezelőtt... pedig már a jegygyűrű is megvolt.., — Igen ... és én vártalak ... — A sors volt az oka. A kérlelhetetlen magyar sors. Az szakított el bennünket egymástól. Faragó bácsi rátette kezét, gyöngéden Patakyné vállára s azt mondta: — A magyar végzet okozta húsz évvel ezelőtt a mi boldogtalanságunkat, — ime, a magyar sora teszi boldoggá most a gyermekeinket, Juliska ... Patakyné ránézett Örzsikére. Hosszan nézte azt az édes, szőkehajú kis teremtést s aztán elmosolyodott. Intett neki s a kis­lány közelbújt hozzá. Megölelte Örzsikét... Pista ott térdelt még mindig az anyja előtt. Hullottak a könnyei, miközben azt rebegte alig hallhatóan, mint az imádsá­got: — Édesanyám!... Fent a hegy tetején, a süttői kápolná­ban megkondult a harang s mintha csak felelet akart volna lenni: a túlsó parton, Dunamocson is ebben a pillanatban kezd­ték rá a litániára való harangozást. A két harangszó összeölelkezve repült fel az égig. Történelem és irodalom, művészet és giccs, romantika és szentimentalizmus mél­tatja, ünnepli, átlelkesíti ezt a várost. Ar­cára van, írva a táj: topográfia, történelem, néprajz — emlék és tanúság, a nyelvekre, vallásokra, osztályokra bomló Erdély szin­tézise. Csontjaiban érezte a történelem zord időit. Izabella itt mond le az uralkodásról és itt választják Erdély fejedelmévé Beth­len Gábort. A kedvező és zordan korokon keresztül kiteljesedő, vagy apadozó élet beleömlött az irodalomba — azután az iro­dalom adta vissza a szellemi kölcsönt a vá­rosnak. Utcanevek emlékeztetnek és öreg házak emlékeznek Petőfire, Adyra. A ro­mantika ott bujkál a Szent Mihály-temp- lom boltivei alatt, Mátyás szülőházában, a kollégium folyosóin, a Bethlen-bástya körül — a Szamost meg ködként lepi be a szentimentálizmus, mely a városból elsza­kadtak honvágyából teremt mítoszt a Vá­ros, az Urbs köré. T/Üaüas C&wiiAid Urbs. Latin város. Az új, cívis romanus eredetükre büszke urak a Fő-téren, mint- egy epgesztelésül a tógás ősök szellemé­nek, hogy Matias Corvinul szobra mellől nem döntötték le a pompás öltözetű, büszke tartású magyar urakat, egy kis farkas-szobrot emelteik, a capitoliumi má­sát. Hivalkodó, büszkélkedő családfa, mely el akarja homályosítani ellnek az ötszáz­éves renaissance condottierinek és ennek a hatszázéves barbár templomnak a tékfeté- lyét. Pedig a római farkas ércmása nem anakronizmus és nem durva tüntetés ezen a téren, mely valaha a régi római castrum középpontja is lehetett. Hiszen mi vala­mennyien ennek a mitikus farkasnak az emlőit szoptuk — nélküle nincs sem gótika, sem renaissance — csupán azt igazolja, hogy a térnek és a városnak valami köze van a Romulusok és Remusok pásztor­utódaihoz; a vándorló, kóborló valachokhoz. Ebben a térhen már benne van az egész Kolozsvár — mindaz, amit a város jelent, itt van összesürítve. Római alapjait, szász eredetét, magyar ragyogását hirdeti itt minden kő. De nem vett tudomást ez a tér a harmadik népről. Sem a székesegyház m esszéid tszó tornya, sem a Bánffy és Bethlen paloták, sem Mátyás király szobra, sem a New York-kávéház nem hajlandó itt más nyelvem beszélni, csak magyarul. Saxa loquunt — de csak magyarul, csak nyugati nyelven — ezt a latin gyökerű, de albán- török-szláv-bizánei keveréket ir.em értik a fórum kövei. Erről a térről elhúzódtak a román hivatalok, a román egyesületek, a román egyházak. A korzón ugyan egymás mellett és egymás nyomában csendül fel a két nyelv, de a románok vendégeik itt csu­pán, futó idegenek — azok, akiket hivatá­suk, vagy belső kötelességük, vagy talán magánéletük hoz erre a térre, mind a kő- és bronzemlékek nyelvét beszélik. Egy olyan nyelven beszélnek, mely lassan el­felejti, hogy betűkkel fejezze ki magát — Kolozsvár utcáin újra csak beszélt nyelv lett, szent nyelv lett. melyet csak a magán­élet bensőséges pillanataiban használnak, de nem viszik ki az utcára, a profán és hétköznapi hivatalos életbe — erre azt a különös, ritka magánhangzókban gazdag nyelvet használják, melyet mintha inkább írnának és olvasnának, mint beszélnek. Azt írják: Piata Unirii — és ezt úgy olvassák, hogy Fő-tér — azt írják: Strada Merne- randului — de mindenki csak a Belmonos- tor utcáról beszél. A kolozsváriak nem ve­szik tudomásul azt a másik várost, mely­nek Cluj a neve s mely látszólag Kolozsvár helyén van. Jársz a Farkas-utcán, vagy a Híd-utcán és keresed Clujt, keresed a Str. M. Kogalnioeanut, a calea Regele Ferdi­nand I.-et és nem találod. Mert egészen különleges szemüvegeket leéli feltenni, hogy Kolozsvár fölött .— mint egy lemezen, melyre véletlenül kétszer fényképeztük ugyanazt — kialakuljon az a másik város, melyet a térképek és a menetrendek ismer« nek: Cluj. A Uá&so-ufyácdi iemet'ábziA A városoknak kitűnő ösztöne van: kivetik magukból azt, amit idegennek éreznek. Ko­lozsvár latin város — minden köve latin és keresztény — kivet magából minden észa­kit, germánt, minden keletit, bizáncit. Az első művészeti emléke, az 1349-ben kelt bűnbocsátó levele Avignonból eredt — a Szent Mihály templomnak egyetlen kapuja van, Adolph Daucher sekrestyeajtója, mely német hatást árul el s a német renaissancenak az egész országban szinte egyedülálló emléke. Ez az egyetlen idegen! emlék — nem is tett különösebb hatást, Johannes Clyn plébános német volt s ezért gondolkodott német formanyelven — de az ugyancsak szász Wolphardus vikárius már olasz renaissance stílusban építi palotáját s alig egy-két évtized múlva már magyar kőmívesek építik az olaszoktól eltanult, magyar tájhoz hangolt stílusban Kolozs- várt. De nemcsak a stílus lesz magyar, ha- nem a kapuk feletti jelmondatok is man gyárul szólnak a belépőhöz. S magyar rul búcsúznak a halottak a házson- gárdi temetőben, pedig életükben Hemsch, Ilyncz, Verwisser, Auner volt a nevük. A lutheranizmus sem tartja sokáig megszáüva' a lelkeket — hamarosan unitáriussá lesz az egész város. Déli vallás ez is — Olasz­országból hozza Blandrata György, udvari orvos. A város nemcsak elfogad idegen for­mákat, hanem fejleszt és alakít is. Még Mátyás király kezdett a minoritáknak temp­lomot építeni — a renaissance király a Szigorúan középkorias szellemű szerzete­seknek, természetesen az akikor már ha­gyományos gótikus stílusban. A zord, tö­mör épület később a reformátusok temp­loma lett — itt dogma és templom ünne­pélyes ridegsége találkozott s így lesz a gótikából magyar református templom- stílus, — mely nemcsak egész Erdélyben, hanem a felvidék déli részén is elterjedt, Mafryac viiáty A háború előtt Kolozsvár külső képe még nem különbözött sokban attól, amit 1618-ban Hufnagel rézbe metszett. A leg­jelentékenyebb épület még akkor is a Szent Mihály-templom volt — myolcvanméterea tornya messzire ellátsizott. Hufnagel meto szetén még más volt a torony alakja —* látszik, hogy ez a templom is hathatott aí Kalotaszeg fatomyos templomaira. A jel­legzetes épületek nem tűntek el — álltak! még a bástyák — a Bethlen-bástya ma is áll — csakhogy nem Bethlennek az emlé­két hirdeti. Igaz, a barokk építési k^* nem egy templomot és palotát emelt á stílus új volt és új volt a szellem, melynek hajlékául szolgált, akár Isten háza Volt, akár grófi palota. A barokk megváltoztatta’ ugyan az utcák képét — eltűntek a renais­sance kapuk, eltűntek a gótikus ablakok égj a Szent Mihály templomot is játékos dí­szeik övezik körül, de a város megmaradt régi keretei között, középpontja továbbra; is a főtér volt, innen indultak a főútvona­lak Torda, a Királyhágó felé, a Szamod völgyében fölfelé és lefelé. Ma különös, ideganszerű kupolák bontják meg a város­kép egységét. A régi színházzal szemben — mely most román „opera”, emelkedik! az új orthodox templom. Szép, pompás, de[ idegenszerű és bántón hivalkodó épület, Körülötte zajlik Cluj élete — itt vannak a városi és megyei hivatalok, — itt vannak a román bankok, takarékpénztárak, egye- süfetek. Ez az új. a román központ. Itt, a hajdani falakon túl tudták csak megvetni a lábukat, csak ezt a teret és a hozzá csat­lakozó utcákat tudták legalább felszínesen! elrománosítani. Itt élnek, a történelmi Ko­lozsvár szélén, saját gettójukban az új| urak — a dombokra kapaszkodó utcácskák­ban építenek maguknak villát és a hegy­tetőkről nézik, hogyan épül az a különös, léleknélküli város, melyet ők Clujnak ne­veznek. i Mint víz és olaj élnek egymás mellett SC népek Kolozsvárt. De a vidéki diák, aki a, kollégiumba, vagy az egyetemre jön, a régi magyar utcaneveket tanulja és élete a régi városfalakon belül, a színmagyar Kolozs­váron zajlik le. Ez az erdélyi urbs: itt van két nagy napilap szerkesztősége, az Ellen­zéké és a Keleti Újságé, itt vannak az er­délyi magyarság összes kultúrintézményei, itt jelennek meg folyóiratai, a Pász­tortűz, az Erdélyi Múzeum, a Korunk, a Helikon. A New York-kávéházban megfor­dul az egész Erdély — gyakran egész kis erdélyi akadémia ül a terraszon — a ma­gyar irodalom büszkeségei. De a szomszé­dos utcában már idegen árnyak ólálkod­nak. Az Egyetem zsibongása. a külső kerü­letek úri népe idegen. S számukra még idegenebb az erdélyi urbs sajátos levegője. Vannak városok, melyéltben két-három, népelem találkozik és keveredik, vannak városok, melyekben az idegen ügyesen, beleilleszkedik az adott keretekbe és észre­vétlenül, alulról furakodiik be. Kolozsvár azonban nem alkuszik. A város él, nemcsak kőben és bronzban, hanem a polgárai szi­vében is. S ezt a belső városképet sem nyelvrendeletekkel, sem új építkezésekkel nem lehet megölni.

Next

/
Thumbnails
Contents